Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-28 / 35. szám

A világon egy, csupán egyetlenegy nap alatt körülbelül kétezer ember hal éhen vagy pusztul bele az éhezés okozta betegségekbe. E szerencsétlen páriáknak a halál megváltás az embertelen szenvedésektől, az emberhez nem méltó élettől. Milliós tömegek életformája az éhség és a nyomor, a parttalan reménytelenség, a tengödés egyik napról a másikra, bénult tehetetlenségbe süppedve. Legtöbb áldozatát a legsűrűbben lakott földrészen szedi, Ázsiában, végigsöpör a legelmaradottabb földrészen, Afrikán, de otthon van Latin-Amerikában és a nyugati félteke magasan fejlett, gazdag milliós nagyvárosainak nyomornegyedeiben is.

Az éhségről manapság sokat beszélnek, de lényegesen kevesebbet tesznek felszámolásáért vagy legalábbis részleges enyhítéséért.

Tulajdonképpen hányán éheznek ma a Földön? Megbízhatóak, pontosak-e a hivatalos statisztikai adatok? Sikerül-e vajon az emberiségnek legyőzni és végérvényesen száműzni az éhínséget? Eljön-e egyszer az az idő, amikor az éhség, éhínség, rosszul tápláltság, katasztrofális táplálékhiány csak értelmező szótárak, lexikonok címszavai közé fognak tartozni? Az az idő, amikor a riportereket a mai éhségövezetekbe egészen más, biztatóbb, örvendetesebb témák fogják vonzani?

Derűlátásra egyelőre nincsen ok. Az egész életükben az éhezés átkával sújtott emberek száma állandóan nő. Az ENSZ adatai szerint a hetvenes években hozzávetőlegesen 400 millióan voltak, ma 450 millió körül mozog a számuk, az előrejelzések szerint 1990-re feltehetően eléri az 500 milliót. Ha ehhez hozzászámítjuk azokat az embereket is, akik pusztító aszály és más elemi csapások következtében időszakosan éheznek, akkor megállapíthatjuk, hogy Földünkön ma 900 millió szűkölködő ember él a nyomor határán, vagyis bolygónk csaknem minden ötödik lakosa szenved állandó táplálékhiánytól (Földünkön 4,7 milliárd ember él). A földrészek szerinti megoszlás ábrája: Afrika 23 százalék, Latin- Amerika 13 százalék és Ázsia 28 százalék. Körülbelül százmillióra tehető azoknak a száma, akik a folyamatos táplálékhiány következtében mozgássérültek. A legtöbb áldozat kisgyermek. Az éhezés naponta 40 ezer gyermeket öl meg. Ezen kívül gyermekek milliói már betegen jönnek a világra, mert szüleik hiányosan táplálkozr tak.

Az együttérzés, a részvét, a segíteni akarás azonban nem térítheti el figyelmünket a lényegről, a kulcsfontosságú kérdésről: törvényszerű, kivédhetetlen sors-e az éhség, akár a halál? A válasz egyértelmű és határozott: nem.

Ma a világ alapélelmiszerekből (rizsből, búzából és más szemes növényekből, kalászosokból) annyit termel, hogy Földünk minden lakosa naponta kaphatna 3000 kalóriát (valamivel több mint 280 Jóul) tartalmazó élelmet. Ha tehát a kitermelt javakat igazságosan osztanák el, a 900 millió éhező és hiányosan táplálkozó is normális életet élhetne. A valóság és a lehetőségek közötti szakadékot áthidalni tehát nem az agrártudomány és a termelési technika feladata. Annál is inkább, mivel a fejlett tőkés ipari államokban, mint például az Egyesült Államokban a mezőgazdasági termelést is az üzlet, az ún. agribusiness irányítja és szabályozza, ugyanis a mezőgazdaság az Államokban hatalmas ipari és kereskedelmi komplexum, bár a lakosságnak csupán 4 százalékát foglalkoztatja. Például, amikor beütött a túltermelés válsága, a farmereknek prémiumot fizetett azért, hogy földjeik egy részét parlagon hagyták. S ha az USA néhány évvel ezelőtt nem korlátozta volna a mezőgazdasági termelést, a fejlődő országokba 90 millió tonna gabonát szállíthatott volna, ami tízszerese annak a mennyiségnek, amennyivel — a FAO, az ENSZ táplálkozásügyi és mezőgazdasági szervezete szerint — el lehetett volna kerülni a legrosszabbat Indiában, Bangladesben, Pakisztánban, Tanzániában és a Sahel-övezetben elterülő országokban. Az agribusiness azonban törvényszerűen a nyereséget és nem a szükséget szenvedő országok bajának enyhítését nézi. És a sors keserű iróniája, hogy abban az országban, ahol a mezőgazdaság túltermelése óriási, körülbelül 35 millió embernek nincs meg a mindennapi betevő falatja, és a folyamatos nélkülözés következtében nagy részük belebetegszik a táplálékhiányba.

