Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-07 / 32. szám
CSALÁDI KOR Történt egyszer, 1311 rosi diák kirándulni ment a hegyekbe. Egy tisztáson vertek sátrat. A délután kellemesen telt, nagyon jól érezték magukat. Másnap reggel azonban nagy ijedelmükre egy medve tűnt fel a láthatáron! A fiúk késekkel, baltákkal felfegyverkezve, rémületükben szótlanná dermedve várták az állatot, ám amikor „az a tisztásra ért, valamelyikük eszeveszetten ordítozni kezdett: „Itt a medve! Jaj, jön a medve!" Ettől a medve úgy megijedt, hogy azonnal kereket oldott, a fiúk pedig hanyat-homlok rohantak, amerre láttak. Végül az erdöszélen kötöttek ki, ahol egy idős ember füvet kaszált. Lihegve újságolták neki, mit láttak, de az hitetlenkedve csóválta a fejét: „Medve ezen a tájon ? Én már húsz éve kaszálok errefelé, de még egyet sem láttam!" Majd megkérdezte: „Honnan jöttetek, fiatalemberek?" „A városból" — felelték, mire a bácsika nagyot kacagott: „Hát akkor nem is csodálkozom rajtatok! Biztosan szarvas volt..." Megmosolyogjuk ezt a történetet, pedig az öregember feltételezése, hogy a városi gyerekek nem ismerik az állatokat, nem alaptalan. A „Kicsik és nagyok" rovat írásainak egy része is bizonyítja ezt, hiszen a poén sokszor épp abból adódik, hogy a falusi nagyszülőkhöz érkező városi unoka nem tudja megkülönböztetni a csirkét a kacsától, a tehenet a kecskétől... Ennyire elszakadtunk volna a természettől ? A természettől, amelyből is magunk is vétettünk, s amelynek bioszociális lény lévén — amíg létezünk, s amíg létezik — örökké részei maradunk? Bár az utóbbi időben sokat változott az Hrapka Tibor felvétele ember-állat kapcsolat — arra gondolok, hogy az állatokat ma már elsősorban nem vagy csupán hasznosságukért tartják a családok —, az embernek továbbra is legalább annyira szüksége van az állatra, mint az állatnak az ember társaságára. Állatot tartani annyi, mint örökké érintkezni az eleven természet egy darabkájával, s ez a szükséglet elsősorban a városi embert ösztökéli cselekvésre. S hogy egyre erősebben, azt bizonyítják a hétről hétre megjelenő hirdetések — „kutyát, macskát, kanárit stb. veszek, ajándékozok, eladok..." — de az is, hogy ma már egyre több városi háztartásban van jelen az állat „családtag". Tavaly — a „Panelfészekrakók" sorozat kapcsán Szlovákia különböző városainak lakótelepeit látogatva — tapasztaltuk, hogy a lakótelepi állattartás sem ritka jelenség, s főleg azokra a családokra jellemző, ahol kisgyerekek vannak. Egyre több gyermeknek van tehát állatja, s elképzelhető. tartottunk a lakásban, mennyire gondoskodtunk róla. Mert egyet nem szabad elfelejteni: az ember—állat kapcsolat nem egy élőlény és egy játékszer, hanem két eleven organizmus kapcsolata! Juraj Hanulay: A pozitív hatás több szempontból is elemezhető, ám hadd maradjak a számomra legfontosabbnál. Ez az érzelmi nevelés! Egyre kevesebb jut belőle a mai gyerekeknek a mai szülőktől... Pedig a huszadik század önálló, a lakáskulcsot nyakában hordó, ebédjét maga melegítő és elfogyasztó gyermekének szeretetéhsége kimeríthetetlen! Szeretni adni és kapni: ehhez a szülő nem mindig partner, ám az állat... Épp a vele való törődés és a gondoskodásért kapott önzetlen állati ragaszkodás és szeretet az, ami részben pótolni képes az elégtelen érzelmi nevelést. Jó példa erre a lovaglósport. Ma ez a sportág túlfeminizált, ami korántsem véletlen: a lányok fokozottabb érzelAranyhalat, kutyát vagy papagájt? hogy falun töltött szünidő hatására ősszel sok gyerek kéri majd szüleit, vegyenek neki kutyát, macskát, aranyhalat vagy legalább egy papagáj-„házaspárt". S bár az állattartásnak mindig voltak ellenzői — Gottfried Wilhelm Leibniz német filozófus például ki nem állhatta a kutyákat, ugató organizmusnak nevezte őket, amelyben bolhák