Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-10 / 28. szám
1804. július 4-én született Nathaniel Hawthorne amerikai író 1909. július 6-án született Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter 1854. július 7-én halt meg Georg Simon Ohm német fizikus, az elektrotechnika úttörője 1884. július 7-én született Jirt Myron cseh színész Július 10-e az építők napja KÖNYV Vers és varázslás Második kötetével Varga Erzsébet vitathatatlanul eleget tett az első kötetét követő várakozásnak. Határozottabb költői arcéit, a folyóiratközlésekből eddig ismert verseinek világán kívül eső világot, többször a meglepetés erejével is ható verselési módot olvashatunk ki az Egyszer csak szárnyra kelt című kötetéből. A költő nagyságát semmiképpen sem az minősíti, hogy a nemek szerint megosztott emberiségnek melyik feléhez tartozik. Ezért se helyes a versíró ember „költőnek" nevezett egyedét a „nő" toldalékkal jelölni, hiszen az effajta megkülönböztetésben valamifajta lekicsinylést, méltánytalanságot érzek. A költészet erejét nem teremtőjének kromoszómái, hanem léte, erre épülő tudata határozza meg. A „költőnő" biologizmus szülte fogalom, s kizárja magából a „teljességet”, amelyet az emberiség együtt képviselhet csak maradéktalanul, csorbítatlanul. Az emberi totalitás kétnemű, a töredékesség lehet csak ilyen vagy olyan nemű. A „nő vagy férfi" helyett a „nő és férfi" emberiségmodell képviseli a lét-tudat fogalompár modernségét. Ez a logikai képlet sugallja, hogy a költészetünkben oly sokat vitatott „hagyomány vagy modernség" sem érdemes a vitára mindaddig, amíg a témát „hagyomány és modernséggé" nem változtatjuk. Költőnk — Varga Erzsébet — kötetében is az „és" kötőszó kapcsolja egybe mindazt, amit mindennapiságunk világából, a hagyomány és modernség fogalompárral szokás jelölni. Témáit a történelem adja, amelyben az archaikus költői lét találkozik a modem emberi lét fenyegetettségével. S ha a történelem az idő és a tér függvénye, akkor ez a költészet — bár olykor leegyszerűsítő változatban — a múltban és a jelenben meglelhető teljességet keresi. Teszi ezt úgy, hogy egyszerre hisz az archaikus költészet varázslásra képesnek tartott erejében és a huszadik században devalválódott szavak eredeti értelmében. Ehhez hívja segítségül a néphagyomány, a népi hiedelemvilág motívumait, amely egy adekvát költői nyelv modernségén átszűrve jelenik meg a kötet legjobbnak tartott verseiben (Örökség, Szerelmes ének a XII. századból. Lánc-lánc, Vasárnap van és piros vadlovak, Bűbájoló ének. Szonettruhás óda). Ezekben és még néhány más versben tapinthatók a „ráncos gondok": nyelvvesztés, békeféltés, kitépett-gyökerű - ség. Kár, hogy néhol csak a „szép (szabályos) szögletes szavak" jelzik a szándékot. Szerencsére a Zöld vizek, piros kavicsok (első kötete) és az Egyszer csak szárnyra kelt egymástól való távolságát nem ezeken a verseken kellett lemérnünk. Dusza István Vansovej Lomnicka Tizenkilencedik évfolyamához érkezett a nőszövetség vers- és prózamondó versenye, a Vansovej Lomnicka. Júniusban, a bratislavai Szakszervezetek Házában rendezték meg a verseny nyugat-szlovákiai kerületi fordulóját, amelyre a járási győztesek jöttek el. Két kategóriában — 35 éves korig, illetve a 35 év fölöttiekében — vetélkedtek a résztvevők, akik között volt ápolónő, tanítónő, eladónő, adminisztrátor (diákok, főiskolai, egyetemi hallgatók ezen a versenyen nem indulhatnak). Közhelyként szoktuk mondogatni, hogy az ilyen és ehhez hasonló versenyeken nincs vesztes, mindenki nyer, aki részt vesz bennünk. Úgy tűnik, itt valóban helytálló ez a megállapítás. Hiszen ahogy azt Vojtech Mihálik költő, a zsűri elnöke is hangsúlyozta, tiszteletre méltó az az igyekezet, amellyel a versenyzők elfoglaltságuk, mindennapi gondjaik közepette