Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-08 / 19. szám
Kálnoky László Lányarc A piros alma mosolyok elefántcsont lépcsőn gurulnak. Lubomír Feldek Utánad nézek Kihajtok a szememből utánad, mintha vért öntenék ki az ablakomon. Talán nem is lépsz, szobornak látlak, állsz előttem s egyre változol. Szemem a hátadon meg-megrebben, talán szárnynak érzed tekintetem. Szállók veled, mint a trükkfilmekben, szivemre esem. Tőzsér Árpád fordítása Fodor József Ember anyja Asszony! Ember anyja! Nyugalom árad Belőled. Mert nálad lel nyughelyét Fejünk, ha már eszmélni, élni fáradt, Mint élni is tebenned született Béke s titok! Világnak ringatója IEmber-tudatnak maga a világ). Lélegző, lágy sír! Élő hantja hordva Süket csíránk s feltámadás-csudát Nagyobb csuda nincsen a születésnél, S hogy újulj még szebben, van a halál! Mint ki hátrább lép, hogy első szökésnél Messzibb szökjön, mint ki versenyben áll; Örök versenyben: s ki felfog, továbblök Erős-lágy an tovább: asszony, te vagy! Világ-tartó s -vivő; s mint nyel a vad rög. Új létre váltsz, te biztos, néma, nagy! Hős. lárma nélkül! Csendes, csuda harcban A vad halállal; és te győztes itt. Mint tárja létünk, s új s új arcban itt van — Anyánk, örök s örök-új fiaid! — Szememben óriás kép tűnik ott fent Ég s föld között: a szót rá nem lelem! Két véglet közt szilárd-egy, iszonyú, szent! Asszony: egy, s mind, száz-nevű, s névtelen! (nőu) Pinczési Judit Az egyedüllét hava Hullámok nyílnak iszap-tavakra az érfalcsöndben darázs-motorok átjárod arcom hang- és fény-alakban — ledőlt falakban ablaktábla kopog. Széljáró esők. Zöldellő tócsa-bál. Rózsás orrú malacok a kertben. A fű. A sár. A hollózó hűség. Az egyedüllét hava a szemedben. Tóth László Három szerelmes pillanat Messze vagy... Messze vagy, egy másik világban, s egy másik időben is talán; kócos nyár kószál most erre mifelénk, aztán az ősz jön, aztán a tél, a tavasz — egymás nyomában bicegnek a sánta évszakok, s a reggelek is araszoNa érnek ide hozzánk, mert egy kibontott hajfonat, hajad űrbe szálló dzsungele takarja el minden reggel a messzeségben a napot. Alszik... Alszik; hajnalba fordul lassan az este, elpihent dallam mellettem megfáradt teste. Hosszú pillái rácsukódtak a világra, oly kiszolgáltatott így, oly magányos, árva. S oly hű; mintha maga volna a hűtlen hűség. Talán álmodik éppen és álmában szűz még. Mert szerettél... Mert szerettél, el kellett égned, madárrá vált a nevetésed: kínból-gyönyörből lett madárrá, s még ma is egyre őt hallgatom, noha régesrég elpihent már egy régesrég kihűlt csillagon. Házikó az orr, páros ajtaján ki- s bejár a lég, mint vendégsereg. Halántékmezőn halványkék erek csörgedeznek el. Gyöngykagyló a fül. A homlok fehér templompadozat. Varkocsok. szűz, fekete papnők járják éjféli táncukat. Karakas András rajza Berda József Kép nagyanyánkról Mily szép, hogy hervadt vagy és oly szomorú, ami már öröm. A komor borongás szépít meg téged, — olyan vagy, mint a búcsúzkodó ősz : mindenkit, aki szomorú, maga köré gyűjt s vigasztaló szavakat suttog nékik a boldog halálról, melynek méhéből születik meg újra és újra a megújuló fiatalság!
