Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-29 / 22. szám
Félálomban volt már: így váratlanabbik hatott a Kölyök kezének megjelenése a hálóinge alatt. Az ujjak óvatosan végigcaplattak az asszony combján. Rozália mintha beleveszett volna az ágyaljba: a végtagjai megmerevedtek. Észrevétlen belső remegés lett rajta úrrá, talán hasonló, mint sok évvel korábban, azon az emlékezetes bálon, amikor megismerkedett Józseffel, későbbi férjével. Húszesztendős volt. Mögötte rapszodius, szerelmi dúlásoktól dús kapcsolat. Kendőzetlen szomorúság és magányérzet vett rajta erőt. Úgy vélte: bármerre mozdul is, bármilyen gesztust végez, azonnal fölfigyelnek a csalódottságára, kiúttalanságára. Tánc közben, amikor József magához vonta öt, hatalmába kerítette a természetes vágy orkánja. A lába megroggyant. Meghatározatlan időre megingott, de pitymallatkor, amikor végül is ágyba bújtak, már a külső szemlélő tárgyilagosságával, közönyével figyelt. Józsefet nem szerette. A nevén sem szólította. Ha az idő folyamán megcsalta, ha gúnyolta is: nem lett benne említésre méltó örömöt. A felesége lett. Elvégre ez a nő sorsa. Időnként föllázadt József ellen, adott sorsa ellen, de csupán elenyésző feszültséget váltottak ki e lázadások. Kapcsolatuk kezdettől fogva szokványházasság volt. Inkább a fötszinre, a külsőségekre ügyeltek. Az apróbb és parányi hányódásokban, gyürközésekben, picsipacsikban észrevétlenül összeaszalódtak. Az ifjúságuk? Mintha igaz sem lett volna. Később a férfi ivásra adta a fejét. Monotonon, férfiakhoz méltó következetességgel, konokul ivott. Becsületesen. Olyan körültekintőn, ahogyan a teendőit végezte. Vasárnapokon a tisztaszobában üldögélt. Könyveket, újságokat olvasott. Meg-megnézett egy-egy sportközvetítést. Nem voltak választékosán rossz és páratlanul jó napjai. Életének korszakai sem voltak. Csupán élete volt. Egyhangú, végletektől mentes, derűtlen élete. Úgy érezte, a történések, a különböző síkú folyamatok kívüle, nélküle fejlődtek, alakultak át. Nem lelt különösebb örömet, de szomorúságot sem a parányi koccanásokban. Az arca emberi arc volt még. Változatlanul tiszta és egyértelmű. Kamaszarc. Tükröt csupán borotválkozáskor vagy nyakkendő kötéséhez használt. Grimaszt nem vétett. A hiányát nem érezte. Élt, mert életnek nevezte ezt az egészet. Senki sem kérdezte öt, és akit nem kérdeznek, attól választ sem várnak. Néma, kimondatlan szövetség volt Rozália és József között. Az asszony évekkel később is határozottan emlékezett arra A novellát az íré készülő kötetéből választottuk Szilva József illusztrációja m a bizonyos éjszakára. Fölpofozhatta volna a Kölyköt, de ... elbizonytalanodott. Napok, hetek, hónapok teltek el. és várta, hogy megismétlődjön a jelenet, de ... elmaradt. Ha egyedül tartózkodott otthon, az asztalra tette a gyerekek fotográfiáit. Mindössze tíz-tizenkét felvétel gyűlt egybe az évek folyamán, és Rozália az alvajárók tanácstalanságával szemlélte Aladárt és Annamáriát. A gyerekei voltak. Ehhez kétség nem férhetett. Azok a parányi koboldok voltak ők, akikkel Rozália foglalatoskodott. Akikhez a szavait, a mondatait intézte. Mégis: mintha egy másik körből, egy másik szférából tekintettek volna reá, és neki, az ötvenkét éves asszonynak, aki belekóstolt a magány régióiba és elfogadta azokat, akárha esélye sem lett volpa betoppanni oda. Vasárnapokon látta Józsefet és a gyerekeket a házuk előtti úton elhaladni. Idővel, amikor egy ütött-kopott Warszawa került a kisvárosi udvarra, mintha végképp megfeledkeztek volna az aszszonyról. Például azon a bizonyos nyáron, amikor a családtagok Ganprexánban nyaraltak, Rozália két teljes hónapot