Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-28 / 35. szám
1749. augusztus 28 an született Johann Wolfgang Goethe 1959. augusztus 28-án halt meg Bohuslav Martmú cseh zeneszerző 1944. augusztus 29-én tört ki a Szlovák Nemzeti Felkelés Szeptember elseje nemzetközi be kenap Szeptember másodika a Vietnami Szocialista Köztársaság állami ünnepe 1969. szeptember 3-án halt meg Ho Si Minh, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke KÖNYV Hungáriából Magyarország felé Azok, akik tudták, hogy ebben az évben van a 18. század eleji Magyarország legnagyobb tudósa, Bél Mátyás születésének 300. évfordulója, nem kis izgalommal várták a megjelenő sajtótermékeket. Remélni merték, hogy ebből az alkalomból mindenki bővítheti ismereteit hazánk nagy fiáról. Távolról sem lehet mindegy, hogy mennyit tudunk róla, illetve az, „hogyan értelmezi a 20. század embere azt a szerzőt, aki a latinon kívül magyarul, szlovákul és németül egyformán beszélt, irt és jelentette meg müveit." Az sem volt mellékes kérdés, ki fog többet írni róla, mert hát közismert, hogy a magyarok és a szlovákok egyformán magukénak tartják. Nem is lehetne egy olyan embert kisajátítani, aki már akkor felismerte a magyarországi népek egymáshoz való közeledésének szükségességét!" „A nyelvek sokfélesége az egyik embert elválasztja a másiktól — vallotta egyik müvében —, és e különbség miatt a természeti hasonlóság nem elegendő az emberek egyesítésére. Ezért dicséretes nagyon azoknak fáradozása, akik képességük szerint arra törekednek, hogy a különböző nyelvek kölcsönös megtanulásával az emberek társas kapcsolatát elősegítsék, s ezáltal egymás iránt barátságosabbá váljanak..." (A magyar nyelvmester. 1729) MAGYAR RITKASÁGOK Bél Mátyás HUNGÁRIÁBÓL MAGYARORSZÁG FELÉ Bel munkásságában egyébként is „hiánytalanul fejeződik ki a régi Magyarország többnyelvűsége, mely állásfoglalásként foglalja magába a régi Regnum magyar, szlovák és német lakosságának egyenjogúságát, a nyelvek tiszteletét és kiművelésük szándékát ..." — írja Tarjai Andor. Az évfordulóra alaposan felkészült a szlovák könyv- és lapkiadás. Valóban Hungária nagy ékességéhez méltó reprezentatív kiadványokkal és figyelemre méltó hírlapi közleményekkel leptek meg bennünket (az évfordulóra kiadott szlovák könyveket Käfer István mutatta be a Népszabadság 1984. június 9-i számában). É mögött mi bizony kissé lemaradtunk, gondolhatták azok, akik a kiadványokat megismerhették. Hiányérzetünk azonban szerencsére már csökkent. Kezünkbe vehettünk ugyanis egy kitűnő válogatást, egy mindenki számára ajánlható könyvet, mely végigkísér bennünket a nagy tudós életútján, és ízelítőt ad tudományos munkálkodásából. Ami pedig a legfontosabb: olyan képet alkothatunk belőle Bél Mátyásról, amely a valóságnak leginkább megfelel. A 353 oldalas mű (Tárnái Andor bevezető tanulmányával, válogatásával, valamint rajta kívül Déri Balázs és Donáth Regina fordításaival) a Magyar Ritkaságok sorozatban jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. (A kiadvány 500 példányszáma hazai magyar könyvkiadónk számára készült.) A válogatott szemelvényekből megtudhatjuk, mit és hogyan írt Bél Mátyás szőkébb pátriájáról, a mai Szlovákiáról. A Notitia.. .