Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-24 / 30. szám
helység egyetlen igazi műemléke is korán épülhetett (gótikus stílusban, s persze katolikus templomként), a pápai tizedszedők már a 11. században bevették jegyzékükbe. Mindez, amit elmondtam, természetesen csak kis töredéke a szülővárosomat övező, roppant gazdag hagyományvilágnak, történelmi múltnak, melynek közegében felnőttem, s amelyből — ahogyan mondani szokás — tudatom gyökerei táplálkoztak. Gondolom, nem kell bizonygatnom, mily fontosak a hagyományok és a múltba nyúló gyökerek az ember életében. Fábry Zoltán is megírta, egyénre és közösségre egyaránt vonatkozóan: a múlt öröké tanít, véd és biztat; a hagyomány küldetéses értelme — jövőt nyitó kulcs. No, most már menjünk tovább, be a főtérre, ahonnan hosszú gyalogsétára indulhatunk, hogy keresztül-kasul bejárjuk a városkát... Tornaija a múlt század utolsó fertályában kezdett faluból városkává cseperedni, az 1870-es években megépült Miskolc-Bánréve-Pelsőc vasútvonal jóvoltából. A századforduló körül kialakult a Főtér, a Vasút utca, s a Felvég és Alvég egymás felé terjeszkedése és fokozatos egybeolvadása létrehozta a hosszú főutcát. Örülök, hogy a Betekintscsárda még megvan (lakóház most), öregek beszélik, hogy Vidróczki, a mátrai betyár is mulatott gerendái alatt. Nevezetes szülöttje tudtommal csak egy van a helységnek: Basilides Barna festőművész, aki Rudnay tanítványa volt a képzőművészeti főiskolán; képeit meseszerü hangvétel jellemzi. A ma már e városhoz tartozó, korszerűen kiépített strandfürdőjéről ismert Királyiban született 1793-ban Szentmiklósy Alajosíró; versei, meséi, színdarabjai népszerűek voltak a maguk idejében. Az első csehszlovák köztársaság két évtizedében még gyorsabb ütemre váltott a városka fejlődése. A beköltözött kereskedők, kisiparosok boltokat, műhelyeket nyitottak, házakat építettek, s a hivatalnokok és egyéb rendű-rangú polgárok is folyvást sokasodtak. A főutca és a vasúti pálya között nyújtózkodó nagy területen sebesen nőtt a főleg földszintes, kertes házakból álló utcák hálózata. Amikor én 1930-ban megláttam a napvilágot, már valóban megillette a helységet a mezőváros titulus. Csak az Alvég és a főutca „alsó" része őrizte meg továbbra is falusi jellegét. Amikor megszülettem, állt már a polgári iskola, javában működtek a városias hangalatú szórakozóhelyek, elevenen zajlott a társasélet. A helység immár az egész környék kereskedelmi, gazdasági és kulturális életének központja volt. Nagy, de már megszokott eseményt jelentettek a főtéri kirakodóvásárok, és az Alsópiacnak nevezett alvégi füves térségen az állatvásárok. A harmincas években két új templomot is építettek, s itt tevékenykedett a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, a Magyar írás című országos irodalmi-társadalmi folyóirat kibocsátója. A városközpont mostani pompás parkjának a helyén — egészen az ötvenes évekig — nagy, puszta piac ásított, melyen rézsűt vágtunk keresztül, ha a Vasút utca torkolatából a főtér túlsó sarka felé mentünk. A „városkert" csak abból a kis részből állt, melyet most is a régi, alacsony vaskerítés övez. Fái, bokrai, padjai — diákköri esti pásztorórák néma tanúi. A posta szomszédságában szerénykedett a katolikus elemi iskola alacsony épülete, kapuja fölött kicsiny harang függött. Boltozatos, huzatos dufartjából nyitottam be reggelente az olajos padlójú osztályba, táskával a hátamon. Lebontották a vén iskolát, az új művelődési ház elülső Felesegemmel és fiammal rimaszombati lakásunk erkélyén épülete magaslik hajdani telkén. A művelődési ház, a rendelőintézet, a park díszfái és cserjéi, a szabadtéri színpad, az új lakótelepek, új boltok, létesítmények már a mostani rendszer vívmányai. Jócskán megváltoztatták a városka arculatát, s meggyőzően bizonyítják, hogy a munkásmozgalom harcosainak tettei, áldozathozatalai, az emléktáblával megörökítettek szenvedései nem voltak hiábavalók. Anyai nagyapám vasutas volt, nagyszüleim hajléka lett a szülőházam. Náluk laktam gyerekkoromban is, ebben a legszélső házban, melyet csak egy darab krumpliföld választott el a vasútállomás területétől. Ma díszpark ékeskedik itt. Ennek a nyílegyenes, árnyas fasornak a vonalában mély árok húzódott, papsajt, keserűlapu, csalán, sokfajta gizgaz