Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-21 / 34. szám
Kurta szoknyás hét falu Julcsa néni a szoknyáját igazgatja: íme, a kéméndi viselet, a kurta szoknya. Jóval a derék alatt kezdődik s a térd fölött már véget is ér, kerek, hátul a testtől elálló, mert kitámasztja a pufándli. Hogy mi az a pufándli? Maradjon a kéméndi (Kamenin), a kisgyarmati (Sikenicka), a páldi (Pavlová), a bényi (Bína), a kőhídgyarmati (Kam. Most n. Hronom), a barti (Bruty) és a kicsindi (Malá nad Hronom) asszonyok titka, a hét falué — amely éppen kurta szoknyás viseletével különül el látványosan a környezetétől —, na és a július elején egy hetet Kéménden táborozó néprajzosoké, akik a hét falu másságának a mibenlétét szerették volna megállapítani a faluk múltjából, az életmódról és a hagyományokról összegyűjtött adatokra támaszkodva. Hogy a néprajzosok egy hét alatt milyen eredményre jutottak, még nem tudható. Az adatok még magnószalagokon, jegyzettömbökön lapulnak, lejegyzésük s összevetésük időbe telik. S különben is, egyheti gyűjtőmunka ilyen széles körű, időben is, térben is sokat ölelő feladatnál még csak tapogatózásnak, első tájékozódásnak számit. De a CSEMADOK érsekújvári (Nővé Zámky) járási bizottsága szárnyai alatt több éve készülődő amatör néprajzosok ígérték, jövő nyáron, s azután, s ha kell még azután is újra visszajönnek, nem hagyják annyiban, végére járnak ennek a kurta szoknyás ügynek. Mi rejlik mögötte? Egy, nemcsak viseletében, hanem sok más, a néprajz módszereivel jól feltérképezhető hagyományában is a környezetétől eltérő, sajátos kultúrájú csoport-e, amelynek történeti fejlődése, vagy táji, esetleg etnikai elkülönültsége eredményezte a másságot kultúrában, műveltségben? A kérdés a jelenlegi magyar néprajzkutatás legfontosabb feladatai közé illeszkedik. Miért? S túl egy tudományág területén, miért érdekes az a ma embere számára — kérdezhetnénk —, hogy a kurta szoknyás hét falu hogyan s mennyiben volt más, mint a környező többi, amikor ez a megjelölés a kurta szoknyát még viselő öregasszonyokkal együtt lassan egészen a múltba vész, a mai kéméndi, bényi, páldi fiatalok semmilyen külső s egyéb jegyek alapján sem különböztethetők meg kürti (Strekov), muzslai (Muzla), érsekújvári társaiktól? A magyar néprajzi érdeklődés kezdeteinél már hasonló kérdések merültek fel. Hogy kik azok a palócok, milyen eredetű népesség a magyarságon belül, kultúrájuk mennyiben eltérő, s milyen „ősi" elemeket hordoz, a múlt század elején számtalan dolgozat kereste erre a választ. Aztán jött a székely kérdés, s a nyelvterület térképe egyre színesebbé vált. Ma már tudjuk — nemcsak a néprajz, hanem több más tudományterület jóvoltából is —, hogy a magyarság arculata korántsem egységes, a történelmi sors, a társadalmi, s gazdasági állapotok, a földrajzi s nyelvi környezet tájanként és vidékenként alakította. A különbségek pedig mélyen élnek a köztudatban, s erősen formálják egyegy táji, történeti csoport kultúráját, meghatározzák a műveltség fejlődésének irányát. S ennyi elég ahhoz, hogy a néprajztudomány mai, a kétszáz évvel ezelőttinél jóval egzaktabb módszereivel vegye ki részét a feladatból, a minél pontosabb s árnyaltabb kép megfestésében. Ahonnan jöttünk s merre tartunk kérdés pedig a ma embere számára ugyanúgy érdekes kell hogy legyen, mint a kétszáz év előttinek. A hét faluról egyelőre nem sokat tudunk. Szoros egymásmellettiségük a Garam kék csíkjára felfűzve azonnal szembetűnik, amint a térképre pillantunk. Az egymásmellettiséget körülhatárolják némi tengerszintbeli különbségek, emelkedők is. A táji-földrajzi körülhatároltság azonban, bár soha nincs következmények nélkül, még kevés ahhoz, hogy egy sajátos arculatú csoport meglétét igazolja. A kurta szoknya viselete nagyon szembetűnő s megkülönböztető vonás. Ám amint régi családi fotóalbumokba lapozunk, máris kiderül, hogy eredete nem régibb századunknál. Nyolcvan év pedig, s főleg nyolcvan olyan év, amelynek tendenciái az egyediség, a különbségek elmosására hatnak inkább, kevés egy népcsoport önálló arculatának kiformálódásához. Már ez az első, tájékozódó gyűjtés is körvonalaz valamiféle, a hét falun belüli endogámiát, azaz hogy szokásban volt a hét falun belül házasodni, Zalabára például már senki sem ment Kéméndröl, Páldról, Kisgyarmatról stb. menyasszonyért. De, tudjuk, a gyűjtés módszereivel két emberöltönyinél több idő alig fogható át. Ezeket az adatokat is egy alapos levéltári kutatással, a múlt századi s még korábbi anyakönyvek aprólékos statisztikájával kell majd alátámasztani. S még sok más mutatót, néprajzi, történeti s demográfiai adatot kell keresni, s bebizonyítani róluk — kevésbé látványos, sziszifuszi munkával —, hogy a hét falun belül azonosak, de azon kívül már másak, azaz, hogy a hét falu igenis egy egység, sajátos arculatú csoport az Alsó-Garamvölgye népességén belül. S még akkor is ágaskodik a kérdés, a miértje és a hogyanja e másságnak. Ehhez pedig a táj történetét kell megismernünk, a történetében lejátszódó kisebb és nagyobb népvándorlások irányait feltérképeznünk, avagy a kontinuitást bizonyítanunk. A munka sok, a feladat nagy, de nem érdektelen és nem hiábavaló. Ez a tucatnyi ember, aki szabad idejének egy részét, hétvégéit és nyári szabadságait az efféle munkálódásnak s ennek eredményessége érdekében az önművelésnek szenteli, mért is fáradna hiába. Feltárni s megérteni, megértetni, hogyan s miként váltunk azokká, olyanokká, amikké, amilyenekké lettünk s vagyunk, soha nem lehet hiábavaló. KOCSIS ARANKA Fotó: Hrapka Tibor
