Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-06-05 / 23. szám

Június ötödiké környezetvédelmi világnap 1799. június 6-án született Alek­­szandr Szergeje­­vics Puskin orosz költő 1942. június 10-én pusztítót ták el a német fa siszták Lidicét 1879. június 10-én született Szabö Dezső el beszélő, regény- és esszéíró 1864. június 11 -érr született RicKard Strauss német zeneszerző 1954. június 11 -én kezdődött Prágában a CSKP X. kongresszusa KÖNYV A Himalájától délre Napjaink olvasójában önkéntelenül is fölvetődik a kérdés: lehet-e még a földrésznyi Indiáról olyat imi, amit nem írtak meg? Elena Androvicová könyvét lapozgatva egyre inkább meggyőző­döm róla, lehet még érdekes könyvet írni Indiáról, ha olyan gonddal és együttérzéssel fogalmazzák meg az or­szág múltját és jelenét, mint ő. Nem gyakorló író tollából született ez a mű, a megírás miértje és hogyanja azonban íróvá avatja Androviőovát, aki műszaki fordítóként került Indiába, egy cseh­szlovák segítséggel létesített gépészeti és kohászati üzem igazgatóságára. A könyv írója a kelet-indiai Ráncsi­­ban talál otthonra, Calcutta mellett, ahol legnagyobb a népsűrűség, s talán legkirívóbb a tömegek szegénysége és tudatlansága. Innen szervezi meg uta­zásait szabad idejében autón, vonaton, repülőgépen, sőt gyalog is a hatalmas ország különböző részeibe, hogy meg­ismerkedjen a legpompásabb műem­lékekkel, a különböző tájegységek nép­rajzával, szokásaival, történelmével, mi­tológiájával, egyáltalán a mai India éle­tével. A szlovák Androviöová hamaro­san legyűri magában az ország iránti idegenkedését és viszolygását, s az idő múlásával fokról fokra lényegíti át mon­danivalóját, látva és érezve az indiai ember méltóságát, nagylelkuseget, ugyanakkor nyomorát és elmaradottsá­gát. AndrSviéová indiai élete az európai kultúrember természetes ellenérzésé­vel indul: „Az Indiában töltött első órák sokkjában éltem, sokkolt az eddig so­ha nem tapasztalt emberi nyomor, a szenny, a csonttá soványodott kulik s a kolduló gyermekek ..." S természete­sen riasztotta az ezerféle rovar, amely mindenütt ott nyüzsgött. Ránehezedett a fülledt, páradús forróság, amely az európainak állandó szaunát jelent, s gyakran még a légkondicionáló beren­dezés sem enyhíti. Mégis, mire elérke­zik a búcsúzás napja, az idegenkedés helyébe a csodálat érzése tolul: „Egy hét múlva ismét Európa földjére lép­tem, hogy elhozzam egy csodálatra­méltó, mélyen érző és gondolkodó nép üzenetét. A világ egyik legnagyobb kul­túrájának a letéteményese ez a nép, de kultúrájuk még csak kevesekhez jutott el... Értékes kultúrájuk mellett erköl­csi értékeik sem kicsik. A gyermekek engedelmessége és szüleik iránti tisz­teleté, a családban és a társadalomban uralkodó mélységes erkölcsi felelőssé­gérzet és az élet valamennyi értékének a tudatos megbecsülése — olyan ma­gatartásformák, amelyeket nekünk, eu­rópaiaknak sem ártana megtanulni tő­lük." Elena Androvicová könyve olvasmá­nyosan megírt útirajz, amelynek sorain átsüt az indiaiakkal együttérző asszonyi lélek fénye, melege. A szép kivitelű könyvet az író színes felvételei teszik még érdekesebbé és vonzóbbá. A Ma­dách kiadásában megjelent müvet Tóth Elemér fordította az eredetivel egyen­rangú színvonalon. Dénes György A Májmúni Kódex Az év