Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-07 / 32. szám

olvas — még jó. ha nem rakja a másik fotel karjára a lábát, tavaly vették, és máris tele karcolással —, átszólt neki. töltse meg a szifont,

— Köszönöm szépen — mondta megbántottam mig a férje a sistergő szifonnal bajlódott. — Köszönöm, hogy a konnektort végre megcsináltad.

— Tényleg, a konnektor — mondta a férje.

— Igazán szép tőled. Hogy valamire lehet téged is használni. Mert félted, ugye, kis családodat, hiszen egy rossz konnektor...

— Jó, jó. Holnap megcsinálom.

— Holnap. Ja, igaz, holnap. Látod, milyen az eszem, pedig hányszor elmondtad már, hogy: majd holnap.

— Egyszer mondtam. És most nem csaphatom le az órát. Majd világoson megcsinálom.

— Ma nem volt világos? Mikor hazajöttél?

— Igazad van — mondta a férje. Pössentett egyet a palackból a mosogatóba, és kiment. Régen így mondta: „Neked mindig igazad van, csak mindig elsózod.“ De vagy két-három év óta ez is abban maradt. Csak a vállát vonogatja, és menekül.

Később, vacsora közben a fiatalasszony még egyszer sorra vette a füzetek csomagolását, a számtan kettest a konnektort Bűntudatos hallgatás volt a válasz; ugyan mit is válaszolhattak volna.

Elmosogatott utána, rendbe tette a konyhái, elrakta a szekrénybe a vasalt holmit, kikérdezte a gyerekeket. A fiúnak feladott öt szorgalmi példát számtanból, másnap délutánra. Lefekvés előtt még kimosta a hivatali köpenyét a kislány iskolaköpenyével együtt, s negyedórával előbbre állította a vekkert jusson idő reggel a vasaláshoz is.

Mindenki lefeküdt már.

Nézte magát egy percig a tükörben, a szeme alatt sötétlő gyűrődéseket, a szája szögletén mélyülő ráncot Vele egykorúakra gondolt olyanokra, akik még ma is a húszhoz közelebbinek látszanak.

öt óra tájban hozta a telefonüzenetet ma az emeleti szomszéd — egy fogtechnikus — lakója. Kopogott az ajtón, mert nem szólt a csengő.

Váratlan, sürgős munka a hivatalban, legalább tíz óráig eltart.

A kislány is kiszaladt a kopogásra, aztán trappolt vissza a szobába a hírrel, magával rántotta az öccsét a rekamiéra. „Haj-rá-Fradi! Haj-rá-Fradi!” — Nem bírtak magukkal, egymásba gabalyodva henteregtek a szőnyegen, amikor a nagyanyjuk rájuk nyitott.

— Ejnye, hát mi ütött belétek! — csóválta a fejét az öregasszony. — Vacsorára aztán mit főzzek, halljam csak, mit ennétek szívesen?

— Dehogy küszködik vele édesanyám! — szólt át a konyhából az apjuk. Éppen végzett a konnektorral. — Majd találunk valamit

— Azért enni csak kell.

— Majd eszünk zsíros kenyeret. Nem halunk éhen, igaz, rajkók? Játszunk egyet addig nagymamával... no, mi a szavazat?

— Juj de jó! Juj de jó! — kiabálták ütemesen a gyerekek.

Az öregasszony aggályoskodott.

— Úgy ám, és a lecke? A leckével akkor mi lesz?

— Kész a lecke — mondták a gyerekek, kicsit bizonytalanul, mert tapasztalták már a kikérdezéseknél, hogy a tudásban sosem lehetnek biztosak. Meg nem is volt még kész teljesen a lecke, sem a fiúnak a számtani szorgalmi.

De az apjuk már szedte is elő azt a társasjátékot. mellyel karácsonykor játszottak először és utoljára, mert csak négyesben lehet vele igazán jól játszani.

Nagy Zoltán illusztrációja

Nyárelő hava.

Medárdus késik, az esőváró tekintet hasztalan sürgeti (pedig jő kéretlenül is) a tenger aranyát.

Az óceánikus légtömegeket, ahogy dr. Dobondy Antal nevezi a záporos monszunt.