is időt szakítanak a felkészülésre, foglalkoznak költészettel, prózával. Az eredménnyel természetesen nem mindenki lehet elégedett. Persze, az egyes teljesítmények közti színvonalbeli különbség nemcsak a tehetség meglétéről, illetve hiányáról tanúskodik, hanem arról is, ki mellett állt értő kritikával, eligazító szóval szakember, s ki volt csak saját magára, képességeire utalva a felkészülés során. Az SZNF 40. évfordulója jegyében zajló verseny egyik feltétele az volt, hogy a választott vers, illetve próza kapcsolódjék valamilyen módon a felkelés eseményeihez. Ezt a követelményt nem mindegyik versenyző vette figyelembe — mint kiderült, elsősorban nem saját hibájából, hanem a hiányos tájékoztatás miatt —, ami azután az értékelésben is megmutatkozott. A versmondók vetélkedését, sajnos, a pátosz jellemezte, az első kategóriában talán csak Miriam Valusková versmondása volt ez alól kivétel, aki megérdemelten szerezte meg az első dijat. A második kategória győztese a már sok éve sikeresen versenyző Angela Bajcanová lett. A prózamondók közül sem találta meg mindegyik résztvevő a szöveg kívánta hangvételt, s a szövegválasztás is több esetben kifogásolható volt. Az első helyre Éva Karhanová, illetve Olga Micková került. Tanulságos volt a versenyt követő beszélgetés, amelyen a bíráló bizottság tagjai — színművészek, költők, a rádió szerkesztői — elemezték a hallottakat, és sok hasznos gyakorlati tanáccsal látták el a résztvevőket. A verseny győzteseivel ősszel, a szlovákiai döntőn találkozunk majd. A magyar vers- és prózamondóknak ezúttal sem rendeztek kerületi fordulót, így a szeptemberi döntőn a járási győztesek közül vesznek részt azok, akiket meghívnak. Bertha Éva .. nevét is, virágát is tudom" Nem véletlenül kapta recenzióm a fenti címet. Halászné Zelnik Katalin idézte nemrégiben Ipolyságon (éahy), a Honti Közművelődési Klub ötvenedik előadásán a következő két Radnótiverssort: „S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom." A budapesti Kertészeti Egyetem Gyógynövény Tanszékének tanársegédje, aki értő ismerője a gyógyító füveknek és növényeknek, úgy közelítette meg az adott szakterületet, hogy nemcsak a tudományos ismeretek gyarapítására, a test „hasznára", hanem a lélek épülésére is gondolt. Előadásában a szakmai dolgokon kívül szó esett a néprajzról, az anyanyelvröl, a természet- és a szülőföld iránti szeretetről stb. Beszámolóját éppen ezért mindenki élvezhette, miközben képet kapott arról, hogy az adott téma mi mindennel összefüggésbe hozható. Századunkban hosszú időn át mellőzték a gyógynövényeket, napjainkban mégis megnövekedett az érdeklődés irántuk. Nem csoda, hisz csaknem valamennyi antibiotikumunk gyógynövényi eredetű, s belőlük készül a vérkeringési zavarok, a szívbetegségek és a rákos daganatok elleni gyógyszerek egy része is. A gyógynövények hasznáról már századokkal ezelőtt is tudtak. Bizonyítéka ennek a népi gyógyászat, de vannak más forrásaink is. Melius Juhász Péter négyszáz éve adta ki Herbárium-ál, az első természettudományi könyvet, melyben 1 236 magyar növénynevet s ennél is több receptet sorolt fel. Lippai János, a magyar kertészeti szakirodalom megalapozója 1664-ben Posoni Kertiében már a gyógynövények termesztéséről is írt. Manapság több száz gyógynövény van forgalomban. Rájöttek, hogy drogjaik nem halmozódnak fel az emberi szervezetben, nincsenek rá káros hatással, s nem rendelkeznek kellemetlen melléktermékekkel. Ipolysági előadása során Halászné Zelnik Katalin a sokféle növény közül csak néhányat mutatott be, de annál többet tudtunk meg róluk. A kerti rutáról például azt, hogy másfélezer év óta termesztik Európában, s valamikor ott volt csaknem minden paraszti kertben. S bár a vérnyomáscsökkentő, epegörcsoldó növény nálunk csak 30—40 cm-es