Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-24 / 30. szám

4.

(Megáll az eszem, eddig az anyját hibáztatta, most engem. így az anyu, úgy az anyu:)

„Ahányszor keresztülmegyek a cselédszobán elszorul a szívem. El sem tudod képzelni, hogy milyen életerős, vidám ember volt. S mivé vált? tehetetlen roncs."

„Anyu .. .7'

„Ő juttatta ide. Amióta az eszemet tudom, úgy bánt vele. mintha kapcarongya lenne."

„Miért tűri?"

„Én sem értem."

„Ebben ment tönkre."

„Ebbe is. Anyu, a front, a racizás..

Hideg fut végig a gerincén:

— Szerinted meg anyád szerint. Egyformák vagytok.

— Ne ordíts, minden kihallatszik.

— Akkor kihallatszik.

— Nagyon kérlek, ne ordíts.

— Különben sem hallja, ki se látszik a rohadt párnák közül. A nagysága pedig egyedül pöffeszkedik a hatalmas szobában.

Anikó zavartan néz farkasszemet Miklóssal.

Miklós elégtétellel nyugtázza zavarát, hónapok óta vár erre a pillanatra.

Megkönnyebbülve hajol a rekamié fölé, felhajtja, kiszedi az ágyneműt, csendesen vetkőzni kezd, majd, bár tudja, hogy hajnal előtt nem alszik el, lekattintja a villanyt.

Pontosan látja, amint (a szeme előtt) karikákban szertegurul a maradék világosság.

(Micsoda színpadi sötétség. Már csak a kellékesek csoszogása, a nézőtéri köhögés hiányzik innen. A színészek a következő jelenetre készülődnek... A főhős elfoglalta fekvőhelyét a hiányos rugózatú heverőn, akárha teknőben feküdne, a feleség; zavarja a szűrt fény, szemére szorítja a karját az anyósa a másik szobában húzza a lóbőrt; első álmára készül, sokadik kérője közeledik a kertajtón át dr. Dobondy Antal főhadnagy a csicskása sem lehetne — a lepedő felmelegszik alatta —,

dr. Dobondy Antal, nyugalmazását váró hites könyvvizsgáló metszőollóval a kezében gyümölcsösében hajlong, egyedül van, ettől, hogy egyedül van, boldog, s mivel mindenfajta körte megtalálható a kertjében, csak az avokádókörte hiányzik, azt is megpróbálja meghonosítani, mert hát ugye, örökzöld fa, a babérfélék családjába tartozik, s ha már oda tartozik, ne feledkezzen meg egy-két mutatós levélről[ az se baj, ha megkésve ringatja körte alakú gyümölcsét... Verőnkét hagyjuk ki a társulatból, ö még kicsi, a színjátékra később lesz nagy szüksége...)

Ili

Levetkőztetett mozdony.

Bordázata kiáll, tűzcsöves erezete mintha lüktetne.

(Éhenpusztult sivatagi állat)

Miklós a vágányok közt botorkál, jól ismeri az üzemet (a víztorony árnyékáról pontosan meg tudja állapítani: hány óra, az erőmű

— Csak aki munkára született.

Radó felkacag:

— Tökön találtad.

„A jövő heti számba tökös riport kellene."

„Meglesz, főnök."

„Megvan már, hogy kivel csinálod?"

„Hantos Mihállyal."

Hantos a gyorsvágó mellett áll, arcán finom olajréteg.

— Mégis megkerestél?

— Miért ne kerestelek volna?

— Azt hittem, amolyan borízű ígéret.

— Rosszul hitted.

Hantos a zsebébe nyúl, foltos gyapotköteget vesz elő, megtörli a kezét, kiemel két széket a dohányzóból. A dohányzó ajtja nyitva marad: az asztalon csikkekkel púpozott hamutartók, a kispadok lábánál sörösüvegek, hárman a falnak dőlve cigarettáznak.

Hantos testsúlya alatt felszisszen a szék. (Arccsontja széles, szeme kutató.)

Miklós, mielőtt ráül végigpillant a szalagcímes újságterítéken: ELKÉSZÜLT A JÁR-ámyékában megbújt újítási iroda gondjait, az öntöde elviselhetetlen hőségét, a szerelőaknában hasaló, nyakig olajos szerelőket, a lángvágók sistergését, a mozdonytípusokat: melyik a 375-ös, a 377-es, a nevetségesen megvénült „kávédaráló", a 311 -es Truman, a még mindig legtöbbet futtatott 424-es, a káromkodó művezetőket: hiányzik ez, hiányzik az; alkatrész nélkül mihez kezdjünk?, ha határidőre nem készülünk el, nincs prémium, nem állhat meg az ország vérkeringése, akinek nem tetszik valami, keressen magának más munkát, tisztelettel jelentem az igazgatóságnak ... elismerjük hősies küzdelmüket... a munka frontja jelenünk küzdőtere, a hatvanéves mozdony is mozdony, éppúgy befuthat a jövő állomására, mint a legkorszerűbb Diesel.

Sérült mozdony sérült mozdonyt követ.

„Még mindig üzemi lapnál vagy?"

„Tudsz jobbat, Béreském?"

„Az első diadalon innen vagy túl?"

„Te is tudod, milyen munka: mindennapos megalkuvás."

A csamoksor végéből Radó Jóska siet eléje.

— Hozzám jöttél?

Miklós késve válaszol:

— Hantos Miskát keresem.

Radó cinikusan mosolyog:

— Addig keresd, mig be nem tömődik a szája.

— Ki tömné be?

(Hacsak te nem. Megteheted, a felettese vagy.)

— Eldugul az magától is. Minél nagyobbra nyílik...