első hónapjaiban könyvesbolt­jaink kirakatában egy igen szép kivite­lezésű, szokatlanul nagyméretű és drá­ga (950,— Ft, illetve 900,— Kös) kiad­vány vonta magára a figyelmünket. En­nek a különös díszítésű könyvnek a legfőbb jellemzője, hogy a héber könyvművészet egyik legszebb s világ­szerte ismert híres alkotása, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Keleti Gyűjteményében őrzött Misné Tóra, vagyis Móse Májmúni Kódexe, a középkori zsidóság egyetemes törvény­­könyve alapján készült. Az 1180-ban Kairóban befejezett Májmúni Kódex számos kéziratban ter­jedt. A Budapestre került kódexet 1295—1296-ban másolták, valószínű­leg Franciaországban. Száztizenhárom évvel a másolás után egy kölni szerző lapszéli jegyzetekkel írta körbe a Misné Tóra oldalait, ügyelve, hogy meg ne bontsa a mű eredeti harmóniáját. A nemrég megjelent könyv három fejezetre oszlik: Móse Májmúni és tör­vénykódexe; A budapesti Misné Tóra festményei és díszítése; A budapesti Misné Tóra legszebb lapjai. Az orvosként is működő, leginkább arabul író Móse Májmúni (1138— 1204) kódexe tizennégy könyvből áll. Bennük a szerző tárgy szerint osztá­lyozza az egész talmudi és Talmud utáni irodalom törvényi részét, az ún. haláchá-1. Mindegyik könyvben össze­foglal valami fontosat, a III.-ban pl. a meghatározott időkre, azaz a szombat­ra és az ünnepekre vonatkozó törvé­nyeket. A kódex díszítése szigorúan átgon­dolt, s bátran állíthatjuk, hogy ez az, ami a legjobban megragadja a héber könyvművészetben kevésbé járatos ol­vasót. A mű tizennégy könyvét és a bevezetőt egy-egy címlap előzi meg. Ezek felső részein vannak a címtáblák, rajtuk a könyvcímek. A címtáblák leg­gyakrabban két, ritkábban három me­zőre tagolódnak. A szép színes képek­be írt nagyméretű betűk elegáns vona­­lúak. A Scheiber Sándor és Sed-Rajna Gabriella, magyar származású francia művészettörténész által irt, valamint Kőszeg Ferenc által szerkesztett kiváló munka a Misné Tóra 68 legszebb lapját mutatja be. Lássunk belőlük legalább két példát. A kódex ötödik könyve a tilos szexuális kapcsolatokat és az éte­lekre vonatkozó törvényeket tartalmaz­za. Címtáblája két mezejét indák díszí­tik. A felső sarokban az indák medailo­­nokká zárulnak, a bal oldaliban férfi-, a jobb oldaliban női fejjel. A betűk hatá­rolta mezőket fiktív lények, groteszkek, halak, madarak népesítik be. A cimtáb­­lájából előtörő növényszárak végén, lent középen oroszlán és egyszarvú, kétoldalt egy-egy madár helyezkedik el. A nyolcadik könyv harmadik fejezete a hétágú gyertyatartó, a menóra leírá­sát tartalmazza (ezzel díszítették a ki­advány címlapját). A hat oldalsó ág mindegyikén mandulavirág formájú há­rom csésze helyezkedik el gombbal és virággal, közepén pedig négy mandula­virág formájú csésze van. A legfelső csészében a mécsesek úgy vannak el­helyezve, hogy lángjuk előre világítson. A festő a talp három lába által alkotott ív alá groteszk alakzatokat, az utolsó ág alatti virágszárakra madarakat fes­tett. A lap alatti jelenet független a szövegtől: egy lovag felpáncélozott lo­von, lándzsájával egy rúdra tűzött hor­dóra céloz. A kódexnek a miniatúrákkal, könyv­festményekkel egyenrangú ékessége az ornamentális írás, valamint az oldalak, a szöveghasábok átgondolt elrendezé­se. Ahogy a