Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-11 / 37. szám
nyésztésben dolgozik —, Siposék pedig az 1983. február elsején beadott kérvényükre érkező február 24-én kelt hnbelnöki válaszlevélből értesültek arról, hogy kérvényüket nyilvántartásba veszik. Ám ebből az iratból hiányzott egy minden bizonnyal fontos adat: a sorszám, amely tudatná, hányadik Siposék lakáskérvénye a nyilvántartásban, tehát hányán vannak előttük! Néhány nappal később Nagymagyaron Kvarda József, a hnb elnöke fogadott bennünket. Elmondta, hogy az a lakás, amelyről szó volt, a nagymagyari hnb-é, nem pedig a gombai állami gazdaságé, így a hnb rendelkezik vele. Mindezek ellenére megnyugtatásul közölte, hogy foglalkoztak Siposék kérelmével, bár őszintén szólva végül elutasították volna. Erre csak azért nem került sor, mert jött Moravcík, hogy az állami gazdaság már intézkedett. S hogy miért utasították volna el Siposék kérvényét? A hnb-elnök ezt is elmagyarázta : — Ha a falufejlesztési szempontokat veszem, nekünk a szolgáltatások fejlesztése fontosabb, ezért elsősorban az e téren dolgozóknak utalunk ki lakást. De nézzük a dolgokat humánus szempontból. Kb. hat cigány lakosnak igyekszünk pénzt szerezni, hogy megjavíttassák a házukat. Hatvankilenc cigány család, tehát megközelítőleg háromszáz személy nagyon rossz körülmények között él, van olyan ház, amelyben huszonhatan laknak. Elsősorban ezeken az embereken kell segítenünk. S ezt meg is tesszük. Telkeket osztunk, 10—15 ezer koronás térítésmentes támogatást adunk felújítási célokra, felvásároljuk a viskókat. Bennem nincs egy cseppnyi rosszmájúság vagy előítélet sem. Meg tudom érteni Siposékat, nekem is volt lakásproblémám. De nem vehetünk további gondot a nyakunkba! Ez felelőtlenség lenne, nem is szólva arról, hogy a nagymagyari cigányok közé ki sem mehetnék, ha megtudnák, hogy csütörtökinek adtunk lakást! De itt nem arra ment a játék, hogy Siposék cigányok, hiszen nem egy szövetkezeti lakásban laknak cigányok, hanem arra, hogy a már említett kötelességeinken kívül még legalább hatvan lakáskérvényünk van nem cigányoktól is, s ezeket sem tudjuk kielégíteni. Szerintem Siposék lakáskérelmének vagy a csütörtöki hnb vagy az állami gazdaság köteles eleget tenni. Mi semmiképpen ... Felderítő utunk utolsó állomásán Sipos Emil, a gombai állami gazdaság igazgatója így összegezte a lehetőségeket: — Siposékkal szemben nekem nincsenek előítéleteim. Rendes, dolgos emberek. Ám nem mindenki gondolkodik így, főleg ha nem ismeri a családot, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy egyes lakóházakba nem fogadnák be őket maguk közé a lakók. Attól tartanának, hogy ha ők éppenséggel rendesek is, majd a látogatóik csinálnak nagy felhajtást a házban, amire már volt példa — természetesen, nem Siposék esetében. Biztos, hogy vannak olyan dolgozóink, akik inkább elmennének a gazdaságból, minthogy cigány legyen a szomszédjuk, s ezt mi nem engedhetjük meg magunknak, hiszen az állattenyésztésben úgyis kevés a munkáskéz! Valójában viszont nem is erről van szó. Egyszerűen nincs lakás. Siposéknak el kell fogadniuk a csákányit, ahol azelőtt is egy négytagú család élt. A másik lehetőség Sárköziék lakása. Ez háromszobás, s nekik ki kell költözniük, mert Szarván (Rohovce) építettek maguknak házat. Ha ezt sem fogadják el Siposék, nem tudok