Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-21 / 34. szám

DANIEL HEVIER VERSEI Az ember nevet adott minden állatnak Man gave names to all the animals, énekli Bob Dylan és én megkísérlem elnevezni mindazt ami bennem található: mindazokat a tigriseket, farkasokat, sakálokat, kígyókat héjákat, pónilovakat, páviánokat, krokodilokat, gyíkokat csigákat, lovakat, galambokat. Ezt az egész állatseregletet mely nem más, mint a férfi lelke. Visszatérés a vadonba A dzsungel visszaszorítja a szekrényeinket az íróasztalt a hűtőszekrényt a gyorsforralót, a televíziót. A vánkosokból hatalmas orchideák törnek elő, mulatságos kolibrik ütődnek lábaidhoz Pálmalevelekre fektetlek a fák alatt, melyek koronái közül permetezni kezd már az eső. Csend van, lélegzetünk összevegyül egymással, mint a folyóvíz a tengervízzel. Csend van, elhallgattak már a papagájok és a vadon párás levegőjében elfáradt az élet. Körülnőnek bennünket kesernyés ízű növények. Aludj, zöld- és kékszemű tigriseim járkálnak körötted és ügyelnek arra, hogy semmi bajod ne történhessék. Aludj, mindenütt csend van, csak karjaid ég felé nyúló ágai közt jő fel és nyugszik le váltakozva a hold. A mai szlovák költő verseit Tóth László fordította 8 — Angyali — kulcsolja össze a térdét Aljosa. Egyre nyugtalanabb a pillantása: — Az. De annak is igaza van, aki a Kara­­mazovok szentecskéjét másként ítéli meg. Aljosa Miklós felé fordítja a fejét: — Például... a nő csak a változásban ismer önmagára. A férfi egyféle akar lenni, a nö sokféle. A férfi azon van, hogy megismer­je erényeit és hibáit, a nő csak akkor érzi magát erősnek, ha nem ismeri meg magát. A férfi szervezett világ, a nő: az alaktalan mindenség... Ingerültsége fokozódik: — Zseniális, ezt meg hol olvastad? — Nem mindegy? Elhúzza a száját: — Ez a te legnagyobb bajod: sokat olva­sol. Miklós, mint aki rádöbben következetlen­ségére, töprengésbe fojtja mozdulát: — Megfoghatatlan. — Soha nem tudni, hogy hányadán van vele az ember, minden lehetséges, vagy semmi sem lehetséges — lendíti tovább a példázatot Aljosa. (Igen, minden lehetséges — még tehetsége­sebb: a semmi.) Sárközi Kriszta Arató Gyuri után lopakodik. — Zöld lámpát a kisértésnek. — Pirosat a szerelemnek — szegődik nyo­mukba a nevetés. Miklós tekintete Anikót keresi. Arcuk összeér... Anikó feltűnően jóked­vű, szeméből eltűnt a viszolygás ... Körmendy maga a megtestesült diadal. (Tőle nem undorodsz ?) Kínjában felnevet. (Hihetetlen.) „Évek óta vártam erre a napra." „Én is." „Ha tudnád." „Tudom." „Féltem tőle, s mégis vártam." „Mitől féltél?" „Hogy elrontok mindent, hogy.. „Hogy?" „Félbemarad az első éjszakám." „És félbemaradt?" „Jaj, dehogy. Azt hittem, megpattan a testem, meggyullad alattam a szalma­zsák ..." Izgatottan feláll. — Hová tornyosulsz? — csillapítja Aljosa. Megfordul. A fordulásnyi idő elegendő, hogy türtőztesse magát. (Hazug fajzat) — A poharamért. Az üvegek közt (hátha elmúlik a remegése) hosszasan keresgél. Aljosa utánamozdul: — Kivételesen nekem is tölts. Hitetlenkedve: — Neked? — Nekem. Tölt. — Hát akkor... — Magunkra ... s amiért összejöttünk: a diplománkra. — A szellem újdonsült summásaira. — Töklámpásaira. Összenevetnek. Miklós feszültségoldóan, Aljosa, mintha magában nevetne. — Anikó? — kérdezi Aljosa felélénkülve. Körül se néz: — Nem látod? Daidalosz nyakában lóg. — A Radnótiban kezd? Röstelkedő mosollyal: — Hivatás helyett a hivatalt választotta. Aljosa hitetlenkedőn ráncolja a homlokát: — Lemondott a tanításról ? — Hihetetlenül hangzik? — Nem hittem volna. — Énse. — Két hete még azt mondta ... — Az két hete volt. — Mit mondott, miért? — Amiért