A fákon nyoma sincs a türelmetlenségnek, talán már megkapták a türemkedö ég szavát... nárcisztól részegül a kerítést őrző diófa, a kikötözött karú körtefa — miközben a Bokros-hegy emyős hölgyálmaira gondol — megtelik reménnyel, csak a háttérbe szorult szilvafák türelmetlenek.

Miklós mosolyogva figyeli Dobondy minden gyakorlati érzéktől megfosztott igyekezetét.

Gyöngéden igazit a körtefa kötözésén, majd hosszasan nézi az ágfeszületet.

Még el sem ültette a csemetéket, metszésükről álmodozott, képzelete napjában többször is leszedte a gyümölcsöt; a barackot, a körtét, hatalmas fürtöket szüretelt le a magasra nyújtózkodó szőlőtőkékről.

— Milyen lesz a termés? — mozdítja ki Miklós ábrándjai közül.

— Közepes.

— Pedig Orbán csípése az idén elmaradt.

Az öreg cihelődő mozdulatot tesz, aztán

mégis ülve marad, meggyújtja pipáját:

— Rendes szent, nem is esik bántódása.

— Tegyünk virágot a fejére.

— Tegyünk — mondja nevetve.

Nevetésétől, mint mindig, most is megárad a szeme.

(Rég láttam nevetni. Mennyivel más, mint amikor a rohadt párnák közt fekszik. Visszanyerte emberarcát. Már attól kisimult, hogy szóba hozta a telket:)

„Szombaton leugrok a telekre, velem

jössz?"

„Veled."

„Egyedüli menedékem.”

„Nem vezet az orrunknál fogva."

„Benne is van incselkedés, de az egészen más. Ha csak néhány napra is, visszaadja a nyugalmamat. A fák közt mindig az az érzésem, hogy magam vagyok a természet, az emberből kiszorult táj. Ez a természet nem Emerson természete — nem ismeri a végromlást.”

(Szép gondolat... Nekem Marcus AureU- usé betö/több: a falusi s a tengerparti búvóhelykeresésnél épületesebb a belső visszavonulás, ugyanúgy érzem; a legnyugodtabb legzavartalanabb hely a saját lelkünk, békítő visszavonulni rejtekes tájaira. Békessége valóban azonos a harmóniával, a bensőségesség parancsa növeszti hatalmát; nem vonhatom meg önmagámtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, meg kell újhodnom lélekben!)

A Bokros-hegy látványától továbbkivánkozik a pillantás.

Különösen, ha közelinek látszik az átélleni part, a Szent Mihály-hegy térdeplő kápolnájával, a koporsófedelű Badacsony, Csobánc. Szent György-hegy kékellése.

Térülését az ezüstös víztükör sietteti, majd visszakapaszkodik a löszdombra, onnan tovább a madarasig, ahol a rozsdafarok a vörösbegy, a citromsármány, a szeneinké, a

csicsörke, a stiglic s a többi madár tanyázik.

Hozzácsöndesedtek a nappalhoz.

A hajnalt ébresztő madáróra reggelre elnémul.

Az öreg a pipafüstön át pillongat:

— Min töprengsz?

Miklós még mindig a madarason tartja a tekintetét:

— Arra gondoltam: milyen igazuk van azoknak, akik megünneplik a madarak napját.

Az öreg szájában megáll a pipa:

— Tényleg?

— Úgy, ahogy mondom.

— Becsülendő emberek. Nem hiszem, hogy lenne szebb üzenet a madarak üzeneténél.

— Lenni lehet.

Petyhüdt álla még jobban megereszkedik:

— Nincs, ha mondom. Legalábbis nekem

nincs.

— Megértelek.

(A keze, a kézmozdulata, mintha az enyém lenne, dehogy... az enyém kezd az övére hasonlítani; balsikerű próbálkozások utáni mozdulatok, én is ilyen leszek, vagy már...)

— Elegem van a megértésből, a kíméletből. Mást se hallok: „kíméld magad, Tóni bátyám", és „ne hergeld fel magad, a vérnyomásodnak nem tesz jót". Ennyi gügyögő pesztonkát! Még az is szüntelenül a szombámban nyüzsög, aki a legtöbbet pumpálta a vérnyomásomat. Miért nem akkor kíméltek, amikor használhattam volna a Gázmüveknek.

IMég a végén gutaütést kap...)

„Miért kerültél feketelistára?"

„Máig sem tudom."

„Mégis, mivel indokolták?"

„Tiszti rangommal."