reprezentatív kiadványt böngészgetjük, elcsodálkozunk, hogy ezt a művet nyomdatechnikailag is mi­lyen nagyszerűen oldották meg. Sikeré­ben pedig a szerzőknek és a kiadónak már előre bízniuk kellett, ha azt nem kevesebb, mint tízezer példányban ad­ták ki. Ha módunkban áll, szerezzük be, gyarapíthatja ismereteinket, és különle­ges esztétikai élményt nyújt (Európa Könyvkiadó Magyar Helikon Osztály és Corvina Kiadó, 1980). Tok Béla SZÍNHÁZ Alsónemű mint legyező Biztosan van külön neve annak a bugyinak, csak nem jut eszembe, mely­nek viselői régi idők hölgyei voltak. Olyan hosszú szárú, fehér, valahol tér­den alul kellett megkötni vagy gumi húzta össze, nem tudom, és az alja még fodros is volt. Na hát egy ilyen bugyi — nagy bugyi — ereszkedik alá a zsinórpadlásról az előadás elején, aztán félúton megáll, és úgy marad végig a kis 18. századi itáliai falut és világát színesen idéző házacskák fölött, me­lyeknek utcai frontján cégérek jelzik, hogy az egyik gazdája varga, a másiké patikus, a harmadiké kereskedő, a ne­gyediké fogadós. Középen emelkedik még egy ház, az úri, magaslesre, ga­lambdúcra emlékeztetve e sorok íróját; létrán lehet oda feljutni, le úgyszintén. Tehát fent van a nagy bugyi. Eddig rendben is lenne minden, beleértve a kosztümöket, a hangulatot, a játékked­vet is. A többi azonban valahogy nem akar úgy alakulni, hogy ne unatkozzam. Unatkozom. Pedig van bugyi lent is, sőt, eggyel több, minthogy a Magyar Területi Színház újabb Go/doro-elöadá­­sában, A legyezőben, ez a képzeletin­gerlő fehérnemű szerepel legyező he­lyett az olaszos temperamentumú sze­relmi bonyodalmakban. Sejtem, miért volt a változtatás. Legyező — ugyan mit lehet azzal elmondani manapság a csehszlovákiai magyar nézőnek? A bu­gyi, az igen! Azzal, akörül olyan erotiká­val aláfűtött hacacárét csaphatunk, hogy na! Mondjuk, elfogadom. De most jön a meglepetés! Ahhoz képest, hogy bugyi, az egy-két mulatságosabb hely­zetet kivéve semmi különös nem törté­nik, sem vele, sem körülötte, és mivel mögöttes „jelentései”, „kisugárzásai" sincsenek, funkciótlanul lengedez végig legyező néven az előadásban. A meglepetés annál nagyobb, hogy Konrád József rendező a hasonló jelle­gű darabok színrevitelének során szinte minden alkalommal meghökkentő ötle­tek és megoldások egész sorát produ­kálta az elmúlt — idestova — egy évtizedben. Ezek között voltak öncélú­ak, eredetieskedök, modorosak, ame­lyeken legfeljebb kínjában tudott ne­vetni az ember, de voltak őszinte kaca­gásra késztető telitalálatok is. Emellett, akár így sült el a dolog, akár úgy, erősebb-gyengébb vonásokban az ak­tualizálás, a gondolatközlés szándéka is megmutatkozott a végső eredmény­ben. Invenciónak, gondolatnak most halvány nyomát se leltem a rendezés­ben. Sima előadás, mely bent maradt a 18. század itáliai falujában. Bodnár Gyula KOZMUVELODES r Irodalmi és történelmi vetélkedő Legyen szó bármilyen rendű és rangú vetélkedőről, mindig akad olyan részt­vevő, aki túl könnyűnek vagy túl nehéz­nek találja a kérdéseket, igazságosnak vagy igazságtalannak véli a zsűri dön­téseit, egyetért vagy nem ért egyet a pontszámokkal, helyezésekkel. Tegyük hozzá, sokszor indokoltan, sokszor vi­szont csak szubjektív szempontok sze-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents