Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-17 / 29. szám
1899. július 11 -én halt meg Reviczky Gyula magyar költő 1879. július 11 -én született Cholnoky László regényíró 1904. július 12-én született Pablo Neruda Nobel-díjas chilei költő 1514. július 15-én verték le a Dózsa György vezette parasztfelkelést 1904. július 15-én halt meg Anton Pavlovics Csehov orosz realista író és drámaíró KÖNYV Az eltűnt idő nyomában Az eltűnt idő nyomában című regényén szinte egész életén át dolgozott a századforduló francia irodalmának egyik legnagyobbja, Marcel Proust. Úgy irta visszaemlékezéseit, mint aki mérhetetlen boldogsággal kutat egykori belső valóságában, aki egykori belső történéseiben egyszerre látja a jelent, s a legigazibb életet. A huszadik századi prózára mindmáig nagy hatást gyakorló Proust ugyanis nem a mindennapokban, az őrülten rohanó, ezért csak részleteiben rögzíthető, tüneményeivel tovasuhanó, látható és hallható dolgokban, hanem a visszatérő, éppen visszatérésükkel jelentőséget nyerő, a legvalósabb valóságelemeket föltáró emlékekben látja az élet realitását. Valószínűleg ebből ered, hogy főhőse, Marcel sem a megtörtént események rendje, hanem az emlékezés logikája alapján éli könyvbeli életét, mintegy kidomborítva, hogy az emberi öntudat keresése és fölfedezése nem a külső élet eseményeinek nyomonkövethetöségében, hanem a belső élet, az élményszerű, sokáig a tudatküszöb alatt húzódó emlékek rendjében leledzik. Magyarán: az PROUST Az eltűnt idő nyomában öntudat, ha úgy tetszik, a boldogság keresésének iránya nem a külső, a tekintettel, érintéssel letapintható világ, hanem az a belső tartomány, amelyben már látszólag minden megtörtént, s még minden megtörténhet. Köztudomású, hogy az első, önnön emlékezetének halhatatlanságot biztosító szerző, a 354-ben született Ágoston Vallomásaiban olyan személyiség képe mutatja magát, aki önmagával kísérletezve, végigéli a kései antikvitás világnézeteit, életmódjait, s mint ilyen, mai napig kimondott vagy kimondatlan példája a regényíróknak. Akárcsak e századi kiteljesítője, Proust, aki a szubjektumot a belső élet erkölcsi ellentmondásaiban fogja meg a leghatározottabban, a legmegrázóbban, többek között azáltal, hogy föltárja, egyik-másik hőse nem is szerelemmel, csak valami fölfoghatatlan, az önzés és a kiközösítés kútmélyéböl fakadó féltékenységgel szeret, s eközben eszmetársításaiban a francia társadalomról is bámulatosan hiteles képet nyújt. S hogy mily hatalmas. szinte lehetetlen vállalkozás a világirodalomnak ezt a halhatatlan remekét magyarra ültetni, arról tanúskodjon az, hogy az 1981-ben elhunyt Gyergyai Albert a két háború között a Grill Károly Könyvkiadóvállalatánál kiadott a Bimbózó lányok árnyékában cimü fejezetben mostanra elég sok javítást eszközölt. A három kötetben olvasható Az eltűnt idő nyomában-nak azonban most nemcsak a második, hanem az első, Swann című kötete is megvásárolható könyvesboltjainkban, sőt, első ízben jelent meg magyarul e hatalmas regényfolyam harmadik része, a Guermantes-ék, amelyben az első két kötet gyermekkorból, ifjúságból táplálkozó világa kibővül, s a prousti emlékezetmechanizmus kivetül Párizs nagyvárosi világára. A harmadik kötet végén olvasható a fordítónak nemcsak útbaigazító, hanem az áttételek sokaságán keresztül újabb emlékeket föltáró Utószava. Szigeti László FILM Jelentős Időszak A szlovák főváros filmklubja filmesztétikai szemináriumot szervezett az elmúlt hetekben a Mladost moziban. A Szlovák, illetve a prágai Csehszlovák Filmtudományi Intézet által támogatott háromnapos rendezvényen az ún. „szerzői film" legjelentősebb francia és olasz alkotásait láthattuk. Több