Az éhség és a nyomor a szociális egyenlőtlenség és igazságtalanság szülötte. A fejlődő országokban a termőföldet, amely az ország legnagyobb és gyakran egyetlen kincse, egy maroknyi ember, a földesurak kasztja birtokolja. Dél-Amerikában például a termőföld 90 százalékát a lakosság 17 százaléka tartja kezében, ami azt jelenti, hogy Latin-Amerikában a falusi lakosságnak több mint egy harmada kénytelen megélni az össztermés egy százalékából; Afrikában a lakosság háromnegyedére a termőföldnek nem egészen négy százaléka jut. A Világbank legutóbbi adatai szerint a mezőgazdaságban dolgozók egyharmadának nincs saját földje, Ázsiában valamivel jobb a helyzet, de az arány itt is ügy alakul, hogy a termőföld háromötöde a lakosság egyötödének, a földbirtokosoknak a tulajdonában van.

A munkaerő megoszlása világviszonylatban olyan helyzetet teremt, amely arra kényszeríti a szegény államokat, hogy élelmiszeripari termékek gyártására és a nyersanyagok kivitelére építsenek Néhány kivételtől eltekintve a fejlődő országok terményeiket nem maguk dolgozzák fel. A

kávé, a szójabab.' a tea, a kaucsuk, a gyümölcs, a hal és számos más produktum túlnyomó többségének végállomása az amerikai monopolok valamelyik feldolgozó üzeme. Súlyosbítja a helyzetet, hogy néhány fejlődő országban korlátozni kell a hagyományos termények termesztését, helyettük olyanokat termesztenek, amelyek iránt kereslet van a világpiacon. De a kivitelből származó haszon sokszor arra sem elég, hogy elegendő élelmiszert vásároljanak, nemhogy megvalósítsák az iparosítási programot. Tehát azok az emberek, akik hagyományos mezőgazdasági termelés korlátozása miatt elvesztették a munkájukat, mindenfajta jövedelem és kereseti lehetőség nélkül maradtak.

A korábbi fejlesztési programok — lásd a hamar hamvába holt „zöld forradalmat" — a roszszabbik végén fogták meg a dolgot: a fejlődő országok mezőgazdaságát nyugati, nevezetesen az észak-amerikai modell szerint akarták átépíteni, s nem számoltak a helyi adottságokkal, hagyományokkal. Ma a szakértők, igaz, keserves tapasztalatok árán, már tudják, hogy a fejlődő országok mezőgazdasági fejlesztésében a technikát, a technológiát és a terményszerkezetet, a helyi viszonyokhoz — beleszámítva a hagyományokat is — kell igazítani. Más szóval, ha egy fejlődő országban évszázadokig kölest vagy gyapotot termeltek, akkor ebből kell kiindulni, mert nyilvánvaló, hogy az adott terület földje, éghajlata, tárolási, illetve feldolgozási lehetőségei ezeknek a terményeknek kedveznek, és nem a kávénak, kakaócserjének, teának vagy kukoricának. Az ilyen alapon történő fejlesztés, az adott körülményekhez mért technika és technológia hozhatja csak meg a kívánt eredményt és hasznot: a termelés növekedését, a több munkahelyet és -lehetőséget, végső fokon tehát — a lakosság kielégítő ellátásával — az ínség felszámolását.