félcserje, Kelet-Európában fává nőtt. Innen a Magas a rutafa kezdetű dalunk is, mely szinte egyidős a magyar néppel. A levendulát ugyancsak régóta, a XIII. századtól termesztik illő olajáért. Régi növény a rozmaring is, mely a néphit szerint csak a becsületes ember kertjében terem. Az ideg- és gyomorerösítő növényt a hűség, a tisztesség és a tisztaság szimbólumaként tartották nagy becsben; s fontos volt azért is, mivel — ahogy a népi hiedelem tartja — megvédett a boszorkányok ellen. Az előadás során sok érdekeset és hasznosat hallottunk a mályváról, kerti izsópról, zsályáról, borsosmentáról, lestyánról, tárkonyról, majoránnáról, bazsalikomról, sáfrányos szeplicéről stb. Ezek a növények már nevük jó hangzása miatt is figyelmet érdemelnek. Nevüket, virágukat az adott területen mindenképp illik ismerni. Még akkor is, ha testünket nem gyógyítjuk velük. Mert, ahogyan az előadó mondta: „A szülőföldhöz való meghittebb ragaszkodáshoz hozzátartozik az is, hogy ismerjük ezeknek a növényeknek a népi nevét." Színpompájuk miatt meg kertünkben is ott lehetnek, sőt asztalunkon is, hisz fűszereink izét, illatát adják. Csáky Károly A három veterán Az erdei manók csodálatos tárgyakkal ajándékozták meg a három veteránt. Tették ezt azért, hogy a veteránok szórakoztassák, megnevettessék az embereket, és örömet szerezzenek nekik. A piros cilindert csak ki kellett nyitni, meglengetni, és íme, ott termett a finom kalács és a párolgó tea, a nyuszi, vagy éppenséggel a hibátlan frakk, az elegáns mundér. A hárfát csak meg kellett pengetni, és ott termett a lovasfogat, vagy ha úgy kellett, a szán. A jelentéktelennek tűnő kis zacskó meg csak úgy ontotta az aranytallérokat. A három veterán, Pankréc (Rudolf Hrusinsky), Bimbác (Petr Cepek) és Servác (Josef Somr) pedig nagy vígan elindult világgá ... Jan Werich, a felejthetetlen karakterszínész és színházi ember Fimfárum című könyvében mesélte el a három veterán történetét az okos gyerekeknek és azoknak a bölcs felnőtteknek, akikben lakozik még egy kicsit a gyermek. A múlt évben pedig Oldfich Lipsky cseh rendező vitte filmre, s most a nyári filmszemlén került a közönség elé. Az immár húsz éve készült Limonádé Joe, továbbá az Líraim, megöltem Einsteint, egy-egy sikeres cirkuszfilm, egy-egy sci-fi és sci-fi-paródia rendezője először forgatott mesét, ha ugyan nem számítjuk ide a kimondottan gyerekeknek szóló Éljenek a szellemek című mesefilmet. Nos hát, ez a mostani — mese is, meg nem is. Mert Werich és Lipsky — no meg a forgatókönyv Írója, Zdenék Svérák is — mesterien beszélik ugyan a gyermek nyelvét, de azért ez a film mégis inkább a felnőttekről és a felnőtteknek szól. Könnyedén, ám mégis komolyan és elgondolkodtatóan, kiváló humorérzékkel és bölcsen beszélnek az emberi magatartásról, az emberi gyarlóságokról, a nagyravágyásról, az állandóan változó világról. A filmből a komédia dinamikus elemei sem hiányoznak. Céljuk, természetesen, nemcsak a nevettetés. Enyhe irónia és egy kis szomorúság is vegyül a mondandóba. Ott van a félelem is, vajon az ember megállja-e a helyét a megpróbáltatásokban. És bizony Pankrác, Servác és Bimbác a csodálatos dolgokkal nem nagyon tud mit kezdeni, nem úgy használják azokat, ahogyan az erdei manók (többek közt Milos Kopecky) akarták. Ezért aztán végül megválnak tőlük. Mesés tájon, nagy kedvvel komédiáznak a szereplők, szemmel láthatóan ők maguk is élvezik a dolgot, a három főszereplő pedig szinte remekel. Ha van modern mese, akkor ez az. Barátkozzunk meg a gondolattal és a látvánnyal, hogy — csak egy példát hozzunk — a mesebeli palotában, uram bocsá', telefon is van. Ez azért valamit mégis bizonyít; változnak az idők, változnak a mesék és utóvégre a gégék is, melyeken gyerekek és felnőttek egyaránt jót derülnek. Friedrich Magda