szempontból is fontos volt ez az esemény. Az itt bemutatott müvek — szerzői filmről lévén szó — talán leginkább jellemzik az egyes alkotókat, akik nemcsak a rendezésben, hanem az alkotás egyéb fázisaiban is tevékenyen részt vesznek. Egyetlen szerzőtől származik az ötlet, a forgatókönyv, a film egész gondolatvilága, nemegyszer az operatőri munka is. A látott filmek zöme a hatvanas években készült — a legkorábbi 1958-ban, a legkésőbbi 1973-ban. Fontos filmtörténeti események zajlottak épp ebben az időszakban az olasz ás a francia filméletben. A háború utáni olasz film több hullámban is átalakult. Legmagasabbra lendítette az ötvenes években kicsúcsosodó neorealizmus, amely ugyan az évtized végére jócskán kimerítette újdonságainak „tengermélyét". Ebből a mozgalomból nőtt ki két óriása nemcsak az olasz, hanem az egyetemes filmművészetnek is — Federico Fellini és Michelangelo Antonioni. Elhagyva a neorealizmus lehetőségeinek igen szűkre zsugorodott porondját, a jó és a rossz dicsőítését, illetve elutasítását, a körülmények ábrázolásától tekintetüket az ember felé fordították. Kiválik a tömegből az egyén, az „én", feltárul a lélek tudatos és tudattalan világa. A cselekmény általában a jelenben történik, ellentétben a későbbi törekvésekkel, amikor a valóság tudatalatti szűrése egyfajta mítoszalkotáshoz vezet. Az ötvenes évek végén a francia film is válságát éli. A nagyok — Renoir, Carné, Clair — puskapora fogyóban van, a közópsö generáció is jórészt tehetetlen. Megújhodást, gyökeresen újat csakis a legfiatalabbak hozhattak. Hoztak is! A Cahiers du Cinéma szerkesztői, közülük is főként Truffaut és Godard tárták fel a francia film válságának okait, egyúttal megfogalmazták egy új filmnyelv körvonalait. Az elméleti megolapozás után már csah oda kellett állni a felvevögép mögé és forgatni. így indult az „új hullám, amelyet különböző korú, szemléletű és képességű rendezők, kisfilmesek, dokumentaristák „lovagoltak meg". A mozgalom sokrétűsége révén stílusjegyei is összetettek, ennek ellenére szinte nyilvánvalóak az átfedések, a metszési felületek. A jelenkori francia társadalom téridejében a fiatalabb korosztály morális metszete tükröződik. Szembetűnik az ábrázolt, teremtett hősök elesettsége, provokáló gátlástalansága, már-már nihilizmust súroló életszemlélete. Akár Fellininél, a „nouvelle vague" legnagyobb alkotásai is önéletrajzi elemekből, személyes élményekből, önvallomásokból merítenek erőt. Hiteles az emberek közötti sekély kommunikáció, a hétköznapi élet közvetlen ábrázolása. Általános az anyagias szemlélet elleni lázadás. Hangsúlyt kap a szexualitás. Mint minden áramlat, a „nouvelle vague" hullámverése is idővel elcsitult, ám az eszme nem halt meg, mai napig érezteti hatását korunk filmművészetében. A normál terjedelmű játékfilmek mellett — hála a kitűnő válogatásnak — láthattunk néhányat a kor legjobb rövidfilmjeiből is. így a „ROGOPAG" ciklusból — melyet ROsselini, GOdard, PAsolini és Gregoretti készített közös erővel — bemutatták Pasolini A túró és Godard Az új világ című epizódfilmjét, továbbá Chris Marker A móló, valamint Robert Enrico: A bagoly folyó című rövidfilmjét. Ősszel, egy hasonló szeminárium alkalmával, a japán filmművészettel ismerkedhetünk meg. Rados György Faragott Tárgyak Nem invitálhatom a kedves olvasót erre a kiállításra, mert mikorra e sorok megjelennek, az már éppen bezárja kapuit. No, csak jelképesen értve a „kapukat", mert hisz éppen az a baj, hogy nincsenek olyan kapuk, amelyeket a kiállítás gazdája, az Érsekújvári Járási Múzeum kedve szerint nyitogathatna. Nyithat pár hétre, egy hónapra évente néhányszor, amikor éppen sorra kerül a