a többi. Értetlenül tárja szét a karját: — A hivatal jobban fizet ? — Dehogy. A plusz: Pest. Aljosa lehangolódva forgatja a poharát: — Mindenkiről el tudtam képzelni, csak róla nem ... — De hát — mondaná Miklós, hangja a lármába fullad. — Értünk e pohár! — Csin-csin! — A hatvanhetes évjáratra! — Csin-csin! — A felülmúlhatatlan évjáratra! — Csin-csin! — harsognak gyors egymás­utánban a rövid tósztok. — Csin-csin ... — mormolja Miklós. „A feleséged hamarost túlnéz rajtad." „Miért nézne túl?" „Mennél magasabb iskolát jár, annál na­gyobbra látja magát." „Alja nélküli beszéd." „Meglátod, fiam. lelkestől kicserélődik." „Cserélődik, cserélődik ..." „S ha egyszer túlnéz rajtad, keresi a mási­kat ..." (Keresi a másikat A pénzt...) Anikó még mindig Kömnendyvel táncol. Körmendy a nyakszirtjét simogatja, Anikó kéjes fejforgással viszonozza gyöngédségét. (Mintha össze tennének láncolva.) Miklós vizsgálódó tekintete szemrésnyire szűkül, vizsgálódása gyötrelmes várakozássá nehezül, keze görcsbe szorul, alig tudja tar­tani a poharát. (Mindenen túl lehet nézni, csak a pénzen nem!) — Ne igyál annyit — hunyorogja Aljosa. Mint akinek minden eszébe jut: — Keserűség ülepedett a nyelvemre. Visz­­szanyelhetetlen keserűség. „Hogy van, Somogyi bácsi?" „Nézz rám." .Jóska mikor volt itthon?" „Nekem már nincs fiam .. „Tibi?" „Ő sem a fiam." „Mi történt. Somogyi bácsi?" „Mái napig nem értem ..." „Tragédia?" „Annál is rosszabb ... Holtomban se jus­son eszembe." „Hm." „A sárba tapostak. Engem, a sárba. Látás­tól vakolásig dolgoztam rájuk." „Mikor történt?" „Frissibe doktor volt. Hazajött, hogy meg­mutassa a diplomáját." „Nem mondom." „Sosem volt ivós természetű." „Részeg volt?" „Most sem értem, mi szállta meg." „Hm." „Csendesen iszogattunk, egyszer csak lá­tom, hogy pohárra issza a kevélységet." „Kevélységből tette volna?" „Ki tudja. Ahogy megittasodott. felforrt a vére; kötözködni kezdett. Tibornak elegendő volt egyetlen forraló szó, már nekem is estek..." — Annál inkább ne igyál. Miklós felpillant, látómezején Anikó villan át: 1 — Anikóra még nem ittam. — Ne igyál. — Rád se ittam. — Csillapodj. Magasba emeli a karját: — Szomjas lettem ettől az évjárattól. Mintha kettészelték volna a szobát, az egyik fele értetlenségbe halkul, a másik megvető pillantásokkal figyeli. Anikó mellette terem: — Részeg vagy. Körbetekint: — Csak leszek. Anikó reszket az indulattól: — Ne rontsd el az esténket. Végigméri Körmendyt: — A ti estéteket? Anikó majdnem sírva fakad: — Megkértelek. Erőltetett mosollyal: — Eddig bírtam ... Anikó Miklósra mered, görcsös ajakkal keresi a szavakat, tehetetlensége már-már őrjöngésig feszíti, karmolni készül... — Gyerekek, mondtam már: inkább bo­ruljatok egymásra — szakítja félbe veszeke­désüket Olga. Körmendy cinikusan mosolyog — jókedvét semmi nem ronthatja el, a parázsló szavaktól még inkább sugárzik. — Kiborult a háztartás — élénkül fel Király Zsófi. — Ott hagytuk abba, hogy a sartre-i ateiz­mus polgári ateizmus — fordít a társaság figyelmén Somos. — Az Isten nemléte... — Mintha Nietzschét hallanám. — Önhittkéim, engedjétek Somit kibonta­kozni — szól közbe Olga. Somos reflexszerben folytatja: — Végkövetkeztetése egészen más: Isten helyét az abszolút szabadsággal tölti ki... Miklós lehunyt szemmel távolodik a tan­­könyvizü szavaktól, zavartan az ablakig hát­rál... legszívesebben kilépne rajta. Elhúzza a nehéz függönyt. A házak összezsugorodva pislognak, a Po­zsonyi út álmosan hullámzik, lassú mozgás­sal beleúszik a Dunába. Egyszerre tűnt távolinak a külső s a belső világ. (folytatjuk) (nőis)

Next

/
Thumbnails
Contents