„Milyen rendfokozatod volt?"

„Alhadnagyi."

„Hivatásos katona voltál?"

„Dehogy."

„Mire kaptad a rangot?"

„Egyetemi végzettségemre."

„Nem értem."

„Mit nem értesz?"

„Az egészet."

„Bevonultattak, két év múltán rangot adtak, és vesztettünk..."

„Ezt csak úgy ..

„Mondhatom könnyebben is, nevetve ... Mint amilyen az indulásunk volt..."

„És az a sok áldozat 7'

„Áldozatra születtünk ... háborúban azért, mert háború van, békében, mert béke van, legyőzött béke ..

— Otthon meg ...

Fuvallatnyi szellő kerekedik, halántékhűtö simogatásra se marad ideje:

— Az otthont csak hagyjuk otthon.

— Hagyjuk.

Az öreg megtölti a homlokát, nagy karimájú szalmakalapja hátracsúszik.

Miklós rosszekedvüen bólint.

(Ostoba vagyok. Örülnöm kellene, hogy itt van, hogy kiszabadult a cselédszobából, a

madarak után engedheti kedvét, a sok millió éves tengeri kagylómaradványok kilegyezik szeméből a vérnyomás foltozó karikáit...)

Az öregnek még mindig gödrőzik az arca. Napba nézőn kilép a diófa árnyékából:

— Inkább együnk valamit.

„Meddig voltál munka nélkül 7'

„Két esztendeig."

„Segédmunkát se kaptál 7'

„Azt se."

„Miből éltetek?"

„A budai hegyekből."

„Fát vágtál?"

„Kőport gyűjtöttem."

„Kőport?"

„Úgy ahogy mondom. Kilós zacskókban súrolószerként árultam."

„Megvették?"

„Meg."

„S mennyit kerestél vele?"

„Keveset. Kenyérre meg a hideg vízre valót. Ha tata nem küldi a húst (hentes volt), éhen veszünk."

„Anyu 7'

„Eladogatta, amink volt, segített köport fejteni meg gombázni. Júniustól, amikor tömegével nőtt a gomba, fejedelmien éltünk."

Miklós a mélyzöld levelek mögött hirtelen gyülekező felhőket figyeli. A felhők gyűrődése juttatja eszébe:

— Rég szedtünk gombát.

Arcgödreit gyerekes örvendés fogja kórbe:

— Rég bizony.

— Szezonja van.

— Már amelyiknek. A kucsmagombán túl vagyunk, a szegfűgomba egész novemberig terem, a vargánya, a csiperke s az őzlábgomba most gyülekezik.

Miklós előreengedi apósát.

(Csupa szívósság. Erős csontozat, keménykötésű izomzat. Léptei annál bizonytalanabbak ... kiváló mezőgazdász vált volna belőle:)

„Mióta érdekel a kertészet?"

„Régóta, nagyon régtől. Gondoltam, egyszer, félhomályos napjaimban, hasznát veszem. Azokban a mindent elvesztő hónapokban mit tehettem mást, ismerkedtem önmagámmal, esténként pedig ezüstkalászos tanfolyamra jártam. Azonkívül rengeteget olvastam. Plutarkhoszt, Horatiust, Vergiliust. A legtöbbet a Georgicá-1 forgattam. Később Marcus Aurelius lett a kedvencem."

„A hadvezér vagy a gondolkodó?"

„A rettegett hódító sosem, érdeklet. A gondolkodó annál inkább. Ha öt olvastam, akármilyen körülmények közé kerültem, szellemem derűs maradt."

Tornyosul az ég.

Tornyai közt haragosan lobban a nap, majd megadja magát a felhők futamának.

Az öreg az égre néz:

— Érzem az eső szagát.

Miklós megkönnyebbüléssel hallgatja a madarak esőt jelző bolydulását.

— Én is érzem, nagyon közelről, ne várjuk meg a por kavargását.

Sietősen szedelözködnek.

Villámlik.

A villám erezetétől összerándul a kert.

Dörrenés terül a tájra.

Újra villámlik.

És megint újra.

Juliska szomszéd verandája belevakul a villámfénybe...

Félúton éri őket az eső ostroma.

Csuromvizes az asztal, a terítő, a három fontott szék, csuromvizes a ruhájuk.

(Az esővárók imája többé nem az én imám.)

(Folytatjuk)