-ból, élete fő müvéből a következő fejezeteket olvashatjuk: Pozsony megye mezőgazdasága, Pozsony megye népei, A pozsonyiak életmódja. Nagyszombat leírása, Besztercebánya leírása, Ocsova (szülőfaluja) leírása és Nógrád megye lakossága. A mai szlovák fővárosról szólva többek között ezeket jegyzi meg: „A pozsonyi kenyér a leghíresebb, a második hely a nagyszombatié, a harmadik a somorjaié. A pozsonyit nemcsak a magyarok, hanem a németek is olyan jónak tartják, hogy bécsi asztalokra kerül..." A most megjelent kiadvány elolvasása után bizonyára egyetértünk Tarjaival, aki így fejezi be Bél méltatását: „Olyan magyarországi volt, akit a jelenből viszszatekíntve két-három nép megbecsüléssel emlegethet, s aki a legsikeresebben készítette elő kortársai között a magyarországi felvilágosodás korszakát". (Madách Könyvkiadó, 1984). Tok Béla Csak semmi pánik ... A helyszín ugyanaz: a Balaton-part, a főszereplők ugyanazok : Kardos doktor (Kern András) és Ötvös hadnagy, alias Csöpi (Bujtor István) és még sokan mások, nyomozók, bűnözők jórészt szintén külföldiek, és a tét is ugyanaz: százezreket érő kincs. Pontosan úgy, ahogy azt körülbelül két éve a Pogány ' madonnában láttuk. Persze, azért van a filmben egynéhány változtatás is, például ezúttal a forgatókönyv írója Bujtor István, a film rendezője Szönyi G. Sándor. Meg is győződhetünk a mondás igazáról, hogy az ugyanaz nem mindig ugyanaz. Lehet a film alkotói a Csak semmi pánikkal ezt akarták volna szemléltetni? A Csak semmi pánik a krímik azon válfajához tartozik, amelyek megfosztanak bennünket attól a bizsergető gyönyörűségtől, hogy amatőr „távdetektívként" lépésről lépésre tippelgetve, izgulva a szupemyomozóval együtt szimatoljuk ki, kutassuk föl, csípjük el és leplezzük le a tettest. Sajnos, ebben a filmben nincs rejtély, nincs kibogozni való, nincs váratlan fordulat, s amit mégis annak lehetne nevezni, ugyancsak vérszegény. Ám mindezért kárpótol — már akit — a sok és fölöttébb változatos bunyó, a fékcsigorgató üldözősdi. Már előre tudjuk, hogy a nagy darab, kemény öklű Csépinek sikerülni fog az egész bűnöző bandát miszlikbe vágni és egy bizonyos 120 méteres .vitorlás ominózus kötelét megszerezni. Kardos doktor képességeiben viszont kételkedünk, miközben majdnem biztosan tudjuk, hogy a babérokat ismét ő fogja learatni. Bár mindvégig határozottan az a benyomásunk, mintha egy centivel a föld fölött járna, s az események elsiklanak mellette. Talán azért, mert ez olyan krimi, amiben egy fia bűntett sincs. A játék egy tervezett bűntett megakadályozására megy ki. Mégpedig arra, hogy a második világháborúban a tapolcai barlangban elrejtett kincs ne kerüljön a külföldi (világért sem hazai, hogy sértődés ne essék) bűnszövetkezet kezére. A külföldi banditákat a belföldi cimborák népes serege segíti a Balaton partján, és a népes társaság fő kelléke mi más is lehetne, mint a szép táncosnő?! Nagyszámú az ellenség, de sebaj, legalább van kit verni, és a deli nyomozó röpke perceken belül már azt is tudja, kit kell verni. Tehát már a keresgélés is elmarad. És végül van még valami, ami nem ugyanaz, mint a Pogány madonnában: a gyatrán, hígan és felületesen csordolgáló meseszövés; a gégékén csak az nevet, aki még sose látott ilyet, a verekedések átlátszóbbak az átlátszónál. Hja, a rendező nem Mészáros Gyula, és hogy el ne felejtsem, az operator sem volt Hildebrand István. Szórakozzon hát, és izguljon, aki tud. Irigyelni fogjuk. Friedrich Magda Fotóművészet Beszélgetés Irena Blühovával a címe annak az interjúnak, amely nyitóirása a Magyar Fotóművészek Szövetsége negyedévenként megjelenő folyóiratának, s amelyet Albertini Béla készített a Szlovákia fővárosában élő nyolcvanéves fotóművésszel. Lapunk a közelmúltban elevenítette föl az életpálya legfontosabb állomásait, néhány fotóval fölerösítve azt a szemléletet, amelyet