Nő, 1985 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-05 / 45. szám

(Fedélközi beszélgetés Jimlru Palusk oviival)

Az ég tejfehér végtelenjébe Chagall hanyatló keze maszatolt zománckék foltokat. A kora őszi súlytalan napszórásban páros bóbiták fehérlenek, a reptéri jelölőbólyák. Csöndes, nyugodt szerda van, kevés felszállással, a figyelötorony sarkából csak egykét repülőgép látszik, ott gubbasztanak a füves pálya legszélén.

Két fiú segíti kitolni Jindra vitorlázógépét, pár centis fűben gázolunk a kifutó bólyapárjához.

Jindra fegyelmezett, könnyedén oldozza ki a szavakat, kicsit lebegteti őket, szinte nesztelenül kapaszkodnak meg bennünk. Valami megnevezhetetlen mégis dolgozik a felszín alatt, ami az erőt és a rendezettséget adja, érzékenységünkkel teljesen az ő hullámhosszára kapcsolódunk.

A múltkor már Zuzkát is mögém ültettem, én is hároméves voltam, mikor először ültem az édesanyám mögött — mondja nevetve.

— Repülni, mint a madarak, motor nélkül, az elemekre hagyatkozva, csupán a természet erőforrásainak segítségével, ez a vitorlázórepülés. Szépségét a magány és a barátság adja, mikor az ember törékeny gépén magára hagyva, egyedül méri össze erejét és köt elszakíthatatlan barátságot a természettel. Minden felszállás egyszeri és megismételhetetlen, ahogy a széllel szemben felemelkedve percekig vitorlázok mozdulatlan szárnyakkal zúgó csöndben, kattogó fúlzúgásban, tudom, pár óra múlva csordultig telek, de

mihelyst földet érek. leülepszik a varázs és örökre 'véget ér. Még egy ilyen utam nem lesz.

Az ember sokszor nem is tudatosítja. hogy sorsát egy életre meghatározta az elindító táj és közösség. Jindra Palusková ebből a szempontból igazi ranái gyerek volt. Olyan helyen nőtt fel. ahol a repülés vágyát az anyatejjel szívta magába. A vitorlázórepülés fanatikusai a kezüket dörzsölték örömükben, mikor 1932-ben rátaláltak az észak-csehországi Raná u Lóimra. Kedvező volt a terep az iskolázórepülésekhez, Ranán pilótaiskola létesült. Azóta errefelé minden valamirevaló gyerek a repülésről álmodott. Jindra is. Szülei a reptéren ismerkedtek meg, Jindra szinte a reptéren nőtt fel. 1963-tól repül, ötszörös csehszlovák bajnok. Európa hatodik legjobb női vitorlázórepülője.

Vajon mi sikerének titka? A hozzáértők lakonikusan csak ennyit mondanak: „a megfelelő időben a megfelelő helyen volt”. Vagyis a siker egy kicsit szerencse dolga is. hiszen az, hogy Jindra Ranán nőtt fel, meghatározó volt sorsában, de a sikerhez kell az a nyilvánvaló természetesség, amivel Jindra felszáll a levegőbe, s amivel csinál mindent az égvilágon.

— Végigjártam a repülés minden lehetséges iskoláját, a modellkészítéstől — ez volt gyerekkorban — a pilótavizsgákig. Aki repülni szeretne, arra ez vár. Nem kell ide semmiféle különleges tehetség, adottság, csak egy

kis ügyesség és sok-sok lerepült óra. Ha beiratkozol valamelyik aeroklubba — a helyi Honvédelmi Szövetség egyesületei, a korhatár 15 év (az én időmben 14 volt) —, kézhez kapod az igazolványodat. s egy kis elméleti bevezetés után kezdődik a gyakorlati oktatás. Általában egy év után már egyedül is felmerészkedhetsz a levegőbe, de navigálni. tájékozódni térkép után még nem tudsz, ez keményebb dió. Akinek vannak ambíciói, sokat elérhet, itt igazán csak az eredmények beszélnek érted. Most a Nyugat-szlovákiai Kerületi Aeroklub felügyelője vagyok, ismerem a kiválasztódás és válogatás rendszerét. Sok az ügyes, rátermett gyerek, irányítjuk őket, külön is foglalkozunk velük. — Ezt üzeni Jindra a repülni vágyó fiataloknak.

Első nemzetközi versenyén, Vrchlabín, 1973-ban második lett, ez volt a belépője a nagy versenyekre.

— A versenyt sosem az nyeri, aki egy alkalommal valami csodálatosan szép eredményt ér el, hanem az, aki szívósan, minden tudását latba vetve, fáradhatatlanul, egyenletes jó formában repül. Nincs talán még egy sportág, amely ennyire egész embert kívánna. Lélektanilag is érdekesek a versenyek. Nem egyszerre indulunk, később pedig ki jobbra, ki balra tér el. Nincs meg tehát az az ösztönzés, amit például a futóversenyen az egymás meglett futók közelléte jelent. Szinte mindenki önmagával versenyez, önmagát kell felülmúlnia. Sokszor hosszú küzdelem után beérsz a célba — egy nagy versenyen 200—300 km-sek a távok, ez minimum hét óra repülést jelent —, azt hiszed, minden elveszett, és a harmadik vagy. Biztatás és ellenfél nélküli küzdelem ez, magad ítélsz és magad döntesz. a lehetőségeket villámgyorsan kell felismerned,

— Tekintélyes időt lerepültem már, 2 300 órát. Kevesen röpültek idehaza többet. (Tapogatózva utánaszámolok: 2 300 osztva huszonnéggyel... Hü, az bizony majdnem negyvennyolc nap.) Ez kilométerekben mérve 78 ezer. kétezer hiányzik ahhoz, mintha kétszer körülrepültem volna a Földet az Egyenlítő mentén — mondja dicsekedve.

Mindennapos gyakorlattal fűzi-tekeri keresztül oldalán, hátán, kaiján a biztosítóköteleket.

— Ismert a csehszlovák repülőiskola, nemcsak műrepülésben, vitorlázórepülésben is jó eredményeket érünk el. Az élbolyhoz tartoznak a magyarok, sok a kedvező sík terep Magyarországon; a franciák technikában, így természetesen helyezésekben is kiválnak. A lengyelek is kiválóak, a lengyel nők között rengeteg a gyémántkoszorús vitorlázó, s ez a hagyomány kitartásra és eredményességre ösztönzi őket. Nálunk az utánpótlással nem is lenne baj, sok ügyes fiú és lány érdeklődik a repülés iránt, csak sajnos, gépeink lassan elavulnak, napról napra fogyatkoznak, s ennek a mindennapi edzés és felkészülés látja kárát.

Nem kapkodásban széttört cserepekként hullajtja elénk a szavakat, összeillő témaváltások ezek. Jindra Palusková abszolút profi és abszolút nő, mindkét szerepében szigorú ember. Átmelegedik a szeme, mikor Zuzkát említi.

— Egyedül nevelem. Nagyon rossz az összeköttetés Nyitra (Nitra) — itt élek — és Tmava — ott dolgozom — között, néha napokig nem mehetek haza, ilyenkor az angyali nagyi van vele. De annál hevesebb és követelőzőbb az anyaságom, mikor újra együtt vagyunk — mondja.

Jindra magára húzza az ablakot, a nap megtörik szemében, feszül a vontatókötél a két gép között, sikít-pörög a levegő, a gépek felszállnak.

NAGYVENDÉGI ÉVA Nagy László felvételei