burjánzott benne. Az árokban nyaranta kecskék legeltek, libák, kacsák csipkedték a füvet. A vasúti raktárépületet léckerítés határolta, de én — mint kicsi, majd nagyobbacska gyerek — szabadon bemehettem a kapun, mert a vasutasok jól ismertek nagyapám révén. Közvetlen közelről láthattam a tehervonatokat, hallhattam a tolatás zajait, a gyorsvonatok robogását, a mozdonygőz sziszegését, a telefonvezetékek búgását. Ismertem s naponta figyelhettem munka közben a málházókat, pályamunkásokat, fékezőket, fűtőket, szegény vasutasokat. A rakodómunkásokat is, a stráfszekerek kocsisait, a raktári dolgozókat. Vásárkor mohón bámultam a rengeteg állatot, a bevagonírozás nyüzsgő, lármás forgatagát. A síneken túl — a mostani modern építmények helyén — fatelep volt, sivár proletár-lakásokkal. Később, amikor már Rimaszombatban éltünk, nagydiákként, de még felnőtt koromban is — egészen nagyanyám haláláig — gyakran visszajártam ide, s az iskolai szünidőket, nyári vakációkat is mindig itt töltöttem. Akkor már sejtjeimben hordtam a Rima csobogását is, Ferenczy, Hatvani, Blaháné, Szentpétery, György Dezső városának hagyományait, s a rimaszombati protestáns gimnázium „levegőjével" a tüdőben barangoltam a Sajó partján. De úgyszólván mindmáig mégis tornaijai maradtam. Mialatt kis elemistából felsős gimnazistává nőttem, lezajlott a második világháború (mily furcsa ezt most ilyen egy-szerüen kimondani), s kétszer változott meg az országhatár a térképen. Gyermekkoromnak e vasúthoz kötődő, gyakran álmosan csöndes, máskor mozgalmas és zajos színtere mögött — üde háttérként — erdős dombvonulat zöldellt: a Lövölde, a Pusztaoldal, a Szőlő, a Baglyos. Kezdetben leginkább nagyapámmal jártam ki az erdőbe. A lombok sűrűjét mesealakokkal népesítette be fantáziám. Utóbb a cimborákkal kóboroltam sokat a Baglyosban. Be jó volt a virágos tisztásokon társalogni, mókázni, s az elhagyatott kis kőbánya mellől hoszan nézni az alanti tág vidéket, a Sajó szélesre nyílt, lapos völgyét! Ha kiléptem házunk kapuján, s az állomás verejték-mozdonyfüst-porszagú, porcfüves környezetéből, vagyis a keleti, nyitott „peremről" elindultam a város zártan-rendezett belseje felé, a Vasút utcában és a mellékutcában lépten-nyomon módos polgárok házai fogadtak, díszes udvaraikkal, ápolt kertjeikkel. Ez a változatos, nagy ellentétekre épülő világ nevelt emberré, formálta észjárásomat. A járdát még ma is mindenütt fák szegélyezik (néhol, sajnos, már foghíjasán), a sok fa sajátos hangulatot adott a városkának. A háború előtt és alatt szinte naponta megfordultam az Alvégen anyai rokonaimnál, s a városnak ez a része a falut jelentette nekem: a „lenti" kastélyt, a cselédsort, a módosabb és kevésbé módos parasztok portáit, a kovácsműhelyt, a csordát, a lóistállót, a nyaranként cserkészéseket a mezőn, az aratókat. S itt is elémtárultak az éles ellentétek: a földesúr halastavas parkja s a cselédek lakásai, ahol télen hozzáfagyott a szekrény a falhoz, mert nem volt mivel fűteni. Olykor órákig üldögéltem dédapámmal az urasági istállóban, ahol — utódjaként — a fia volt már a személyi kocsis, az öreg csak kisegítő munkát végzett a lovak körül. Néztem a lovakat, hallgattam dédapám régi történeteit. Kemény dikón ültünk, s az öreg szüntelenül pipázott, nem is tudnám öt pipa nélkül képzelmembe éleszteni. A kocsiszínt is többször megmutatta, szabályos rendben sorakoztak benne a kifényesített nyári és téli hintók, bricskák, határok. A kastély most internátus, a mezőgazdasági középiskola diákjainak nyújt otthont. A mellette levő emeletes épület az állami gazdaság irodaháza. Az istálló teljességgel átalakult, s a „szolgálati ház" is eltűnt, melyben dédapámék egy fedél alatt éltek a fiukkal (nagyanyám fivérével) és annak családjával. Padló nem volt a házban, döngölt földre terítették a szobában a rongypokrócokat. Vasárnaponként néha az egész szűkebb rokonság összejött náluk, télen a házban, nyáron az udvaron, az akácfa alatt. Külső és belső uradalmi szolgálattevők, alkalmi munkások, ácsok s nyomdászsegédségig, gépészségig feljutott fiaik, unokáik. A férfiak kecskelábú asztalra könyököltek, s az asszonyoknak, lányoknak is került egy-egy szék, zsámoly. Szép délutánok voltak, lestem minden szavukat, s tulajdonképp körükben ivódott belém az a palóc \