más megoldást ajánlani... MEDDIG VÁRJAK MÉG ... Siposék elfogadták a másik lehetőséget, és várták, mikor költöznek ki Sárköziék. Vártak egy újabb télen át. Elmúlt egy új tavasz. Sárköziék nem mentek el. Maradt minden a régiben, mígnem egy napon örömteli levelet hozott a posta, melyben Siposné tudatta, hogy a férje 1984. május harmadikán újra elment az igazgató után, s megmondta, felmond, ha nem kapnak lakást. Néhány nappal később jó, egészséges lakást kaptak Gombán! Amikor ott jártunk, még javában folytak a felújítási munkálatok. S hogy mikor költözhetnek be a lakók? Meló Pál, a beruházási részleg vezetője közölte, hogy amint lesz motor a vízre, beszerelik, és azonnal. S hogy ez mikor lesz? Azt nem tudják megmondani — a beszerzés nehézségei egy újabb panaszlevélnek szolgáltatnának témát. .. VÉGEZETÜL EGY INKÁBB SZUBJEKTÍV MEGJEGYZÉS A lakáskulcs már Siposéknál van, s úgy tűnik, ezzel a probléma meg is oldódott. De az eset kivizsgálása során elhangzottak szélesebb összefüggéseiben tüntetik fel a lakáskálváriát, s ha a szerteágazó szálak bármelyikének nyomán indulnánk tovább, újra csak fel kellene tenni a kérdést: hol a kulcs? Mert a lakásé csak egy ajtót nyit ki... Vegyük például az ügy cigánykérdés felőli megközelítését! Igaz, hogy a törvényrendeletek által megszabott módon és lehetőségek szerint egyre több viskót vásárolnak fel, egyre több cigánypérót tüntetnek — tüntetnének — el a nemzeti bizottságok, s a térítésmentes támogatás is óriási összegeket tesz ki évente. Csakhogy ezeket nem mind a beilleszkedni vágyó cigánycsaládok kapják. Hiszen ök a saját munkájukkal szerzett pénzből spórolják össze az új házra valót, nem várnak csupán az állam által nyújtott támogatásra, amit ha megkapnak, valóban új életük megalapozásához használnak fel. Ugyanakkor a többség — ök egyszerűen a törvény adta jogot használják ki pénzszerzésre, életükön képtelenek változtatni — kezéből a kapott pénz „elfolyik”, félig befejezett házak maradnak csupán és az újratermelődő régi életmód ... Lakótelepi új lakás esetén sok helyütt a felhasogatott padló ... S a többi ember, a szomszédok részéröl az újonnan feléledő (most már talán nem is) előítélet... De itt vannak például Siposék és a hozzájuk hasonlók, akik rendesen dolgoznak, gyermekeiket példásan nevelik. Velük mi legyen? Mi a válasz — sok esetben talán csak vélt, de még többször valós — sérelmeik elpanaszolásakor: hogy előbb bizonyítsanak? De az ember nehezen él, s még nehezebben bizonyít előítéletekkel terhes, bizalmatlan környezetben... Hogy igazam van-e, azt a probléma további feszegetése dönthetné csak el. LÁM PL ZSUZSANNA Úton, A váróteremben Hétfő délután. Háromnegyed ötkor érkezem a váróterembe. Én vagyok a kilencedik. Szótlanul ülünk a padokon, csak néha szakítja meg a csendet egy-egy köhögés. Öt előtt tíz perccel kilép az orvos a rendelőből. — El kell mennem, de sietek vissza — és eltűnik a kijáratnál. A mellettem ülő két beteg egyszerre felélénkül. Előbb részletesen megbeszélik, kinek mi baja, azután témát váltva a föliázók kerülnek terítékre, azok. akik nagyban csinálják. így megtudom, kinek hány fóliája van és hol. ki dolgozik benne, és ki dolgoztat másokkal. Rövid időn belül többet tudok meg róluk, mint egész itt-tartózkodásom alatt ebben a kisvárosban. Most már kíváncsian fülelek. mi jöhet