Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-29 / 22. szám
Az egykori ős pásztorkodó Gál család nagyon megsokasodott. Öt ápolónő is van a nemzetségben. Közülük az egyik, Ragyil Józsefné Gál Etelka Imelyen (Intel) él ugyan, de szülőfalujához, Bücshoz (Búé) eltéphetetlen szálak fűzik. Az ősi családi fészek, Irma nénje, a testvérek s az emlékek, amelyeket velünk is megosztott — megannyi szilárd pillér, melyből a folytonosság hídja ivei át különböző történelmi és társadalmi korszakokon, hogy a régen porrá hamvadtak vágyait és eszméit az utódok életében fedezze újra fel, de immár valóra válva. így kapcsolódik múlt, jelen és jövő. s mint arra Ragyi! Józsefné élete is példa, így fonódnak egymásba emberi bánatok és történelmi tragédiák, egyéni örömök és társadalmi változások. A háború idejére esik az én igazi eszmélésem időszaka. Szülőfalumból hetvennyolc áldozatot követelt a háború. Ha a temetőben járok, eszembe jutnak a 17—18 éves leventék, akiknek lányos arca még annyi évtized után is elevenen él az emlékezetemben. Egynéhány szinte még gyermek volt... Egymás után jöttek a sasos behívók. A lányaim már nem tudják, mit jelentettek, ám azok, akik küldték, s azok, akik kapták, nagyon jól tudták, hogy azonnal vonatra kell szállni, s a kijelölt kaszárnyában jelentkezni... Azután jöttek a gyászjelentések. A B. testvérek kovács- és bognármühelye azóta sem üzemel. Egyszerre kapta meg a két mester a sasos behívót, s egyik sem tért vissza. Szabó Sándor 26 évet élt, a Don-kanyarban halt meg. mikor a felesége, a 19 éves Teri nővérem öt hónapja hordta a szíve alatt a gyermekét, aki sosem mondhatta senkinek, hogy „apukám”. Alig van család a faluban, akinek ne veszett volna oda valakije ... A front utáni nyárra is jól emlékszem. Tizennégy éves voltam akkor, bátor, a sötétben sem félő kislány, ezért mindig engem szalasztottak lisztért. A kommunisták május elsejére majálist rendeztek. Én voltam az egyik fő szervező, ha kellett, fát is vágtam az erdőben a fiúkkal. Amikor már minden készen állt. a tónál vártuk a madari rezesbandát. Jöttek ám. gyalog abban a nagy porban ... Később napszámba jártunk. A nap már vicsorított, amikor hajnali három órakor elindultunk, hogy gyalog tegyük meg a sokszor tizenégy kilométeres távolságot. Én marokszedőlány voltam. Legjobb barátom Kis Béla, azaz Belasz volt. Ha már nehézzé vált a kezemben a gereblye, mindig ő segített, s nemegyszer hazahozott a biciklijén. A legtöbbször azonban ott aludtunk a jó szagú, friss szénában, vagy ahogy mi, lányok hívtuk, az .Aranyökör Szállodá”-ban. Életem legszebb nyarai ezek. Nehéz munka volt, de jól bírtuk, este pedig csoportokba verődve, harsány nótaszóval léptük át a falu határát. Otthon már várt a meleg vacsora ... Amint említettem, én nagyon bátor, eleven lány voltam. Igen tiszteltem az öregeket, s már messziről köszöntem nekik, mert a rektor úr az iskolában figyelmeztetett bennünket, hogy a köszönés az első kontaktus két ember között. Mi, Gál gyerekek ezt olyan jól megjegyeztük, hogy még a zötyögő, porfelleget kavaró kocsira is felkiáltottunk, amikor elhaladt mellettünk. A legtöbb ember abban az időben valahogy undorodott a vértől. Én nem, ezért ha valaki megvágta az ujját vagy másféle sebet kapott, azonnal odaszalasztottak. Már akkor azon ábrándoztam, hogy de szívesen lennék betegápoló! Egy napon azután dobolt a kisbíró. Tizennyolc éves voltam akkor. A faluszélen laktunk, édesanyám szólt: „szaladj föl Etus a partra!” Fölszaladtam, onnan hallgattam végig, mit mond a kisbíró. A harmadik dobolás után azt hirdette ki, hogy lehet jelentkezni ápolónőnek a községházán. Nosza, gyorsan hazaszaladtam, és elújságoltam a hát. hozzátéve persze, hogy én bizony szívesen mennék. Édesapám beleegyezett. így kerültem 1950-ben Nyitrára, féléves ápolónői tanfolyamra. Nem volt könnyű, mert nem tudtam egy kukkot sem szlovákul, hiszen a mi Búcsúnk református, tiszta magyar falu volt, hol tanultam volna meg? De a Csillagi doktor és a Gyurenka doktor látták, hogy nagyon igyekszem, ezért tanítás után is ottmaradtak velem egy fél órácskát, és elmagyarázták az anyagot. Előbb csak a szakkifejezéseket tanultam meg. de a végén már egész jól ment. így lettem ápolónő. 