— Annál hamarabb megtelik füsttel.

— Te mondtad. Te, aki minden bátornak vélt mondat után feffénylesz, s akárcsak Móricz, minden nyugtalan vérű emberrel megpróbálod elhitetni, hogy aki munkára termett, az már művész. Az önérzetesebbje el is hiszi, s attól kezdve úgy is viselkedik.

Homloka összefut:

MÜJAVÍTÓ 1967. ÉVI KOMPLEX INTÉZKEDÉSI TERVE.

(Most valahogy más, mint amilyennek a múltkoriban tűnt Darabosabb. Darabosságát szemérmes illendőség könnyíti.)

Eltelik néhány másodperc.

— Végül is mire vagy kíváncsi ?

Előveszi a jegyzetfüzetet.

— Arra, hogy mekkora a járműjavító szája.

Mintha mutatni akarná: ekkora, teli szájjal

nevet.

— Először is, tedd el azt a füzetet. Zavar. Meg aztán meglehet, hogy nem lesz tartománya annak, amit mondok.

Miklós hátrább tolja a széket.

— Szó szót húz, kezdd a sűrűjénél.

Hantos az irodára mutat:

— A sűrűjénél, amikor Radó s a többi hasonszőrű a gyérjénél is felkapja a fejét?

— Haragban vagytok?

Visszafogott tiltakozással:

— Dehogy vagyunk. Csak egyszerűen nem szível. Összeférhetetlennek tart. Megfigyeltem: aki nehezen nyeli le, hogy nem veszik emberszámba, ha úgy érzi, igaza van, az atyaúristenre se hagyja rá, s isten bocsássa meg, még perlekedni is mer igazáért, „feketelistára" kerül. A közönyükbe fülledtek a maguk nevében, mint békétlent, kiközösítik közösségükből — nehogy megfertőzze a többit. Te nem ezt tapasztalod?

Miklós bólintása elakad :

— Van, ahol éppen a szókimondó embert hiányolják.

— Csak nem nálunk... Legfeljebb a melósok.

— Egyik-másik vezető ...

Hantos kételkedőn néz Miklósra.

— Olyan vezetőt még nem láttam.

— Én láttam.

— Mint riporter?

— Mint munkás.

Szeme csodálkozást gyűjt:

— Te dolgoztál is?

(Ebből sem lesz riport)

— Hihetetlen?

— Nem. Miért nem ezzel kezdted?

— S ha ezzel kezdem?

— Más. Magunk közt vagyunk. Megmondom őszintén, nem szeretem a született szimatolókat.

Színlelés nélkül:

— Ki szereti őket?

Oldódással:

— Az imént azt kérdezted, haragban vagyok-e Radóval. Azt válaszoltam, hogy nem, csak egyszerűen nem szivei. Többről van szó. Nézd meg. most is itt kereng. Szüntelenül az az érzésem, azért, van itt, hogy szemmel tartson. Ahányszor meglátom, az motoszkál a fejemben, ennek az embernek csak árnyéka van. S attól a tudattól, hogy az árnyéka rám vetül, egész napra szar a közérzetem.

— Képzelődsz.

Elkomorul:

— Kérdezd meg Sulyánt vagy Debrecenit, ha nem hiszel nekem.

— Ugyan.

Torlódó homlokráncokkal:

— Dolgoznál köztünk, megtudnád.

— Mondtam, én is dolgoztam ...

— Árnyékkal vagy árnyék nélkül ?

— Árnyékokkal.

Hantos tétován töpreng:

— Magadban most biztos azt gondolod, hogy minden szirszarra felforr az agyam.

— Nem gondolom.

(Egyelőre csak döcögünk... Biztos az én hibám, rosszul kérdezek. Talán ha nem az árnyékokkal kezdjük — elég, ha köztük élünk. Talán attól tart hogy hadakozását ámyékbokszolásnak tartom. Talán, talán... máshonnan kellene megközelítenem, a gyerekkor lépcsőfokairól, amikor még fáktól, mezőktől zöldellt a szeme, vagy éppen az erdőt is túlnőtte szomorúsága ...)

— Mire vagy még kíváncsi? — döccent Hantos a beszélgetésen.

— Mindenre.

Csend.

(Szánakozó szempár — aki mindenre kiváncsi, semmire sem kíváncsi.)

— Mégis?

— A kezdetre; kezdeteidre.

A műhelyablak szinte megnagyobbodik. Zöldes üvege kormozottan is a rácsozaton túli messzeséggel biztatja. Tekintetén látszik : biztatás nélkül is megnyílik:

— A múltkoriban addig jutottam, hogy apám gazdasági cseléd volt, hét gyerekkel nehezítette az életét — amíg cselédeskedett, szüntelenül költözködtünk, sokadmagával egyik uraság sem tűrte sokáig. Ráadásul megvolt benne az a rossz tulajdonság, hogy nem hajlott a dereka. Tűrt, tűrt, egy darabig, azután gondolt egyet, s meg sem állt Devecserig. Persze, előre kipuhatolta a munkalehetőséget, s csak akkor szedett a kocsira minket, amikor már megvolt a helye a Keményítőgyárban. Mi engedelmesen követtük, egyszerre tiszteltük s féltük szigorát, ahogy mesélte (nagyon színesen tudott mesélni ; sajnálom, hogy kincses szavaiból ilyen keveset örököltem), nagyapánk is parancsos ember volt, valahonnan Erdélyből szakadt világgá, mígnem, egy fehémép itt fogta a Dunántúlon. Mondom, követtük, s amennyi félelmet tartogatott az új környezet, annyi örömmel szolgált.

(Folytatjuk)

(notj)