Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-10-02 / 40. szám
■o o ■< fi* <\\ \V£#J 1869. október 2-án született Mahatma Gandhi 1909. október 2-án született Margita Figuli szlovák írónő 1704. október 4-én született Segner András matematikus, fizikus és orvos, a róla elnevezett kerék feltalálója 1854. október 5-én halt meg Madách Imre Október 6-a a csehszlovák néphadsereg napja; 1944-ben ezen a napon kezdődött a duklai csata Október 6-a az aradi tizenhármak vértanúhalálának évfordulója Dunának, Oltnak Aki valamelyest követi az egyetemes magyar irodalom nyomában járó irodalomkritikát, publicisztikát, az előtt Szakolczay Lajos neve, munkássága nem ismeretlen. Jó két évtizede figyeli — elsősorban — a nemzetiségi magyar irodalmakat, s értékeli azokat alapos és részletes ismereteinek birtokában. E két évtizedes munkásságnak a legjavát foglalta össze Szakolczay Lajos a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadóban megjelent Dunának. Oltnak című eszszégyűjteményében. A harmadfélszáz oldalas kötet öt nagy fejezetben taglalja az „ötágú síp" jegyében a Magyarországon kívül születő magyar irodalmi alkotásokat. Az első részben tájékozódhatunk a jugoszláviai magyar irodalom hagyományairól és a hagyományokon alapuló folytonosságról, valamint a nemzedékek kapcsolatáról. De olvashatunk Balogh Edgár és Méfiusz József munkásságáról is, továbbá tájékozódhatunk a Kárpáti Kalendárium irodalmi mellékleteinek szerepéről. A következő, második rósz — Olvasók szenvedélye — Páskándi Géza. Bálint Tibor, Szilágyi Domokos. Király László, Gion Nándor, Domonkos István és Gál Sándor egyegy kötetét elemzi. A Fűszál lehajlik című rész Sütő András alkotásait értékeli, míg a Szóló száj az erdélyi magyar drámairodalom és színművészet helyzetéről tájékoztat. Szakolczay Lajos esszékötetének utolsó részében irodalmunk „ötödik ágáról" szól, mégpedig Cs. Szabó László, Tűz Tamás, Vitéz György és Határ Győző munkái kapcsán. Szakolczay Lajos könyve sok támpontot, eligazító útmutatást tartalmaz mindazok számára, akiket mélyebben érdekel az egyetemes magyar irodalom s annak részei, a nemzetiségi magyar irodalmak. Maga a szerző szándékairól, könyvéről így vall: „Szerencsétlen ember vagyok, mert van egy kitörölhetetlen rögeszmém. Ha álmodom, csak azt: egyik reggel betoppanok valamelyik könyvesboltba, s uramisten, hinni sem akarok a szememnek: a világ bármely táján megjelent magyar könyv ott sorakozik a polcokon ... Mindjárt tágabb lesz az általunk ismert magyar irodalom .. A Dunának, Oltnak című kötetet olvasva arról győződhetünk meg, hogy Szakolczay Lajos „rögeszméje" a magunkéval rokon, s hogy neki részben sikerült az, ami álmai könyvesboltjában egyelőre még várat magára. Reméljük, nem az idők végezetéig! Gál Sándor Kondor Béla életműve Régebben, amikor valahol még „csak úgy" felcsippentettem a nevét, szelíd kondorkeselyüt és riadt fekete macskát KÉPzeltem szikár vállaira. Mondhatom intuícióm nem csalt meg. Kondor Béla — önmagával boszorkányosán azonos Név. Az utolsó klasszikus: festő, grafikus. fotóművész, költő! Gyűjteményes kiállításán Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában, a dolgok túloldalán feledvén immár minden „felismerést", alázatának lehelete gyötrődő méltóságig emelt, úgy láttam, még jópár embert. Leírták már, ha Kondor nem magyarnak születik, akkor a világ művészettörténészei Kondor korának keresztelnék el a kort, amelyben munkálkodott. Másfél alk ói évtized adatott neki. Művészete nem időben, hanem viharban zajlott, szövődött bonyolult viszonylathálóba korával. Az életének önkezével véget vető Kondor világa az emberi lélek ezerarcára üt mélységes többdimenziójával. Sokrétűsége a totalitás igényéből fakad. Az ember — mint antropológiai, történelmi, társadalmi lény — léte, múlt- és jelenbeli ittléte, sorsa, tiszta vágyakozása és fölkent törekvése, tragikomikus bukása, vergődése és elemi ösztöne a mindent újrakezdésre a dolgok képi megragadásának kényszere ösztönözte és vezérelte. Nem iskolákban, stílusokban gondolkodott, a saját szemével merészelte nézni a világot. ítélete hol tragikus, öntépő, hol prófétai dühű, máskor játékos vagy megbocsátó. Festészete és grafikája egyszerre indulati és szerkezetes, ugyanakkor stílusának ugyanannyi köze van az íkonfestészethez vagy a román freskókhoz, a gótikához, mint a XX. századi irányokhoz. A régebbi szimbólumok és saját lelki szülöttei egységbe fonódnak, átjárják egymást műveiben. Nemcsak Bosch vagy Blake szellemét élesztette újjá. hanem életre hívott formai toposzokat, egyéni módon átértelmezve, variálva őket, mindezt nem az önös stílus teremtésének érdekében, hanem a „sokvilágúság" polifon mivolta, szerkesztési elve érvényre juttatásáért. Művészetében egyensúlyba kerül a ráció és az ösztön. A festészet úgyszólván minden lehetőségét végigskálázó, a színek illeszkedését kereső doktrínáknak gyakran fittyet hányó koloratúrája, rajzainak finom rezegtetett vonalhálózata kompozíciós biztonságával, a lelki sugárzás kisüléseinek rögzítésével szinte a máshogy elképzelhetetlen tökélyt idézi. A jelentéskor differenciáltsága persze megnehezíti művészete értelmezését, belső logikájának felismerését. Gyakran került szembe olyan egzisztenciális kérdésekkel, merült oly tragikus mélységekbe, hogy a racionálisan ellenőrizhető megformáltság béklyóba zárta volna a villanásszerűen, látomásosan átélteket. Az asszony—férfi, a jó—gonosz, az ember és a gép, az ember és az állat mind megannyi mélyebb jelentést sugalló motívum művészetében (Emberpár, Darázskirály, Bohóc püspökruhában). A kortársak közül Picasso Minotaurosz-sorozatának jelképgazdagságához mérhető szimbólumteremtő fantáziája az 1967-es Cirkusz-ban. A kétezer alkotást számláló roppant életműben a Romantikus tanulmányok, a Szentek bevonulása a városba, a Savonarola, a Régi repülő, A géprepülés géniusza, a Pléh Krisztus, a József Attila: Mama, a Szent Péter és egy nő a főművek között tartatik számon. Kondor maga egy korai, 1958-as munkáját, a Menedéket tartotta egyik legmegoldottabb képének. Kondor túl tömény volt a hatvanas évek Magyarországának. A mostani szép. igényes kiállítás — a tárlatrendezö és a tudományos igényű katalógust összeállító Bolgár Kálmán és Nagy T. Katalin érdemével — a Kondor-életmű méltó életben tartásának szándékát jel-Kendi Mária A gyilkos esernyő Az utóbbi évek francia filmvigjátékai valahogy úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Gérard Oury rendező és forgatókönyvíró (társszerzője Daniéle Thompson volt) sem igen tudta meglepni a nézőt személycserére épülő crazy-komédiájával. Az élete nagy szerepét és természetesen az ezzel járó mesés gázsit váró színész (nem más mint Pierre Richard a filmben), aki egyelőre buta reklámfilmekre parazolja erejét, úgy tűnik, egyszercsak megfogta az isten lábát. Még csak nem is sejti — egyelőre — ez a szegény pára, hogy egy bérgyilkos szerepére „szerződött", amikor a producer ajtaja helyett egy maffia-főnök ajtaján lépett be — megelőzve az ott várakozó „vetélytársat", aki valójában nem más, mint egy bulldog-képű valódi bérgyilkos. Grégoíre (mert így hívják színészünket, aki iránt rögtön az első percekben felébredt szimpátiánk) teljesen abban él, hogy másnap Saint Tropez-be indul a forgatás színhelyére. Előbb azonban még ki kell váltania kellékét — egy esernyőt. Ez az esernyő abban különbözik a közönséges esernyőtől, hogy gyilkos mérget lövell ki, amikor arra éppen szükség van. Az áldozat pedig egy Saint Tropez-i luxus-szállóban ücsörgő fegyverkereskedő (Gert Fröbe játssza) kell hogy