ezután. Nem csalódom. Csemegeként, utoljára hagyták az orvosokat. — Néha olyan furcsa a miénk — mondja az egyik. — A múltkor elmentem hozzá az epémmel. hát tudja mit mondott? Hogy a koncentrációs táborokban az emberek sosem panaszkodtak ez epéjükre, és amikor megkérdeztem. ezt miért mondja, azt felette: mert azok az emberek nem voltak túltáplálva. Hát most nézzen rám! Kövér vagyok én? Egy évvel a nyugdíj előtt, nehéz fizikai munkát végezve hogyan nézzek ki?! Mint egy húszéves? — A mi orvosunk felesége — kontráz rá a másik szomszédom — a fiamnak hármast adott fizikából a bizonyítványba. pedig az ellenőrzőjében csupa kettes meg egyes volt. Amikor kérdőre vontam, azt válaszolta. azért adott a gyereknek hármast, nehogy elbízza magát, meg hogy az a hármas nagyon jó hármas, olyan jó. hogy már majdnem kettes. — Na és ez a portás itt — veszi át a szót megint az előbbi, és a bejárat felé int. — Ez is megéri a pénzét. Ideggyulladásom van. alig tudok járni, nekem minden lépés fáj. Gondoltam. idetelefonálok, ki rendel ma a körzeti orvosom helyett. Megmondta. — És mikor? — kérdeztem. — Azt nem tudom, kérdezze meg tőle. — Jó. mennyi a telefonszáma? — Nincs telefonja — válaszolta, és letette a kagylót. Hát így állunk. Most mondja meg őszintén, minek van ez itt? És még csak útfélen meg sem mondhattam neki a magamét. Fél hatkor kiszól a nővér, hogy hatkor hazamegy, aki tud. jöjjön reggel. Hárman felkelnek és elmennek, mi hatan továbbra is maradunk. Közben kinn teljesen besötétedett, a váróterembe alig szűrődik be egy kis fény a folyosóról, de egyikünknek sincs kedve lámpát gyújtani. Valamivel hat előtt megérkezik az orvos. Ideges. Reggeltől itt van. ő helyettesíti a mi körzeti orvosunkat is. Néha kihallatszik a hangja a folyosóra. Megriadok. Most jövők hozzá először. Ez keresztben fog engem lenyelni. — sóhajtok magamban. Még jó. hogy a nővér nem ment el hatkor. Utolsóként jutok be hozzá. Negyed hét múlt. Átnyújtom a lázmérőt. megnézi, de közben morog, hogy fél nyolc is lesz, mire hazaér. Hozzám lép. Nyissa ki a száját! — Hiszen magának nincs is mandulája — szól meglepetten. Jó. hogy megnézte, mert ha mandulagyulladást állapít meg. a körzeti orvosom egy hét múNa beneveti magát az asztal alá. Megvizsgál, és szidni kezd, amiért csak most jöttem. Hiába mondom, két lázas gyerekemet reggel vittem orvoshoz, s az egyik zsúfolt váróteremből nem ülhettem át velük egy másik zsúfolt váróterembe. A férjem pedig, aki ingázó, csak fél ötre ért haza. Az orvos tovább szid, hogy nem lesz gyógyszerem, mert a gyógyszertár négykor bezárt, és a férjemet sem írhatja ki hozzánk, mert nincs itt a kartotékom. Meg késő is van. menne haza már. Jöjjek el holnap reggel. — Csak a receptet írja ki most. kibírom én reggelig — fogom könyörgésre a dolgot. Közben a nővért nézem. Szememmel bűvölöm, hipnotizálom. Végre feláll, és felszalad az első emeletre a kartotékomért. Egy pillanatra csend van. csak a fogam csattog hangosan a láztól. Az orvos rámnéz. Tekintetén látom, haragja már elszállt. Táskájából pár tetraciklintablettát vesz ki, kezembe nyomja. Közben megjön a nővér. Három gyógyszert ír fel az orvos, és kiírja hozzánk a férjemet is betegápolónak. — Köszönöm doktor úr, köszönöm nővérke — rebegem hálásan, és kitámolygok az ajtón. A folyosón a két takarítónő már vigyázzban áll. GOGH VILMA
