Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-31 / 31. szám

Nagy Gáborné, Mária vagyok. Születtem 1910-ben, Mulyadon. A nagyszüleim is, de meg az én szüleim is nagyon vallásosak voltak. Nem voltak éppen olyan szegénysorsúak, mert én is csak egyedül voltam, meg az édesanyámnak se voltak testvérei. Úgy hogyhát nem szegény családból voltunk! Meg aztán ugye, volt nekünk földünk is meg sok szőlő, minden, nagyapámnak meg a szüleimnek. Volt négy hektáron fölül. Szőlő, az meg nem is tudom, volt vagy húsz ár, mind azok az oltványszőlök, a nagyszüleimnek.

A szüléimét szerettem nagyon. De dolgozni sokat kellett a szüleim mellett is, mert édesanyám beteges volt. Árva volt, tizenhárom éves korában elvesztette az édesanyját. Aztán volt neki mostohaanyja, az meg nem volt jó hozzá. Akkor aztán megkapta a gyomoridegbajt, abba aztán belé is halt. Negyvenhárom éves korában.

Tizenhat éves voltam, mikor árva maradtam. Azután tizennyolc éves koromban férjhez mentem. Ott oszt tizenhárom évig voltam az uramval. Nagy Gábor volt a férjem. Ő is megbetegedett. Vágták ők a nagy fűzfát a réten, odafel a rárosi réten, ott a Hámor pusztánál, aztán akkor megfázott. Fölmelegedett nagyon, azt megfázott, szövődményes influenzát kapott, aztán abból lett neki a tüdöbaj. Abban halt meg. Tizenhárom évig voltunk. Hét évig nem volt gyerekem. Hét évre született a fiam, a lányom meg öt évre.

Én is tíz évre születtem, úgy mondta édesanyám, aztán nem lett testvérem. De nem volt úgy se jó. Mindig mondtam, hogy jobb, akinek van testvéri, mert ugyan annak ha bánatja van is, az kipanaszkodja magát, de nekem nem volt. Hát volt jó barátnőm, azzal nagyon jól megértettük egymást. De már mégis, akinek testvéri van, más az! De nekem nem volt.

Nagyon jó a fiam is meg a lányom is. A fiam, mikor tanult, ő kömívesnek van kitanulva, mert mehetett volna följebb is iskolába, mert nagyon tudott rajzolni, úgyhogy építészetibe, mérnök lehetett volna. Mikor tanult, oszt elmentem szülői értekezletre, úgy mondta az igazgató úr, hogy Nagy néni, tessék már megmondani, hogy apa nélkül, hogy lehet ilyen jó gyereket felnevelni. Nagyon jó gyerek volt, meg most is. Kitanult, oszt akkor, mondta az igazgató úr, hogy Nagy néni, mehet följebb is a Zolika, mert nagyon jól tanul, meg nagyon jól tud rajzolni. Nem mehet, igazgató úr, mert őneki nincsen édesapja, őneki dolgozni kell, mert ö a családfönntartó.

Lánykoromban barátkoztam bizony. Volt barátnőm, voltunk vagy négyen, vagy öten. Barátkoztam. De

bizony, mikor már édesanyán^ meghalt, akkor már nem mentem közéjük se, nem, mert énnékem akkor már nagyon nagy bánatom volt. Akkor aztán már nem voltam csak egy évig lány.

Az uram két évvel volt fiatalabb. Úgy voltunk, hogy édesanyám akkor egy évvel előtte halt meg. Hát nem nagy ismerkedés kellett, ugye a faluban volt. Aztán az anyósom azt mondta, hogy csak a Marit vedd el, Gábor, avval jársz jól. Mert, azt mondja, az már tud sütni is, főzni is, mindent, hát öt vedd el. Nem nagy ismerkedés kellett, mert faluban van az ember, ugye, egymást ösmeri, meg ugye a családot is, hogy minő. Nem soká udvarolt. Úgyhogy októberben bejött, már novemberben meg elvolt a lagzi. Hát már ennek, ugye, kijárták az útját, aztán akkor már nem sokat kellett ismerkedni. Lakodalom, az volt nagy lakodalom. De már úgy volt, hogy már oszt advent következett, még a férjem fiatal volt, még önéki kellett levelet keresni. Akkor aztán még a level ki nem jött, addig nem lehetett el a lakodalom. Húszéves volt, még nem lehetett, még muszáj volt neki levelet keresni.

Az édesanyjának meg a kézi fájt, akkor már mindenáron akarták, hogy menyecske legyen a háznál, mert aztán már ki kellett segíteni. Volt neki két testvére, egy lánytestvére, egy nyolcéves, meg volt neki egy öccsi, az meg tizennyolc éves volt. Szóval szükség volt rám. Azt már nem akarták hagyni, hogy már félremaradjon a lakodalom, aztán november hányadikán, huszonnyolcadikén vagy mikor, szóval szerdai nap volt, úgyhogy már aztán vasárnap advent első vasárnapja volt.

Hét évig nem volt gyerekünk. Volt nagyapám, az

Mindig sírva aludtam el. . .

már nyolcvankét éves volt, az meg nagyon búsult, hogy a birtok kire marad, hogyha nem lesz gyerekem. Hát aztán már hét évre született. Még élt a nagyapám is, mikor megszületett a kisgyerek. Nem látott, hályog volt neki a szemin, a nagyapámnak, oszt mindig úgy mondta, mert vezetgette még aztán, hogy aranyos csillagom, a hangodat hallom, de látni nem látlak, hogy minő vagy. Már akkor aztán nagyon örült a nagyapám.

Élőbbet nem akartunk (ti. gyereket), mert hát úgy voltam, hogy két helyen kellett dolgozni, itt a szüleimnél is, mert idős nagyapám volt, nagymamám volt, meg édesapám volt. Aztán akkor én hét évig úgy jártam be. Úgy, hogy már négy órakor felkeltem, aztán hat órára már a kenyeret is beraktam a kemencébe. Nekem akkor itt el kellett végezni, mikor hazamentem, akkor megint otthon fogni a munkához hozzá. Ott is hatan voltunk ugye, volt lány, legény, meg az apósom, anyósom, meg mink ketten. Hát ott is sokat kellett dolgozni. Hét évig. Úgyhogy éjjel-nappal nem sokat pihentem. Volt nekik nagy lakás meg istálló, szóval hosszú épületjük volt nekik. Együtt voltunk. Az első szoba, akiben a bútorom volt, az volt az mienk. Meg aztán ahol aludtunk, az az egy konyha. Úgy volt. Az ágyunk a konyhában volt. Az apósom, anyósom azok a szobában aludtak. A testvére, azok is odabent a házban, mert nagy szobájuk volt nekik, úgyhogy három ágy volt nekik odabent. Nagy szobájuk volt.

Hét évig voltam az anyósoméknál. Akkor aztán hazagyüttem, itt voltam aztán a szüleimvel. Úgyhogy már a kislány itt született, idehaza.

Lejegyezte: KOCSIS ARANKA

Fotó: Nagy László