Szakszervezetek Háza tenyérnyi kiállító helyiségének bérlői sorában. S utána marad sokak számára a bosszúság, hogy mikorra a városon kívülre is eljutott volna a kiállítás híre, már csak a szétszedett paravánok közt heverő tárgyakban „gyönyörködhet" az érdeklődő. Mi még éppen ez előtt, a kaotikus állapotok előtti utolsó pillanatban érkeztünk, tehát idézőjelek nélkül gyönyörködhettünk a múzeum gyűjteményének legszebb faragott tárgyaiban, a fémberakással, véséssel, faragással díszített ostornyelekben, fokosokban, egy darab fából vájt, esetleg esztergályozott mozsarakban, törő- és tartóedényekben, jegyajándéknak készült cifra guzsalytalpakban, na és három, már nem az önellátásra törekvő paraszt, pásztor kézügyességét és ízlését, hanem a piacra dolgozó iparos mesterségbeli tudását dicsérő festett ládában. Ezeknek a tárgyaknak a többsége még az első, azaz az 1945 előtti múzeum gyűjteményéből őrződött meg és került most a nagyközönség elé. Már csak ezért is értékek — azon túl, hogy a kézműves munka remeklései —, hisz hasonló míves tárgyakra már alig-alig akadhat a legbuzgóbb gyűjtő is Érsekújvár (Nővé Zámky) környékén. Ugyanígy az évek múltával egyre növekszik az értékük Thain János aprólékos gonddal és nagy kézügyességgel készült tusrajzainak, amelyek a kiállított tárgyak fölött a paravánokon ékeskednek a valamikori, harmincas évekbeli Újvár és a környező falvak lakóházairól, a házak faragott deszkaoromzatairól, kapukról, temetöbeli fejfákról. Thain Jánoshoz elkötelezettségben, buzgalomban és szakértelemben hasonló pedagógus még ha akad is manapság, az általa fényképnél is pontosabb rajzokon rögzített Mátyusföld már nem rajzolható tovább. Ezek az utcaképek, építmények, tárgyak időközben nyomtalanul eltűntek az élő mindennapi kultűrából. Kocsis Aranka KOZMUVELODES F Népzenei találkozó Sebő Ferenc és együttese neve másfél évtizede zenei és tánc-anyanyelvünk megújhodása kapcsán vált fogalommá. Rendszeres gyűjtésük, fellépéseik és lemezeik révén nemcsak hogy az utolsó órában állították meg a feledés könynyed pillanatait, hanem a táncházmozgalommal tömegeket vonzó, értékes közösségi formát is kínáltak a fiatalságnak. Ma már tudjuk, ezek az érdemek elévülhetetlenek. Bár kerekedtek már meddő és hasznos viták egyaránt arról, hogy a paraszti táncanyag nem veszít-e értékeiből ezáltal, de az a tény, hogy visszajut újra a néphez, és nemcsak a színpadról szól hozzánk, azt jelzi, hogy ez az út járható. Népszerűsége sajnos tapasztalás híján még nem mindenütt talált teret magának. Ezért volt örvendetes a CSEMADOK nagykaposi (Veiké Kapusany) helyi szervezetének meghívója a június végén rendezett népzenei találkozóra. Két helyi csoport, a magyar tannyelvű alapiskola színjátszói és a Komócsa táncegyüttes már előző nap is járta a környéket műsorával, majd Sebőék fellépése előtt szintén bemutatkoztak, jelezve egy fokozatosan szélesedő utánpótlást és a népzene iránt újraéledő fogékonyságot. Sebő Ferenc csoportja új felállásban jött. A prímás Székely Levente, aki régebben a Borozdával is zenélt, a bőgős Nagy Albert volt, a táncos, a hatvannégy éves lörincrévi Karsay Zsigmond a régi, fiatalos tempóban adott elő néhányat abból a százvalahány variációból, amit a szakemberek már lejegyeztek tőle. A műsor nemcsak az ének, zene és tánc bemutatására szorítkozott, hanem a népi hangszerek megismerését, használatuk alkalmainak elmondását is lehetővé tette. A előadás végén, amikor meghatódva vették át a gyerekektől a virágcsokrokat a lelkes közönség zúgó tapsa közepette, talán arra gondoltak ők is, mint jómagam, hogy ez a találkozás szép cáfolata volt a szellemi javak múlandóságának. Mihályi Molnár László
