Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-14 / 33. szám
Már háromszor törték fel a lakásomat. Egyszer a tehenemet vitték el. Mikor itt voltak a deportáláskor a szlovák katonák, aztán azok átszaladtak a határon, akik a tettesek voltak. Azt gondolták ők, hogy már innen hurcolkodni lehet, amit akarnak. Akkor édesapám meghalt egy héten, már másik héten volt a deportálás. A szlovák katonák elgyüttek ide Cöntörpusztára. Aztán akkor ők hurcolkodtak. Már egy helyről elvitték a lovat, az én tehenemet elvitték éjfélkor, tizenkét órakor. Azok, akik átszaladtak. Szóval ők hárman voltak, három volt a tettes. Onnan gyüttek át a tehenemért. Elvitték éjszaka tizenkét órakor. Én azt nem tudtam egész hajnalig. Éjfélkor fölkeltem, olyan lövöldözés volt itt a réten az Ipolyparton, hogy a lövöldözésre én is felébredtem. Gyüttek a szlovák katonák, azok már észrevették, ahogy a kutyaugatás volt. Akkor aztán lövöldöztek onnan is, meg innen is lövöldöztek. Itt a szomszéd emberem azt mondja, hogy azt hittem, komaaszonyom, reggelre tíz halott is lesz. Olyan lövöldözés volt. Minden este sírva aludtam el, oszt akkor a sírásommal az első álmot elaludtam. Mert, hogy édesapám meghalt, mindig sírva aludtam el. Ugye, kellemetlen, mikor halott van a háznál... Mikor fölébredtem, hallom a lövöldözést, ki is nyitom az ablakot. Jaj, mondom, de majd azt gondolják, hogy idegyüttek a katonák, itt megtanálják, akik átgyüttek Magyarországról. Hát aztán én be is csuktam az ablakot. Hajnali öt órakor gyüttek a szlovák katonák, mama, kelj fel. Én nem tudtam, el se gondoltam, hogy mégis mi lehet az. No, hogy öltözzek is fel. Akkor én kinyitottam az ajtót. Mikor kinyitom az ajtót, azt mondja, hogy mama, neked hány tehened van? Mondok, két tehen, meg egy bornyú. Akkor aztán megyünk a pádon. Akkor megint kérdezi a szlovák katona, mama, hol neked tehen ? Nyitva volt a istállóajtó, nyitva volt a pajtaajtó, mondom a szlovák katonának, két tehen meg egy bornyú. No mama, neked hol tehen ? A négyhónapos bornyúmat hagyták az istállómban. Akkor aztán én átmentem Magyarországra hajnalban. Szóval én úgy gondoltam, hogy majd elé lesz a tehen mindjárt, hogy énnekem ott lesz valahol, vagy a rokonom megmondja. De bizony egy hétig nekem nem keresték a tehenemet. Azt elvitték éjszaka tizenkét órakor Pilisbe, ott volt rokona ennek a Vámos Istvánnak, akkor aztán egy hétig ott volt a tehen. Úgy vitték oda, hogy szóval a hámorpusztai rokonoké, hogy majd azoké lesz a tehen. Aztán egy hétre elmentek a tehenén, hogy most már elhelyezzük a tehent, azt mondja. Hát hova vinnétek, majd gyünnek át a rokonok! Hát majd elhelyezzük! Úgy helyezték el, hogy az egyet levágták, a másik meg elkerült Zagyvarónára. Úgy aztán egy hétig nem keresték a tehenemet, mert a sógora Szakállban volt rendőr ennek a Vámos Istvánnak. Egy hétig nem keresték a tehenemet, hát már mégis nekem menni kell a tehenem után. Akkor aztán átmentem. A szakálli rendőröket is megfizették, a litkei rendőröket is megfizették. Egy hétre megint elmentem. Hát már itt nincs más mód, nekem menni kell tovább. Akkor elmentem Ludányba, a ludányi rendőrökhöz, azok keresték ki, hogy hol van nekem a tehenem. Március tizenkilencedikén átkiabálták a ludányi rendőrök, hogy megvannak a tehenek. De már az egyet akkor levágták. A másikat meg elhelyezték, úgyhogy az Zagyvarónára került nekem az a tehen. Egy embernek meg tartoztak kétezer-négyszáznegyven forinttal, az az egy tehenem, az meg abba maradt, az adósságba. Ez a Vámos István ez falubéli volt, aztán ez vezette őket, a tetteseket. Azok magyarországiak voltak, az egyik szakálli volt, a másik meg nem is tudom