Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-11 / 37. szám
MÓRICZ VIRÁG Apró hangok pattogtak az éjszakában. A nyár meg se rezzent mégis, mintha szét lökdösné az ajtót, ablakot. Bútorokat. Távolról halk horkolás, köhögés, ember okozta nesz is vibrált, de ez csak kibukkant a meleg okozta tengerből, mely fojtogatóan áradt a fülledt éjszakában. Szerencsére valami tágas üvegharang megvédi az embert ettől az áradástól, de mintha ezt a támadást könnyebb volna a burán kívül, benne a tengerben elviselni. A végtelen tömegű tenger észre sem venné habzásában, súlyos vizében az őijöngő. könnyű embert. Az asszony kicsit nevetett a bolond gondolatain. Ágya előtt, a szőnyegen felneszeit a kutyája. Ettől, hogy most már volt valaki, aki hallja, újra nevetett. Erre a kutya felállt, nyirkos orrával, meleg leheletével, fanyar kutyaszagával megvizsgálta az ágyat, mely szabadon állt a bura közepén. A gondjaira bízott nő kinyújtotta és rátette a nyakára meleg tenyerét. A kutya megnyugodott: minden rendben, zökkenve visszakoppant a szőnyegre. Az asszony megint nevetett. Átlépett a kutyán, kitört a holdfény üvegfalán, és kiment a sötétbe. A kutya, aki szintén szívesen kiment volna, szűkülve és türelmetlenül várta a hívást. Mikor az asszony visszajött, még tett néhány kísérletet: négy lábát összefogva magasakat ugrott, de az asszony visszafeküdt, és ebből megértette, hogy hiába ugrál. Az asszony vigasztalóan kinyújtotta az egyik lábát, és rátette a kutya hátára. Így feküdtek, egymást figyelve, soká. Később az asszony visszahúzta a lábát, és ezt a kutya, álmában, lassan vette észre. De észrevette, feltápászkodott. és odadugta az orrát a párnához. Az asszonyt zavarta a szaga, nem akarta megbántani. simogatva tolta el magátóL A kutya hátrább lépett, leült, de figyelmesen nézett. — Nem ereszthetlek ki, mert odalent be van zárva a kapu. — Tudom. — Hát akkor mit akarsz? — Hol voltál? Az asszony megint nevetett, mert hazudni nem akart a kutyának: hívott valaki. Kerestem valakit. Talán Flórát, aki titokzatosan sietett valahova, mert egy pillangót akart megfogni. A kísérletei számára. Nagyon sietett, a fal felé nézett, és nem akart észrevenni. Nem is miattam, ilyen rejtőzködő természet. A sarkon utolértem, és így. megveregettem a hátát, és mondtam neki, hogy csak idáig kísértelek, mert vár a kutyám. Rám se nézett, sietett tovább, csak a pillangók érdekelték, én túl nehéz voltam a számára. Visszafordultam, és sétáltam egyedül valahol bent, az ismeretlen sűrűségben. Egy tágas, szép téren körülnéztem. Nagyon szép volt, mint egy párizsi tér, középen kerttel és körül palotákkal. Nem is, a piros ég alatt vízben tükröződő égen, úszó Walhalla. Három kisgyerek jött az anyjukkal. A sötétben azt hittem, de a nagyanyjuk volt. Megkérdeztem a nevüket, Ladik Lacika. Eszter és a harmadik, a legkisebb, az is kislány, nem tudott még beszélni. Lacikát és Esztert kézen fogtam, nagyon kedves, puha. ölelő, simulékony kezecskéjük volt és szép gyöngéd arcuk, szebb, mint az én gyerekeimnek. Vezettem őket, és nevettem a furcsa nevükön. És nem borítod ki a ladikból a testvéreidet? Nem! Nagyon komolyan felelt. Ladik Lacika. Én is bemutatkoztam, nem nekik, hanem a nagyanyjuknak. Az öregasszony megörült nekem, és mesélni kezdett valakiről, aki elfelejtette, hol lakik. Ezalatt én is elfelejtettem, hol