legyen. A félreértések egyre csak halmozódnak, időközben hősünket két nő is üldözi szerelmével, tanúi lehetünk továbbá néhány esernyő-párbajnak is. s a filmet követve pedig egyre csak azon ámulhatunk, hogy a nyaktörö helyzetekben színészünkön hogyhogy nem fog ki semmiféle fegyver vagy csel, minden eltávolítására irányuló akció kudarcba fullad. A gondosan, logikusan egymásba illesztett gégék sorozata elsősorban a rendező rutinját láttatja, s jóval kevésbé egyedi ízes humorát, melyet korábbi filmjei illusztrálnak inkább. Tudjuk, Pierre Richard kiváló komédiás. Örökké egyforma, egysíkú bohóckodására, teljesítményére azonban talán kevesebb francia filmvígjátékot is lehetne Friedrich Magda 180-as csoport Hézagpóió a 180-as csoport tavaly megjelent első nagylemeze. Az 1979-ben alakult együttes az ún. repetitív, ill. minimal zene magyarországi népszerűsítését és művelését vállalta. Az említett zenei stílusirány a kortárs zene egyik legfiatalabb hajtása, körvonalai alig húsz éve bontakoztak ki az avantgarde hullámain. A minimal-art eredetileg képzőművészeti irányzat, amely kompozíciós készletét mindöszsze néhány térmeghatározó elemre redukálja, s ily módon a tér-fénytér jelenségét mint vonal- és fénystruktúrák változtatható arányviszonyát mutatja be. A műalkotás ily módon nem ábrázol, csupán struktúrákat képez. A vizuális minimal-art akusztikus, zenei megfelelője kompozíciós anyagát hasonlóképpen szándékosan redukálja nagyon egyszerű, első hallásra átfogható struktúrákká. Attól függően, hogy a művész miképpen bánik zenei nyersanyagával, milyen technikát választ a komponáláshoz. interpretáláshoz, a zenei minimaion belül az alkotás műfaja repetitív. „lebegő" (planante), koncept zene, ill. „új tonalitás”. A repetitív, minimal zenei iskola tagadja, pontosabban ellenpontozza az amerikai John Cage zenéjéből fakadó indeterminizmust. Az azonnal áttekinthető zenei struktúrára összpontosít, a hangokat elszigetelő csenddel szemben a folyamatosságot, a véget érni nem akaró folytonosságot hangsúlyozza. A hallgató minden figyelmét a hangzásfolyamatban végbemenő apró, alig észrevehető változásokra, a zenei szövet finom áttételeire koncentrálja. Ily módon azon kapja magát, hogy óriási szellemi energiát fordít minimális észlelési adatra. Ezúton máris eljutott a tudat, ill. tudattalan térségeibe, a Steve Reich által „személytelenségnek", „személy-nélküliségnek" nevezett állapotba. Ez a lemez a repetitív zenei irányzat két magyar és két amerikai szerzőjének egy-egy darabját mutatja be. Az „A" oldalon Szemző Tibor Vizicsoda című fuvolákra és két magnós visszacsatolásos rendszerre irt darabja (1982) a szerző tolmácsolásában hallható. továbbá Steve Reich Zene fadarabokra (1973) című műve. Előadásához a legősibb hangszert, a clave-ot, a különböző hangmagasságú tikfát használja, alkalmazva a zenei bővítés és lebontás elvét. Harmadik zeneszámként Melis László Etűd három tükörre P1982/ című műve már igen bonyolult alapstruktúrát mutat be, melyet a szorosan rátapadó improvizációs réteg tesz gazdagabbá, bonyolultabbá, megismétel hetetlenné. A „B" oldalon Frederic Rzewski Corning together és Attica címmel (1972) írt alapműve hallható. Ez a kétrészes, narrátorra és hangszeres kíséretre írt darab kulcsműve a repetitív irányzatnak. Sam Melville, az 1971-es atticai börtönlázadás alkalmával megölt polgárjogi harcos levelének nyolc mondatát a narrátor (Forgács Péter kitűnő angol kiejtéssel) újra a bővítés és lebontás elve szerint szólaltatja meg a repetitív és improvizativ stílus zenei szövetébe ágyazva. Az interpretációt illetően a 180-as csoport igen jól összeszokott, magas technikai képességekkel rendelkező együttes benyomását kelti, méltó az igényes zenét szerető hallgatóság figyelmére. (Hungaroton) Rados György
