Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-31 / 5. szám
A SZÜLŐFÖLD KERDEZi Az Oregtemetö Apámmal a sikándriai házunk előtt Próbálom a Nagytó jegét ▲ v ▼ Közös szenvedélyünk a vadászat Apám hetvenedik születésnapján GÁL SÁNDOR Hiszem, hogy vannak kiapadhatatlan forrásaink, amelyekhez visszatérünk. Hiszem, hogy vannak arcok, nevek, házak, fák, virágok, amelyek mindig velünk vannak. S hiszem azt is, hogy csak ezek által lehet teljes az életünk. Mert valami csoda folytán — bárha értelmünk tagadja is a csodákat — az arcok, a nevek, a szavak, a fák. a virágok életünk részévé lettek, felszívódtak ösztöneinkben, s egy belső tér részeivé váltak, amelyben együtt és egyszerre van jelen a tegnap és a ma — a teljes idő. Ha szülőfalumról beszélek, akkor egyben erről a belső térről is szólnom kell. mert a külső s a belső tér együtt adja számomra az otthon-tudat teljességét. Kereken harminc esztendeje múlt. hogy az ötvenhármai szeptember elindított valami idegen és ismeretlen felé. Jóra? Rosszra? Ki tudta volna akkor megmondani? Azóta a madár-ösztön törvényei szerint térek meg ide, a madár-ösztön bizodalmával, hogy — és nem csak jelképesen — megpihenjek, s kapjak ételt, italt, jó szót, s példát emberségből. Milyen is hát az én szülőfalum, szűkebb pátriám? A kérdés akár százszor is újrafogalmazható, s ha száz választ találok is rá. valami mindig hiányzik majd. Mert minden kérdés és minden válasz új és új kérdésre nyit ajtót — a még meg nem fogalmazottra. az eddig még fel nem ismertre, vagy olyanra, amit ezidáig eltakart előlem az idő hordaléka. Mindezt azzal a tapasztalással mondom, hogy 1980-ban könyvet jelentettem meg szülőfalumról. A Mesét mondok, valóságot megírása előtt és alatt az a szándék munkált bennem, hogy lehetőségeimhez mérten összefoglaljam' ennek a közösségnek a múltját s jelenét, hagyományait, írott és íratlan törvényeit, szokásait — a jövő számára, az utánunk következő nemzedéknek vagy nemzedékeknek. De beleférhet-e a szülőlqld egésze egyetlen könyvbe? Miután e téren némi tapasztalatra tettem szert az imént említett könyv munkái kapcsán, nyugodtan írom le, hogy sem egy. sem két, de talán egy tucat könyvben sem lehetne megírni mindent szülőföldünkről. Mert ha teszem azt megállók — mint ahogy december közepén odahaza járván meg is álltam — a Födásás valamelyik szederfája alatt, egyszeriben könyvnyi emlék, történet rajzik elém. Ha jól meggondolom, egykor a Födásás maga volt a falu. Itt termelték ki azt az irdatlan mennyiségű sárga agyagot az emberek — elődeink, de még apáink is —, amelyből otthonaikat felépítették. Még a mi mostani házunk falát is ebből raktuk meg az ötvenes évek elején. A fődásási agyag a szó szoros értelmében beleépült szülőfalum történelmébe. Évszázadok alatt mélyült óriási térré a falu és az egykori Papfodek között. Mélyült, olyannyira, hogy még egy kicsinyke tó is keletkezett benne a falu felőli Örökös oldalon. Kacsáknak, libáknak üdülésre-vigalomra. Mára nyomát se látni, feltöltődött, benőtte a gyom. Itt az ismerős szederfa csupasz koronája alatt állva is borzongat a tó hiánya. Hogy lehet az. hogy gyerekkoromból eltüntet egy tavat az idő? A kérdés elröppen a fagyos szélben, s nyomában benépesül a Födásás. Szederérés idején ülünk a fák koronájában, mint a verebek, s lakmározunk az ingyen-csemegéből. A háborús időkben ádáz csatákat vívunk — fapuskákkal. Máskor a leventéket bámuljuk gyakorlatozás közben. Innen mentek pár hónappal később valahányan az értelmetlen halálba. Nevüket egy emlékoszlop őrzi a temetőben, éppen a kertünk végén, s egy vers, amit a hatvanas években írtam; ők lettek a Márványlapba zárt nemzedék — halott kortársaim. Valahol Székesfehérvár és a Balaton között taposták őket a földbe a harckocsik lánctalpai. Ez is része a Fődásásnak. Ahogy része gyerekkoromnak a háború, s az utána következő idők. Itt a Födásásban tanultam meg — több „gyermeknek való mulatsággal” együtt — partot szakajtani páncélököllel. De a kézigránát használatára is itt tanítottak meg a nálam idősebbek. Volt elegendő belőlük, kukoricagránát, tojásgránát, a magyar pirossávos vécsei. vagy a német nyelesgránát kékgombú gyutacszsinórral ... Valahány kiválóan alkalmasnak bizonyult halászatra. De itt próbáltuk ki azt is. hogy a puskaporral megtöltött üvegpalackot miként lehet felrobbantani. Az egyik „kísérlet" nyomait SZ. L. ma is viseli, mert felrobbant kezében a félliteres üveg. Később voltak itt békésebb csatározások is, azt követően, hogy a falu népe közös szorgalommal elegyengette a Födásás talaját, s labdarúgópályává nemesítette. Ahogy így nézelődöm, azt látom, hogy a bennem élő fődásási történetek eleddig megíratlanok. S bizony nem tudom, megíródnak-e valaha is. Az élők hajlékai a Fődásásból épültek, az élők közül eltávozottak a legrégibb időkben az Öregtemetőben nyertek örök békességet és nyugalmat. A Fődásásról írott emlékek nem maradtak ránk. de az Öregtemető holdudvarára feljegyeztek néhány emléket az évszázadok. Azt történetesen, hogy szülőfalum a második évezred hajnalán már lakott terület volt. Sok minden eltűnt, sok minden megváltozott az idők folyamán ezen az alig több. mint kétezer hektárnyi területen. De e változások sokfélesége és nagysága sem tudta teljesen megváltoztatni a táj egykori képét; azt a kettősséget, amelyet az ős Duna s annak a partja formált ki. A domborzati viszonyok még ma is pontosan mutatják ezt*az egykori képet. Valaha a Duna itt sok ágra szakadva szigetek, mocsarak öt-hal kilométer széles lápvilágát alkotta. Dunamocsnál kanyarodott, öblösödött ki, s a mai Zselléragacsos, Öreghegy, Újhegy. Peresek vonaláig ért, s valahol Muzsla és Csenke
