Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-08 / 19. szám
Szüretkor Zsuzsánna néném nagy üst gulyáslevest főzött a tüszében. Mi pucoltuk hozzá a rózsaszín kiflikrumplit. Már kora reggel odatette főni, nekünk, gyerekeknek pedig kent egy-egy szelet zsíros-hagymás-sóspaprikás kenyeret. De még az öreg Bodri kutyának is megzsírozta a kenyérhéjat, pusztát nem adott neki! Reggeli után az öreg, nagy bajuszé Sógorbácsi befogta a két zsemlyeszínű tehenet, föltette a kádakat a kocsira, mi gyerekek beleugráltunk, és indultunk az Újhegyre. Indulás előtt Zsuzsánna ránkparancsolt: „Minden szemet fölszedjetek, mert a Százszoros potyog, óvatosan szedjétek!” A szüretnél azután mi is figyelmeztettük egymást, ha valamelyikünk elhagyta a szemeket. Boldogok voltunk, mert iskolába sem kellett menni. A rektor úr elnézte, hiszen egyszer volt csak az évben szüret... Két órára elvégeztük a munkát. Ekkor már tele voltak a kádak, gyalog mentünk haza. Mezítláb rúgtuk a port, és örültünk, mert tudtuk, már vár a gulyás és hozzá a frissen sült kenyér. Az udvaron, a kút melletti betonkádban. amelyben a tűz ellen odakészített víz volt. Zsuzsa néni parancsára megmostuk a kezünket és az arcunkat. Odabenn már el voltak készítve a tányérok, a pad, a székek, hogy mindenki elféljen. Siettünk, hogy a padra kerüljünk, egyik gyerek sem akart széken ülni. Azután jött Zsuzsa nagynéném, letette a nehéz tölgyfa asztalra a cseréptálat. Abból merte a nagy adagokat, sokszor háromszor is. Ebéd után pedig kaptunk egy-egy fürt szőlőt... Az első gyümölcs mindig a gyerekeké volt. S ha már elfogyott a cseresznye és az egres, futórózsát nyíratott az urával, azt adta a gyerekeknek. És a február tizenkilencedikék. a Zsuzsánna-napok... Iskola előtt érkeztünk a nénémhez, és megköszön töttük: „Csúszik a nyúl a fagyon. Azúr’ gyüttem, pénzt aggyon, Egészségben maraggyon A Zsuzsánna!” Ő már sütötte a kemencében a sonkaszeleteket és a kolbászt. Bőségesen bereggeliztünk, kaptunk egy kis' pénzt, azután boldogan indultunk az oskolába. Mint már mondtam, nyugodtan, békésen, szépen éltek az urával. Belenyugodott abba, hogy ez az ő otthona, ez az ő férje. De azért járt hozzájuk egy szép, nagy darab parasztember... Nem volt ebben semmi szokatlan vagy elítélendő. Mindenki tudta, nem kellett titokban jönnie. Hiszen a pásztorfamíliának nem volt neve, hiába voltak olyanok a lányok, mint a virágok, ki vette volna el őket... De más oka is volt annak, hogy a faluban nem ítélték el azt, akinek szeretője volt. A reformátusoknál nyolc-tizenkét pár koma is volt, s még ma is érvényes részben, hogy a távoli rokonokat is meghívják komának, hogy ne essen szét a család. A komák és komaasszonyok a keresztelőkor fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek elárvulna, gondját viselik majd. Történt például a harmincas évek elején, hogy Marcsa Sándomé, négygyermekes anya tüdővészben haldoklóit. Odahívta az ágyához az urát: „Apjuk, a legkisebbet a Varga komaasszonynak add, a másik kettőt a Vasas komaasszonynak, a legidősebbet meg majd Idesszülém fölneveli. . .” Mire azt mondta a félje: „Te már ne törődj semmivel, ne félj, jó kezekben lesznek. Neked az a dolgod, hogy halj meg!”... De búcsi szokás, hogy a komát a komaasszony másban is kisegítette. Például gyermekágy idején hosszú volt a hat hét a komának, hogy nem kaphatja elő az asszonyt, hát segített a komaasszony a baján! Zsuzsánna 1952-ben halt meg. Az öreg Sógorbácsit Irma néném vette magához és istápolta haláláig. Etel 1897-ben született. Az esperes gyereke volt. Nem szeretett dolgozni, még tollat fosztani se, a „toliszag” miatt. „Úri vér csörgedez abban, az esperes lánya” — mondták a faluban, amikor a „Gáléknak az a szép lányuk ott aludt a szalmakazalban napszám idején” . . . A szüle sosem bántotta a gyerekeit, de az Etust néha megpofozta, mert még mosogatni sem akart. Csak a tükör előtt üldögélt. Nagyon szép lány volt, gazdag DL legények is környékezték, Csekesek, Marcsák. Kisek kérték, de ő mindet visszautasította, mert ott dolgozni kellett volna. „Hogy én fejjek? Ha sose megyek férjhez, akkor se ülök a tehén alá” — mondta. Végül hozzáment a falu egyetlen kovácsmesterének az egyetlen fiához. Ez jó parti volt. Mestemé lett. tésasszony, ugyanakkor nem kellett dolgoznia, mert az inasok