honnan, itt volt neki férjnél a testvére Hámorpusztán. Eladták a tehenemet a zagyvarónai embernek, de ők paksus nélkül, hogy nyolc napba kézbesítik a paksust. De már mikor nyolc nap eltelt, nem a paksus érkezett meg, én érkeztem meg a rendörökvel. így tanálták föl aztán a tehenemet. De ez aztán két évig volt bíróságon. Úgyhogy a tizenkettedik tárgyaláson kaptam én vissza a tehenemet. De már két évre. Mikor a fötárgyalás volt, hát akkor kétszáz hallgató volt Balassagyarmaton az olyan tárgyalás volt. Ez az ügy még a táblabírósághoz Pestre is fölkerült. Úgy ríttam, azt nem lehet kimondani! Ez a Vámos István nem kapott csak nyolc hónapot, mert ö három föltételt mondott, hogy ö üldözött magyar, meg gyerekes ember, még a harmadikat már nem is tudom. Elég abból annyi. A másik meg két évet kapott, a fő tettes az meg három évet kapott. Hát aludtam el. ugye, őket meg kellett büntetni, hogy loptak. Hát ök ezt nem gondolták, hogy majd ez így lesz. Mert azt gondolta ez a Vámos István, hogy én csak olyan asszony vagyok, hogy én nem menek utána. Elviszik, oszt akkor abbamarad. De nem úgy sikerült nekik! Akkor az Magyarország volt, de hát én mehettem. Énnekem már ugye, volt papírom. Meg énnekem ügyvédem volt fogadva, oszt én nem mentem minden tárgyalásra. Nekem az ügyvédem elintézte, oszt küldte a papírt, hogy mi volt a tárgyaláson. Azt nem lehet kimondani, enyim sorsomat! Ahogy én voltam! Máskor meg meglopták a pincémet, meg a bort, meg a pénzemre feküdtek rá, azt hitték, hogy milliomos vagyok. De hát arra aztán mégis, ami össze volt spórolva pénzem, nem tanáltak rá, csak valami keveset, háromszáz koronát vallottak be. Azt meg a cigányok. Itt laktak a szomszédban. Eljárogattak ide borért. Ök tudták minden zigit-zugát, hogy merre lehet a pincébe menni, meg amit adtam vissza száz koronából, azt is tudták, hogy honnan, hova, ügyi. Aztán azt kérdezte az ember, mikor elgyütt, kétszer is kérdezte már, mama, magának ott van kassza! Hát, mondok, akinek két gyereki van meg négy onokája, annak kasszája itt nem lehet. De ök abba mégsem bíztak meg. Elmentem a templomba Bussára két óra hosszára. Akkor is elgyütt borért. Mama, hova mégy? Elmének Bussára. Hova? Templomba. Mikor gyüssz haza ? Két óra múlva. Két óráig odavoltam. Akkor már, mikor hazagyüttem, már fel volt törve a lakás, oszt elvitték, amit tanáltak, azt a kis aprót, meg a pincét törték fel, onnan bort, amennyit akartak, annyit vittek. Három éjjel volt nyitva a pincém. Nem vettük észre. Úgyhogy én sirattam, a fiam meg kérdezte, hogy édesanyám, ugyan a pincét nem törték-e fel. De nem ment senki megnézni. Úgy volt három éjjel. Akkor oszt kedden reggel menni akarok ásni a kertbe, hát akkor látom, hogy le van verve a lakat. Három éjjel meg hordták a bort a pincéből. Bizony. Akkor aztán elkerült a börtönbe, de hát nekem már az nem használt semmit, hogy őt elvitték a börtönbe! És nem térítették meg a káromat, se a pénzt nem adták vissza. Hát én magam vagyok, mint a pusztán, egyedül. Az nagy szó! Mikor valaki már egyedül van, oda már mehetnek. De mégse félek! Nem mennék, aranyos csillagom, semmi pénzért sehova se. Még csak muszáj nem lesz, hogy nem kell gyámolítani, de nem menek sehova a lakásomból. Nem. Most a lányom is hív, hogy menjek. Mondtam neki, hogy még muszáj nem lesz, sehova se menek, fiam. Nekem csak itthon jó. Mert ugye, itthon ha sírok, itthon ha énekelek, mert nagyon szeretek isteneseket énekelni, ugye azt nem hallja senki se, nem bánja senki se. Csak itthon szeretek lenni, egyedül. Csak azt a síri csendet, azt szeretem. Nem szeretem, csak a magányt. Lejegyezte: KOCSIS ARANKA Fotó: NAGY LÁSZLÓ Mindig sírva
