Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-19 / 47. szám
Zofia Posmysz lengyel antifasiszta írónőről számú belőle. Javában folyt 3 munka, amikor a rendező autóbaleset áldozata lett. Az utast ennek ellenére bemutatták, méghozzá befejezetlenül. Erre még nem volt példa a filmművészet történetében* Természetesen be lehetett volna fejezni a forgatást, de Zofia Posmysz és barátai úgy határoztak, hogy nem nyúlnak hozzá az elhunyt alkotásához. Csak fényképekkel egészítették ki az elkészült anyagot. Azóta sok év múlt el, de jól emlékszem a filmre. Szép, hófehér utasszállító hajó úszik az óceánon. A fedélzeten egy világosszőke, elegáns hölgy találkozik egy másik, feketébe öltözött nővel. Az első hirtelen ideges lesz, mert ő, Anna-Lisa Franz felismerte Martát. Felrémlik a régmúltból egy látomás: meztelen emberek pokoli köre, pórázukat tépik a farkaskutyák, szögesdrót. És a néző előtt hátborzongató párviadal bontakozik ki a felügyelőnő és a hajlíthatatlan fogoly között, olyan párviadal, amelyben a rab győz. Azért győz, mert Martát — az SS-nőtől eltérően — boldoggá teszi Tadeuszhoz fűződő tiltott szerelme, és — elgondolni is szörnyű — itt, a szögesdrót mögött, a krematórium füstölgő kéményeinek tövében erkölcsileg szabad. Ezt láthatták a filmben a nézők. A kisregényt 18 nyelvre fordították le. Több helyen színpadra vitték, többek közt Leningrádban is. A Szovjetunióban operának is feldolgozták Az utast. Zofia Posmysz több könyvet is írt, amelyekben vádolja a fasizmust. És az olvasóktól sok köszönő levél érkezik a Szovjetunióból Varsóba, a Schiller utcába, egyébként egyik sem marad megválaszolatlanul. Zofia asszony sokáig kereste Nyina Hovrinát, aki valamikor régen, amikor elbúcsúztak, azt súgta neki: „Szonyecska, jegyezd meg a jaltai címemet." Végül Szaratovban találta meg. Nyina felkereste Varsóban barátnőjét, és felidézte, hogyan muéletben. Zofia is köztük volt. De a másik Zofia, társnője a bajban, egy fiatal hegedűművésznő nem élte túl. Talán megmenekül, ha hallgatott volna társaira, és jelentkezett volna a tábori zenekarba, de erre a tanácsra a fiatal lány csöndes sóhajjal ezt válaszolta: „Ezeknek nem játszom." Négymillió embert, egy hatalmas város lakosságát mérgezték meg Auschwitzban Ciklon B gázzal, égették el a krematóriumban. Zofia találkozott ott egyszer egy orosz lánnyai, Nyina Hovrinával. Társak voltak a bajban, úgy segítették egymást, ahogy tudták, és Nyina, felidézve a Fekete-tenger partján fekvő szülővárosát, szomorúan énekelte: „Jaltában arany szőlő terem, Jaltában tücsök zeng ez éjben ..." A ma már elfeledett tangó szövegén és Nyina másik kedvenc dalán — Felleg borult a városra — kezdett Zofia oroszul tanulni. És ott volt Marta Szalwich is, a radomi lengyel lány, aki a háború tüzében elvesztette minden hozzátartozóját, de nem tört meg, ö is segített Zofiának kibírni a borzalmakat, élni segített neki, amikor már úgy érezte, hogy semmi életereje sem maradt. Múltak az évek. Zofia Posmysz, aki csodával határos módon menekült meg Auschwitzban a pusztulástól, rádióriporter lett. A szerkesztőség egyszer kiküldte Párizsba, és ott, a Concorde téren NSZK-beli turisták csoportjával találkozott. És egy hangosan kiejtett német mondattól összerázkódott: „Istenem, ugyanaz az éles, átható hang, amilyen Anna-Lisa Franz felügyelőé volt." Megnézte: nem ő volt, az arca más, de a hangok hasonlósága keltette érzéstől nem tudott megszabadulni. Sok minden eszébe jutott. Marta is. Varsóba visszatérve tollat fogott, így született meg kisregénye. Az utas. A kisregényből rádiójáték készült, majd Andrzej Munk, a híres rendező filmet kezdett forgatni Magyarországi üdülésem közben történt. A Balaton partján sétálgattam, és váratlanul megszólított valaki: — Uram, nem játszana velem egy pingpongpartit? Az asszony ott állt a zöld asztal mellett, és mosolyogva nyújtotta felém az ütőt. A játék kezdete után hamarosan megértettem, hogy nincs esélyem a győzelemre: partnernöm remekül, szenvedélyesen játszott, mintha láthatatlan szál fűzné ütőjéhez a fehér labdát. A második menet előtt ledobta kötött kabátját, és a karján, kicsivel a könyöke alatt egy tetovált számot pillantottam meg: 7 566. Pillantásomat észrevéve megmagyarázta: — Auschwitzi emlék. Ismerkedjünk meg. Zofia Posmysz vagyok. — Posmysz? Az utas szerzője? — Személyesen. Auschwitzi sorszáma meglehetősen alacsony: már a harmadik transzporttal odakerült. Ezt megelőzően szép otthona volt a kislánynak Krakkó peremén, balettiskolába járt. Egyszer, amikor haza kellett már mennie a nyaralóból, írt egy kissé szentimentális verset: „A kis hegyi falut kék köd fellege borítja, az álmos akácosban harmatként hull a könnyem ..." Ott, a barakkban is verssorokat suttogott maga elé, de ez már egy egészen más vers volt: „A szögesdróton túlra nézek, oda, ahol szél zúg a lombok között ..És egy másikat arról, hogy a tábor fölött nem röpködnek pacsirták, mert elűzi őket a krematórium füstje. Csak éjszaka gondolhatott a versekre. Nappal — a nap egyébként már napkelte előtt elkezdődött számunkra az Appelplatzon — pedig mindannyian a kőkeményre száradt talajt kapálták, 18 óra hosszat egyfolytában. Amikor az egyik fogoly aszszonynak sikerült megszöknie az ő barakkjukból, mindannyiukat büntetőosztagba irányították át. A négyszáz asszonyból, lányból hamarosan már csak 143 maradt tatta meg valamikor Zofiának az orosz betűket, ismét elénekelték a régi dalt, és sírtak. Auschwitzban azután elmentek a 11. számú barakkhoz, a „halálblokk'-hoz és a „halálfal"-hoz. Némán térdet hajtottak, gyertyát gyújtottak, virágot helyeztek el. Virág van itt mindenhol, a krematórium kemencéinél, a gyerekcipőknél, a hitlerista szörnyetegek áldozatainak szomorú emlékművénél, ahol a zord kőbe vésett felirat több nyelven mond örök átkot a fasizmusra. Az után a nap után többször találkoztam Zofia asszonnyal, ismét pingpongoztunk, könyvekről, filmekről beszélgettünk, sétáltunk a Balaton partján. De beszélgetőtársam minden alkalommal ugyanabban az időpontban félbeszakította a beszélgetést, és Íróasztalához sietett, várta a befejezetlen kézirat. Mint Az utas, az Adriai vakáció, az Ave Maria és az Ugyanaz az M. doktor, új könyve is a háborúról szól. L. Sz.