lakom. Mondtam neki. hogy én se tudom a címemet, de nem segíthetett rajtam, hát elváltunk. Akkor egy öregúr csatlakozott hozzám, hogy neki is mondjam meg, ki vagyok, de csak azt árultam el. hogy eltévedtem. Erre visszavezetett arra a térre, ahol a gyerekek miatt eltévedtem. Örömmel megismertem a helyet, gondoltam, innen már visszatalálok, és leráztam az öreget — aki ezt sajnálta, és ennek örültem. De mégsem találtam haza. nem oda, hanem gyerekkorom utcájába értem. Megismertem a régi villamost, amihez hasonló már nincs is sehol sem. Késő éjjel nem bolyonghattam az utcán, bementem egy öreg házba, egy régi házba, kivettem egy szobát, és lefeküdtem. De nem bírtam aludni, folyton azon gondolkodtam, hol lakhatom. Hol a helyem, és hol vagy te is, mert te biztosan hazavezetnél. Nem bírtam elaludni. Hogy lehetne megtudni, hol, lakom. Csak arra emlékeztem, hogy nemrégen költöztem oda, és előttem az a Flóra lakása volt. Hogy lehet az? Flóra fent lakik a hegyen, és az egy nagy, sötét szoba, valahol József- vagy Erzsébetvárosban, valahol, ahol csekély a forgalom, és meg lehet a ház előtt kocsival állni. A rádióra is gondoltam, be kéne mondatni, hogy elvesztem, és majd csak jelentkezne valaki. Nem bírtam aludni, de felkelni se mertem, mert egy vénaszszony aludt ugyanabban a szobában, őrzött engem, nehogy fizetés nélkül elmenjek. Ami nagyon könnyű volna, mert körül minden nyitva volt mintha valami építkezés közepén volnánk. Mondtam az öreg nőnek, hogy nem bírok aludni, mire nyögött és forgolódott, de nem ébredt feL Utód. Most csönd van, és még messzi a reggel. Aludjunk. Nyugtalan vagyok, mert olyan tétlenül telnek a hetek. Dolgozni szeretnék, de a család meg az ide-oda menni meg a semmi meg az átmeneti állapot — eltévedek a semmittevésben. És mégis jobb, mint a mesterséges magányban. Tudod, milyen vagyok? Mint egy nagy darab vajas-mézes kenyér leborítva üvegburával, amit körülzümmögnek a darazsak. Egy darabig mérgesen dörömbölnek az üvegen, aztán elunják, és tovább nem törődnek vele. élik a maguk életét. De azért titokban lesik, mert hátha elfújja a szél a burát, és akkor szabad a vásár. A kutya összegömbölyödött a szőnyegen, hosszú fekete orrát bamapiros rojtú vállába fúrta, türelmetlenül horkantott. nem bírt elaludni a körülötte keringő gondolatoktól. Az asszony kitárt ujjaival a kidudorodó gerincgyöngyén játszott. A kutya ezt nem szerette, másik oldalára fordult, hosszú, csontos lábait nyújtotta az ágy felé. S mondta, mint egy félj, álmosan, unatkozóan, figyelmetlenül: álmodsz. Igen, egész nyáron olyan szorongósakat. olyan rengeteget álmodom. Tudom is, hogy miért. Visz a ladik a tévedések vizein. Mennyit tévedtem életemben! Mennyit mulasztottam. Seneca szerint, akit kielégít a sors, annak hamar bevégzi az útját De hát ezt csak egy kutya mondja. Szilva József: Flóra Szól a szív Amiképp te, én is nyári emlékek közt kívánok járni. Csak menni újabb nyarakba, szól a szív örökös parancsa. Úgy van az ember már végül, nem veszi tehernek, ha vénül. Tudja éveit feledni, ha van kikért megöregedni. TÖRÖK ELEMÉR VERSEI Akár a hajnal derengése, álmomon átsüt szemed fénye, mint a gyermekkor úgy élsz bennem a vénüléstől érintetlen. ^Játszik az árnyék szívemen, gyere simogass meg kedvesen, s ragyogtass majd fölém csillagot amikor már néma csönd vagyok. Ragyogtass fölém csillagot