1951-ben a komáromi kórház sebészeti osztályán kezdtem el „Gál család V. dolgozni. Hogy milyen volt akkor a munka? Reggel hattól estig dolgoztunk, csak vacsora után mehettünk haza. Egy kórteremben tizenöt beteg is feküdt, tehát tizenöt ágy és tizenöt éjjeliszekrény volt a szobákban, ezért nehéz volt betartani a higiéniai szabályokat, meg a betegek is zavarták egymást. De akkor nem panaszkodhattunk, hiszen még nem épült újjá a város, csak a romok eltakarításánál tartottunk. Kívülről azonban nagyon szép volt a kórház. Az ügyes kezű kertész rézsakertet varázsolt az udvarra, ott üldögéltek esténként a betegek. Sokkal szebb volt, mint most. Hatan voltunk világi nővérek, a többi szerzetes nővér. Nem emlékszem arra, hogy áskálódtunk volna egymás ellen. Szigorú rendet tartottak az apácák, s a főorvos, Dr. Rékay Károly is szigorú ember volt. Munkaszerető, igényes magával és a személyzettel szemben, s ő is megkövetelte a fegyelmet. Én már akkor éreztem, hogy megtaláltam azt, amire gyerekkorom óta vágytam. Teljes volt az életem, ha kellett, szolgálat után is bennmaradtam a kórházban. Igaz, küszködtem problémákkal, például nem tudtam késsel és villával enni, a gombóc a kötényembe pottyant, de a munkámat elvégeztem. Nagyon sokat tanultam az apácáktól. Tulajdonképpen ők tanítottak meg dolgozni, foglalkozni a betegekkel. Szerettek is a pácien-Teljesült a vágyam — 1951-ben ápolónő lettem sek. Itt-ott kaptam egy kis csokit, virágot, az egyik majori cselédasszony betegtől pedig egy gyönyörű drapp színű meleg gyapjúkendőt. Micsoda örömöt éreztem .. . Mert akkor még body-világ (értsd: jegyrendszer — L. Zs.) volt. nagy kincsnek számított egy ilyen szép kendő! Kétezer-hétszáz koronát kerestem öreg pénzben. Ebből háromszázötven koronát fizettem az albérletért. Összehasonlítás végett említem meg. hogy egy szép kulikabát ötszáz koronába került. Egy év után emelték a fizetésemet háromezer-kétszáz koronára. Egy gútai lány. Borka Erzsébet volt a barátnőm. Együtt jártunk táncolni, moziba. Szépen öltözködtem, hiszen most már volt miből, és én mindig szerettem a szép ruhákat. Meg a szép cipőket, mert a Terink párkányi asszonya, akinél szolgált, mindig azt mondta, hogy ha slampos a cipő, nem ér semmit a szép ruha. S mi a testvéreimmel figyeltünk egymás szavára, ezért ha nem is kényelmes, de mindig szép cipőt vettem magamnak. vagyunk” Az életemben közben több fontos esemény játszódott le. Beléptem a kórház ifjúsági egyesületébe, s három hónap elteltével rámbízták a kórházi könyvtár gondozását. Mivel Anna fönővér gyakran sajnálkozott, hogy a betegek nem veszik eléggé igénybe a könyvtárat, nekem támadt az az ötletem, hogy munka után egy karkosarat púpozzak meg könyvvel, s így járjam a kórtermeket. Ennek a betegek is és az orvosok is nagyon örültek. Nem sokkal ezután egyszer megszólított a kórház Vörös nevű félkarú portása, hogy lépjek be a pártba. A bátyám és Teri nővérem ekkor már párttag volt, így én is jelöltettem magam, 1953-ban pedig párttag lettem. Akkor már igazi ápolónőnek éreztem magam, a tisztaság valóságos mániám lett. Evélia főnővér mondta mindig, hogy gyakran mossunk kezet, én pedig még otthon is agyagos földet tettem egy darabka rongyra, azzal sikáltam a kezem, de még a tiszta lavórt is. Eleinte megmosolygott a család: „jön az Etus. lesz lavórsikálás”. Én meg csak magyaráztam, hogy a tisztátalan kéz a fertőzés melegágya. Mert falun akkoriban nem volt szokás gyakran mosakodni. Fejet is csak ritkán mostak az emberek, télen azt mondták, „ne moss, mert fejtífuszt kapsz”, nyáron meg azt, hogy „minek, mikor úgyis újra poros lesz”. Én mégis kitartottam. (folytatjuk) A jövendőbelimmel a kórházban ismerkedtem meg