a Vág-völgyéböl indult jubiláns képvisel: egyrészt a fotókban megmutatkozó szociális érzékenységet, másrészt a nemzetköziség elvéhez való konok ragaszkodást, amit egyebek közt az is tanúsít, hogy a harmincas években egyike volt azoknak, „akik proponálták, hogy alakuljon meg a betiltott Vörös Barátság helyett egy háromnyelvű kultúr-, politikai- és agitprop, egyesület. Magyarul Műhelynek hívják, németül Werkstättenek, szlovákul Dielöának. Én kaptam a párttól a magyar csoportot, a Műhelyt gondozására". A Bauhaus végzős növendékének, egyebek között Moholy-Nagy László tanítványának máig mozgatórúgóként működő krédója: „kifejleszteni a modern fotográfiát és filmet, és keresni a művészi reportázsnak a fotóarculatát". A lap a szociofotográfia élő klasszikusának tizennégy oldalnyi terjedelmet szentel, miközben tíz kollázsát és fotográfiáját közli, köztük a Sarló mozgalom 1931-es szociofotó kiállításához készült lapot. A Fotóművészet kis késéssel megjelent 84/1 -es számának tulajdonképpen valamennyi terjedelmesebb írása a szociofotóval, illetve a valóság fotografálásának nem díszítö-andalító-áltató, hanem felrázó erejű módszereivel foglalkozik. A másik, hosszabb interjú, amelyet Bodnár János készített André Kertésznél New Yorkban címmel is lényegében az ízlésvilágot kiszolgálni sohasem hajlandó magyar fotóművész sajátos, jelentős szociális érzékenységet is sugalló életpályájával foglalkozik, miközben maga Kertész állapítja meg, hogy világhíressége ellenére mindmáig nem azonosultak művészi felfogásával az amerikai újságkészitési stílus hangadói. Pedig a New York-i Metropolitan Múzeum fotóosztály vezetője azt nyilatkozta: „Ha az európai modem fényképészet történetét majd végleg megírják, arra a megállapításra kell jutniuk, hogy André Kertész egy kicsit olyan, mint Kolumbus Kristóf, aki egy új világot fedezett fel, amit aztán más valakiről neveztek el". Ez az idézet is sejteti, mindmáig hálátlan dolog az elvárások ellenében fényképezni. Nemcsak a lapban közölt Bauhaus-fotográfiák — amelyeknek az eltelt idő már szabad utat adott —, de Jevgenyij Jevtusenko szovjet költő, azaz szociofotós Szibériai sofőr temetésének négy fotográfiája, vagy a Szibériai szentháromság című felvétele — s a többiek is — a ma ismert képes újságok képszerkesztői felfogása ellen is irányul egy kicsit, hiszen azokban zömével a „fogyasztói társadalom felszínes csillogásának ábrázolásával" találkozhatunk. Rokon véleményen vannak a Kerekasztal-beszélgetés a szociofotóról című vita résztvevői is, miközben rögtön a publikáció elején elhangzik a kérdés, vajon „mennyire alkalmazható erre a mai fotográfiai tevékenységre a szociofotó terminus technicus"? A résztvevők lényegében megegyeztek abban, hogy a szociofotós láttatás manapság határozottabb művészi attitűd, mint egykoron volt, s hogy „kritikai aspektusa a társadalmi ellentmondások feltárásához járul hozzá". A fotóművészet szociofotó-számából amolyan — egyszerre helyzetfeltáró és -minősítő — végkifejletként érdemes idézni a kerekasztal-beszélgetésböl: „A szociofotó dokumentarista értéke vitathatatlan. Sőt, mintha attól is tartanánk, hogy a vizualitás és realizmus kézenfekvő kapcsolatánál nem áll meg; a szociofotó szükségszerűen lehetőséget nyújt kinek-kinek saját ismeretanyaga szembesítésére, adaptációs készsége s nem utolsósorban igazságérzete próbára tételére. (...) A szociofotó értéke éppen ezért kritikai szemléletében, a fotós művészi szándékában, a fotókból felénk sugárzó állásfoglalásban rejlik." Szigeti László (nőié)