laknak, Izland fővárosában, Reykjavíkban 1971 óta szigorúan tilos kutyát tartani —, a mai szakemberek II. Antef fáraó nyomdokaiban haladva, aki köbe vésette öt kedvenc kutyájának nevét, egyértelműen leszögezik: az embernek szüksége van állat barátra, s az állattal való kapcsolat elsősorban a gyermek személyiségének fejlődésére van kedvező hatással. Ezt a nézetet osztják kerekasztal-beszélgetésünk résztvevői, Dr. Juraj Hanulay állatorvos, a bratislavai Állatkert igazgatója, dr. Martin Novacky etológus (állatok viselkedését kutató szakember), dr. Kolényi Jenő gyermekpszichológus és dr. Milan Ferencei higiénikus is. — De miben nyilvánul meg az állatnak a gyermekre gyakorolt pozitív hatása, kérdezhetné az „ostromolt" szülő ... Martin Novacky: Csodálatos élmény nap mint nap figyelni egy másik lény életfolyamatait, nem is szólva arról, hogy ez pedagógiai szempontból is fontos. Hiszen gyermekünk számára az állat viselkedésének, szükségletei alakulásának tanulmányozása által feltárulnak az élővilág titkai. S mivel az állat nem gép, a gyermek megtanulja, hogyan segítsen kedvence szükségleteinek kielégítésében: megszokja, hogy a madárkalitkát ki kell tisztítani, hogy a halakat rendszeresen etetni kell, a kutyát sétáltatni. Tehát egyfajta felelősségtudat alakul ki benne, ugyanakkor megértés is a másik élőlény fájdalmai és örömei iránt. Ez később megkönynyíti az emberi társ megértését is. Továbbá: az etetés, itatás, tisztántartás munka, ezért fejlődik a gyerek rendszerességre való hajlama és munkaszeretete is. Véleményem szerint az állattartás tehát egyértelműen pozitív hatást gyakorol a gyermekre. Más kérdés, hogyan éli át az állat a kapcsolatot! Ez több tényezőtől függ, nem utolsósorban attól, hogy milyen állatot mi beállítottságának felel meg. Csodálatos látvány amikor a kislányok becézgetik lovacskáikat. Minden gyengédségüket beleadják ... Kolényi Jenő: Véleményemmel az előbb elmondottakhoz csatlakozom. A gyermeknek szeretetre van szüksége, de ugyanakkor nemcsak kapni, adni is szeretne. A felnőtt azonban tekintély a számára, kapcsolatukról érzi, hogy nem egyenrangú. A gyermek—állat kapcsolatban viszont egyenrangúak a felek. Sokszor teljesen elmosódnak a határok a két lény között! Itt szeretném megemlíteni továbbá, hogy azok a gyerekek és fiatalok, akik állatbarát körök tagjai vagy odahaza gondoskodnak állatkákról, csak nagyon ritkán követnek el törvényellenes kihágásokat, és kevésbé agresszívek, mint a velük egykorú és azonos körülmények között nevelkedő ám nem „állattulajdonos" társaik. Pszichés zavarokkal küszködő gyermekek gyógyításában is jó eredményeket értünk el az állatterápiával! Nemrég kerestek fel egy érzelmileg súlyosan sérült kislány szülei, hogy elújságolják, a „recept", amit felírtam, kissé szokatlan volt ugyan, de annál hatásosabb. Azt tanácsoltam nekik ugyanis, hogy lepjék meg a kislányt egy kutyával. Azóta sokat javult a gyermek állapota. De említhetnék olyan eseteket is, amikor a magukba zárkózó, senkivel sem kommunikáló betegeken az állat segített: egy tizenöt évig „néma" beteg papagájt kapott ajándékba, s egyik reggel megszólalt, a papagájt becézgette! Az elmondottak meggyőzően bizonyítják, hogy az állattartás pozitív hatása nemcsak magából a gyermek és állat közt kialakuló érzelmi viszonyból következik, hanem abból is, hogy ez a viszony részben pótolni képes a környezettel valamiféle okból ki nem alakítható kapcsolatokat, s így teljesebbé teheti a gyermek életét, kiküszöbölheti a hiányérzeteit. Ha tehát állatért ostromol bennünket a gyermekünk, adjuk be a derekunkat? Vagy azoknak a szülőknek van igazuk, akik kutyaharapástól, veszettségtől rettegnek? S pozitív hatás ide vagy oda, való-e állat a lakótelepi lakásba? Erről következő számunkban beszélgetünk. LÁM PL ZSUZSANNA