Mindezt egybevetve, óriási tévedés vagy szándékos félrevezetés az az állítás, hogy az éhínséget az elmaradottság, a túlnépesedés és a mostoha éghajlat okozza. Gyakran halljuk azt is, hogy az élelem megtermelésének megvannak a korlátái és hogy katasztrofális méreteket ölt a népszaporulat. Ez nem igaz. Az illetékes szakértők, tudósok kiszámították, hogy a Föld optimális körülmények között 50 milliárd embert is eltarthatna! Van elegendő megművelhető termőföld. Ám az összes termőföldnek körülbelül háromnegyede a száz hektárnál nagyobb birtokon gazdálkodó, 2,5 százaléknyi földbirtokos kezében van.

Azokban az országokban, ahol a föld igazságosan van elosztva, az emberek mindennap jóllaknak, tehát ez is bizonyítja, hogy az éhínséget a földtulajdon túlhaladott, nem megfelelő szerkezete

okozza. Például Bolíviában, ahol egy négyzetkilométeren 326-an élnek, jól tápláltak az emberek, nem ismerik a nélkülözést. A krónikus éhezést sok helyütt meg lehetne szüntetni, ha a föld megművelésében és elosztásában a népélelmezés érdeke lenne az elsődleges. Sőt azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy az éhínséget a jelenlegi tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül is le lehetne gyűrni. Ez persze azt jelentené, hogy ésszerű beruházásokkal kellene gyarapítani, kiterjeszteni a termőföldet, a mai 1,5 milliárd hektárról 2,2 milliárd hektárra. Termővé tehető-müvelhetö meglehetősen sok van, s nemcsak Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában. Ámbár önmagában véve ez is kevés, mert itt van az éghajlat gondja, ami alapjában véve a vízszükséglet gondja. A harmadik világban a termőföldnek mindössze körülbelül egynyolcadát öntözik, nagyobb részt Ázsiában. A lakosság háromötöde nem jut ivóvízhez, háromnegyede nélkülözi a higiéniai berendezéseket, és az évente elpusztuló 15 millió öt éven aluli gyermek közül soknak a halálát éppen a szennyezett víz okozza. S közben a világ évente hatszázmilliárd dollárt költ fegyverkezésre, pedig ha minden évben csupán három hétre leállítanák a hadiipar termelését, hat év alatt a világ minden részében termővé lehetne tenni minden terméketlen vagy parlagon heverő földet.

A levonható következtetések nem éppen szívderítőek: az éhínség az emberiség jelentős részét továbbra is meg fogja tizedelni. Az ENSZ mindent megtesz, ami erejéből és lehetőségeiből telik, itt-ott felvillan egy-egy halvány reménysugár. Például Nigériában 250 kutat fúrnak, mely 250 ezer embert fog ellátni vízzel, ám ez csak egy csepp a tengerben. Afrikában az elkövetkező években egészben véve rosszak a kilátások. De, s ezt ismételten hangsúlyozzuk, az éhínség nemcsak az aszály, a mostoha természet müve. Jelentős mértékben a gyarmatosítás következménye, nem kívánt, bár-ne-lenne gyilkos öröksége. A XX. század utolsó éveiben százmillióknak csak azért kell éhezniük és nyomorogniuk, mert a volt gyarmatok urai hosszú évtizedekig kizárólag a saját érdekeiknek megfelelő rablógazdálkodást folytattak. Az emberiségnek minden segítséget meg kell adnia ezeknek az országoknak, azonban a munka dandárját a fejlődő országoknak maguknak kell elvégezniük, a külső segítség önmagában véve semmit sem old meg. Elsősorban azt az erős, de tarthatatlan előítéletet kell lerázniuk, miszerint a „haladás" abból áll, hogy le kell kopírozni a gazdaságszervezés nyugati modelljét. Csak akkor lesznek függetlenek és jóllakottak, ha megkeresik a saját, egyéni útjukat.

FELDOLGOZTA: LÁNG ÉVA