mindent megcsináltak. Tizenkilencben „vörösök” jöttek a faluba. A lányok és a fiatalasszonyok elmentek megnézni, hogyan mulatnak a fúvószenekar kíséretével a Barsi-féle kocsma udvarán. Egy orosz tiszt táncolni vitte Etelt, csak úgy vágódott rajta a sok szoknya. Otthon az ura aztán jól agyonverte. Etel összepakolt, és hazament. „Batyut hoztá, batyut visző!” — kiáltotta utána az anyósa, ő pedig elhatározta, hogy nem megy vissza, mert ártatlanul kapott ki. Inkább elválik! Előtte még senki sem vált a faluban. Mindenki erről beszélt: „a Gál Etel otthagyta az urát, törvényesen válik”, „válik a pásztornak a lánya”! Nagyon elítélték a faluban. Hogy mer egy pásztornak a lánya válni, egy nevesincs emberé, aki csak harmadosztályú lakos a faluban . .. Etel gyalog ment el Komáromba. Hajnalban kelt. fölvette a pillangós esküvői ruháját, az esküvői harisnyát, a cúgos cipőjét, a szüle odaadta neki a bugyellárisát. benne minden forintot, ami otthon volt. „drága ám az ügyvéd, édes jányom”. mondta ... Etel, nyakában az urától kapott esküvői aranylánccal, megfogadva öregapja tanácsát — „ha elhagyod Dunamocsot, menj a Duna mellett, és ha meglátod a fahidat meg a sáncot, akkor már Komáromban vagy” — elindult a 35 kilométerre fekvő Komáromba. Ott egy fiákerestől kérdezte meg, melyik irodában intézik a válásokat. A fiákeres fölültette őt a kocsira, ingyen elvitte, és a bírósági palota előtt tette le. Otthon azután elmesélte Etel, hogy a csinos fiákeres a kezét nyújtotta neki, úgy szállította le, mint egy dámát! A fiatalasszony, arcán a kék foltokkal elindult a palota felé,. „Van forintod?” — kérdezte tőle az ajtónálló. „Van” — felelte Etel, erre bevezették őt az ügyvédhez. Dr. Aloszopori Nagy Vilmos királyi főtanácsoshoz, a megyei táblabíróhoz. Jószagú ember volt. Megvizsgálta a sok ütés és rúgás helyét, még a pruszlikját is kigomboltatta, majd fölvette a jegyzőkönyvet. Simán ment a válás. Újra Gál Etel lett a néném, és újra a szüleinél lakott. Az ügyvéd agglegény volt, sokkal idősebb Etusnál, és nagyon csúnya. De hatalmas vagyona volt Nemesócsán. Mondta Etusnak, maradjon Komáromban, és legyen az eltartottja. Etel nem tudta, mit jelent ez a szó. Hazament, és elmondta a szülének. Az igen megörült: .jaj jányom. azt akarja, legyél a szeretője! Csak menj, kedves jányom. úgyse szeretsz dolgozni, ott meg úri nő leszel”. így került Etus Komáromba. Az Úr — így hívta őt a család, Etel pedig Bömbörinek — szép lakást bérelt neki. Tanítók, fodrászok, suszterok járlak hozzá, még a lábáról is ott vettek mértéket. Az volt a dolga, hogy ápolja magát, és váija az Urat. aki gyakran látogatta. De titokban, mert attól tartott, hogy ha a két vénlány nővére megtudná, hogy egy iskolázatlan, falusi parasztlányba szeretett bele, még az ősi birtokból is kitagadná. Csakhogy a dolog kitudódott, és kitört a botrány... A két nővér követelte, hogy azonnal távolítsa el a városból „azt a nőt”. Dr. Aloszopori erre Esztergomban, a hegyekben bérelt villát, oda vitte Etelt, aki teherbe esett, és ott szülte meg a kislányát. Az apja kívánságára Vilma lett a neve. Mimi. Naponta járt hozzájuk egy gyermekorvos. Egyéves lehetett a Mimi, amikor Etel elújságolta gyereke apjának, hogy az orvos megkérte a kezét. Dr. Aloszopori ettől olyan rosszul lett, hogy leesett a székről, és összeesett. Imádta Etelt, és a megrázkódtatást csak a kórházban heverte ki. A kórházi ágyon esküdtek meg. Örök talány marad, hogy valóban megkérte-e Etus kezét a gyermekorvos, vagy csak kitalálta az egészet, hogy törvényes feleségévé váljon Nagy Vilmosnak.. . Egy év múlva visszaköltözött Komáromba. A két vénkisasszony nővér nagyon megszerette a kis Mimit, de Etust is. mert az a szépségével mindenkit elbűvölt. Kutya világ volt már akkor, borzalmas szegénység ... De Etel nagyúri életet élt. Igaz, sosem tagadta meg a fajtáját, bármikor szívesen fogadta a testvéreit, csak a személyzet előtt nem volt Szabad elárulni, hogy a testvérei. Az Úr is rendes volt hozzájuk, a szegény rokonok sosem jöttek el tőlük üres kézzel. Etus 1946-ban halt meg Budapesten, ahová kalandos évek után került lányával és unokájával, Évikével. Ott is van eltemetve. A félje pedig, aki szintén a háború után halt meg, Komáromban, az Aloszopori kriptában. (Folytatjuk) (nős) „Gál család vagyunk”
