Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-10 / 28. szám
HW — itt vannak például a főzőedények, fűszerek és így tovább. Mongóliái utazásom során sok jurtába látogattam, egyszerűbbekbe és fényűzőkbe, melyek nemezfalát csodálatos perzsaszönyegek díszítették. De középen mindenütt ott volt az aprócska tűzhely, mert ez adja az otthon varázsát és lényegét. A villanytűzhely, a tévékészülék, a villanyvarrógép éppen olyan használati tárgy, eszköz, mint a többi... S mert Mongólia nagyon gyéren lakott ország, egy négyzetkilométerre még egy ember sem jut, az oktatást is a végtelen távolságokhoz alkalmazva kellett megszervezni. Az iskolaköteles gyerekek tehát a sűrűbben lakott településeken diákotthonokban élnek, és csak hét végére járnak haza. És még egy érdekesség a mongol iskolaéletböl: az óra végét nem csengő vagy a pedellus jelzi, hanem az ezzel megbízott tanuló, illetve: az <óra végén megfújja a vadászkürtöt vagy a kagylótrombitát. A természet csodáinak tárháza, úgy látszik, kimeríthetetlen. A szárazságtól barázdásra repedezett föld után pár száz méterrel sáros tocsogók, elviselhetetlen hőség nappal és dermesztő hideg éjszaka, piciny folyócska a homokdűnék között és árnyas erdő mélyén hűs forrásvíz és rögtön utána jeges, jég csapos szurdok. Ez a Góbi-sivatag, Mongólia legdélibb része, a világ egyik legfurcsább csücske. Itt mindenből akad egy kicsi, többnyire alacsony cserjék, a magasabb fekvésű helyeken megél a nyárfa és mandulafa is. A „lakosok" vadkecskék, juhok, itt-ott vidra, kicsi sivatagi róka, hiúz, vadmacska, szürke nyúl. És persze, ahogy a sztyeppet a ló, úgy a sivatagot a teve uralja. Nem hiányzik a csalóka délibáb és az igazi zöld oázis sem, és éjszaka olyan bársonyos az égbolt, s oly ragyogóak a csillagok, hogy az ember úgy érzi, csak ki kell értük nyújtania a kezét, és néha azon vesszük észre magunkat, hogy különös bíborvörös köveken járunk. A sivatag maga a mérhetetlen távolság és a végtelen csend. S talán éppen ezért oly felejthetetlenek az emberek is, akik itt élnek. Ök is csendesek, szűkszavúak. Egy-egy településen néha megjelenik a szónok, de az sem hangos. Nyugodt, s kerüli a feltűnő taglejtéséket. A mongolok még veszekedni is tartózkodón veszekszenek, inkább érvelnek, semmit verik az asztalt a maguk igazáért. Nyilván nemzeti sajátosság, és a sivatag mintha csak megerősítené ezeket a tulajdonságokat az emberekben. S az, aki ezeket az íratlan, ősi magatartásformákat akár cselekvésében, akár viselkedésében túllépi, az nemcsak nevetséges, hanem megvetésre is méltó. Egyszer egy családi idill kellős közepébe csöppentünk. Egy tevetenyésztö családját látogattuk meg, csak az anya és leánya volt jöttünkkor otthon. A leány tányérkán bonbonokkal kínált bennünket, az anya közben betöltötte a csészékbe a kumiszt, s az apa odakint lóháton összeterelte tevéit. Semmi különös. De mindennek megvolt a maga méltósága. De az érdekessége is, mert ezt a jurtát nem kutya őrizte, mint a többit, hanem házőrző kecske, jó nagy szarvú, de azért minket nem bántott. A sivatag volt mongóliai utunk utolsó állomása. Lehet, még egyszer eljutok ide, s úgy fogom magam érezni, mint aki kedves rokonokat, családtagokat látogat meg. (nŐ9) eseményre, a nádamra. A nádam eredete a régmúltba nyúlik vissza, talán az ógörög olimpiai játékokhoz hasonlíthatnánk. Három kategóriában versenyeznek: birkózásban, lovaglásban és nyillövésben. A nádam olyan országos ünnep, amelyre sok helyütt az egész család apraja-nagyja jóelőre megkezdi az edzést. Nagyszerű látvány, amikor a versenyzők testhez simuló selyemöltözékben, magas szárú, puha bőrből varrott csizmában bevonulnak a pályára ... Ulánbátorban és másutt is oly gyorsan változik az emberek élete, hogy követni is alig lehet. De a sztyepp! Talán csak az nem változik. Aki először látja, annak úgy tűnik, mintha régen kihalt tűzhányók megkövesedett lávafolyamait látná maga előtt, amelyeket idővel benőtt a fű. Később varázslatosan kitárul a táj, aranysárgán és pirosán színük a föld, s a háttérben derengőn vagy haragoszölden örködnek a hegyek. A sztyepp illatát sohasem lehet elfeledni, sem a saskeselyük kerengését, magasan a fejünk fölött. A lábunk alatt apró, pisszenö, sikkantó állatkák futkosnak, és itt is, ott is felbukkan egy-egy ménes. Találkoztunk az aratokkal — a pásztorokkal — is, akiknek a gondjaira hatalmas gulyák, ménesek vannak bízva. Errefelé a jurták minden jövevény előtt tárva-nyitva vannak, s bár a hatalmas csordák szinte őrizetlenül legelnek, azért a pásztornak gondja van rájuk, így estére nem mindig ér haza. Ha nem, hát nem, betér az első, útjába eső jurtába, ahol szívesen látják, és megalszik. Ez a vendégszeretet akkor is érvényes és igénybevehető, ha a jurta gazdája történetesen nincs odahaza. A jurta mindig nyitva áll, s ha valaki arrafelé jártában mégsem tér be, akkor az azt jelenti, hogy a jurta gazdáját lenézi, semmibe sem veszi, nem kell a vendégszeretete. És ez bizony udvariatlanság, sőt sértés. Tea, laskás, faggyús leves, sajt, kumisz, no meg cukorka mindenütt jut a vendégnek. Meg ki is jár neki, hiszen nemcsak vendég, hanem hozza-viszi a híreket, mi történt a sivatagban, a legelőkön, a nagyvilágban, s a legfontosabb közlendő természetesen az, hogy hol milyen a legelő, a jószág. Csak aztán jöhet a többi hír. A vendéglátásnak — járásnak azonban megvannak a szigorú szabályai, amelyeket megszegni semmilyen körülmények között sem szabad. A jurtába úgy kell bemenni, hogy közben a küszöböt át kell lépni, rálépni tilos. A jurta előtt derékig meg kell hajolni, s csak bent szabad kiegyenesedni. A férfi a jurta ajtajának jobb szárnyán lép be, amely kívülről bal kéz felöl van. Odabenn a jurta jobb fele a férfiaké, a bal fele a nőké. A jobb oldalon van a helye azoknak a dolgoknak is, amelyekre a gazdasszonynak szüksége van •Ml 1.) A sztyeppen a ló nélkülözhetetlen segítőtárs ma is 2—5.) A jurta mindig nyitva áll. várja az arra járó vándort, a ház asszonya kumisszal kínálja őt amely itt olyan termószetes ital, mint nálunk a víz