töltött a zárt redőnyök mögött. Ha az orvosát fölkereste, fizikai fáradtságról, biológiai tünetekről panaszkodott, miközben tudta: az égvilágon semmi baja. Idővel életformájává vált a lassan beérő folyamat. Akaratlanul a történések rögzítő kamerájává lett, de óvakodott az érzelmi kötődésektől. Nem szakadt el a családtól, hiszen mindig a „külső szemlélő" volt. Zoff Rozália, ötvenkét éves, foglalkozás nélküli, élete, élményei, vágyai, alig-alig párnáztak volna ki egy hiányosan összetett mondatot. Nem vágyott kockázatokra, végletekre, föllángólásokra, és bukásokra, színekre és fényekre, utakra és megtérésekre sem. Az életből a zártabbat, a földhözragadtabbat, a matt felületűt vélte ildomosnak. A némaságot becsülte. Látogatói csupán elvétve voltak a Háznak. Ők is kényelmetlenül érezték magukat, s rövidesen eltávoztak. József barátai igy maradoztak el. Ö más Körben mozgott. A második számú közegben. És éppúgy magányos volt, mint a felesége. Az ő világában is legföljebb paravánok voltak. És horizont. Paravánokká lettek a körülötte élők: az asszonya, a gyerekei, a szűk körű rokonság, egykori barátai és munkatársai és mindazok, akikkel naponta találkozott Örvösgúnyárd olajtól s koromtól fekete házsorai közt. Sohasem gondolt arra a pillanatra, amikor megfogamzott benne az elhatározás: hogy feleségül kéri Rozáliát. Önnön életén, napjain sem töprengett. Érmek az embernek csupán egy volt fontos: hogy bármilyen körülmények között megmaradjon. Vök, hogy kéznyújtásnyira lévő részcélok megvalósítása segítette ebben. Máskor meg tűrhetetlen szükségét érezte a gyermekeinek. Aztán ez is elmúlott. Éjt nappallá téve robotolt, és az asszonyhoz hasonlóan ő is belehabarodott a magányába. Néha, amikor egy villanásra kiszakadtak e burák alól. különös dolgok tanúivá lettek, de sietve visszahőköltek. Elmerültek az álomvilágukban. Abban az áttörhetetlen. seszinű szférában, amely immár hosszú éveken át körüllebegte őket. Pedig ... tudtak Annamária és Aladár félreérthetetlenül sűrűdő kapcsolatáról. Látniuk kellett, hogy reggelente az egykori Kölyök bevásárolni ment a lány helyett, s ha módjában állt, apróságokkal kedveskedett, parányi örömöket szerzett, és szünet nélkül segitkezett, hogy mellette maradhasson. És Annamária is .. . Pazar ruhákba bújt, a haját kiszőkítette. lakkozta a körmét, s Aladárról, élete első hímjéről áradozott. Rozália és József néha már-mér fájdalommal vegyes gesztussal távoztak a színről, hogy teret adjanak a „fiataloknak". Aladár gyér bajuszt és szakállt növesztett. így férfiasabbnak tűnt a lány előtt, s az elkövetkező nyáron a rozoga Warszawán Ganprexánba, ebbe az északkeleti törpeállamba indultak. Csupán az őszi esők beálltával tértek meg, s a szülők, akár a száműzöttek. újra visszahúzódtak szobácskáikba. a maguk hazug kis világába. Az asszonynak hosszú idő után ekkor jutott eszébe az az éj, amikor Aladár kezecskéje kíváncsiskodó látogatást tett a hálóinge alatt. A félálomhoz fűződő lebegésre is emlékezett. Elvégre e lebegések voltak élete legszebb, legszínesebb pillanatai. Kendi Mária így beszél egy beragasztott szemű kisfiú a buszon Nekem hogyha lenne szobám, minden álom benyitna rám. Ülnénk, állnánk, kiabálnánk, s hő olajban sülne a fánk, míg el nem fogy' a tűzifánk. Akkor az álom a szemembe gurulna, mert úgy teli van, hogy' nem fér ki az ajtón! (Pedig mindig készen állok az ajtónyitásra.) Vasorrú bába és bébi A boszorkány a kisvikigban be van zárva egy ketrecbe, és nem tud megharapni. Én miifogsort csináltatok neki, s kieresztem. Hadd menjen világgá. A nagyvilág én vagyok. Ugye, anyukám ? (Benned is vándorol egy leszakadt hófehér vaságy!)
