Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-01 / 18. szám

A felhívást követően

Bt'Dt'J VL\ST. P O SI LlS Ml b

Cta.tr*

jest őlenkou Rady ien

Praha II,*

Otr*0# A

> I picdtrdk^"

jednatelka *1

A nagy becsben ^art°^n° ^neika^Hodinová Spurná. a

ÍSre.sreS:keXe,kéZÍegyéve.

EGY

felkelő monológja

felkelés szervezőivel, irányítóival. S mi tagadás, 1945. május

5-én Prágában az is felkelőnek számított, az is ellenálló volt, s a történelmi távlat ezt csak megerősíti, aki a felkelés központjából, a rádió épületének környékétől, a belvárostól távolabb elbarikádozta a házát. Akkoriban már végképp nem volt ajánlatos az utcán járni, mozogni, mi mégis elbarikádoztuk magunkat, s az emberi féltés, izgalom és összebúvás nyájmelegében vártuk a híreket, az arra tévedtek elejtett mondatait, s szigorú fegyelemmel szerveztük, hogy abban a bérkaszárnyában, amelyben mi laktunk, melyik anya szerzi aznap reggelre, délre vagy estére például a tejet a gyerekeknek. Többnyire nők voltunk, akik ily módon ellenálltunk, hiszen férjünk harcolt, védte a hazát. És szorongtunk az érkező hírektől: a Pankrácon a németek tucatszám gyilkolják az embereket; a rádió környékén rengetegen elestek, de a központi erő beásta magát az épületbe, onnan tüzel; ég az Óvárosháza ... Ma esetleg már megmosolyogtató, hogy eközben mi öt napon át szigorú bérházi rend szerint szerveztük elbarikádozott életünket, ételt szereztünk, nyugtattuk a gyengébb idegrendszerűeket, a rémlátomásoktól béklyózottakat, de titokban mi, az ottani csoport szellemi irányítói is izgultunk, mi lesz velünk, hiszen a német horda bármikor ránk törhet, mint ahogy Pankrácon is megtették, és teknöből, szekrényekből, kövekből felhúzott barikádunkat úgy lövik szét, s vele minket, mint a rongyot. A barikádon természetesen éjszakai szolgálatot is tartottunk, hogy az alvókat idejében riasszuk, rejtezkedéshez, ha a németek támadnának. Ez ma már mesésnek, semminek tűnhet, de akkor szörnyű volt, mert túl kellett élni, mert Damoklész kardja a fejünk felett függött. Négy napig esett az eső, borús volt az ég, és az ötödiken — szinte csodával határos módon —, május 9-én kisütött a nap. Ahogy a fogoly örülhet hirtelen kapott szabadságának, úgy repültünk mi a napfényre. Lelkesedtünk. Örültünk a szovjet hadsereg hozta új feszítő érzésnek, amelynek meghatározója a végtelen szabadság tudata volt. Ekkor Maruska már öt-, a fiam, Karel, vag> ahogy én hívom, Kája, kétéves volt. Gyorsan népviseletbe öltöztettem őket, Kájának még egy oroszgailéros inget is varrtam sebesen, s szaladtunk köszönteni a szovjeteket. Sem én, sem Maruska, aki ma állami alkalmazottként Rakovníkban dolgozik, s két fiú — a családközpontú Petr és a közösségi dolgok iránt az anyjához, nagyanyjához hasonlatosan élénkebben érdeklődő

Pavel — boldog édesanyja, szóval Maruska sem feledi soha az ünneplésnek azt a. hangulatát, amelyben a népviseletbe öltözött kislány egy csokor orgonát dob fel egy szovjet tankon ülő katonának, s az fejbólintással és hangos szpaszíbával megköszöni. Akkor is sírtam, nem csak most... Hiába, az emlékeknek nehezen áll ellen az ember. Hát ez volt... És hazajött a jó szomszéd, Sebek úr is. Én éppen a konyhapadlót mostam, amikor megdöbbenéssel láttam, hogy első útja Cehekhez vezetett. Róla abban a pillanatban még nem tudtam, hogy a Gestapónak dolgozott. Szinte kihúzta őt a házfelügyelői lakásból, megmarkolta, s azt kérdezte tőle: „Azt hitted, nem jövök vissza ?" Én pedig azt hittem, a verés után meg is öli, de addigra megérkezett két szovjet katonatiszt, s mondták, ne verje tovább, és Ceneket elvitték, átadták az államhatalmi szerveknek. Számomra az igazságszolgáltatásnak ez a módja az addig ismertek közül a legbecsületesebb volt. Ez már maga is nagy élmény volt, nem beszélve arról a feledhetetlen tanulságról, amit a döbbenet élesztett föl bennem: olyan jellemtelen, nemzetét eladó ember volt a házgondnokunk, akiről én ezt a jellemtelenséget föl sem tételeztem, s ez a mai napig a fucíki „Emberek, legyetek éberek!" intelmezés szellemében irányítja életem minden lépését, tettét. A prágai felkelés nemzeti jellegével a háborút követő hatalmi harcokban sokan visszaéltek. Mi, kommunisták egyfajta elégtételt láttunk abban, hogy a szovjet hadsereg hozta nekünk a szabadságot, hogy a Klement Gottwald képviselte eszmény egyre több embert hódított meg a munkásság körében. Igen ám, de nemcsak a kommunisták, a szociáldemokraták s egyéb pártbeliek is megjárták a golgotát, közülük is sokan pusztultak el a koncentrációs táborok gázkamráiban! S ezzel ugyancsak visszaéltek a nem kommunista politikusok, hangoztatták is gyakorta, hogy a hazáért nemcsak a kommunisták harcoltak... Nagy volt a zűrzavar. Maguknak, magyaroknak keveset mond az akkori cseh nemzeti szocialista párt egyik vezérének, Frána Zeminovának a neve, ő ugyancsak gyakran és hangosan ismételgette, hogy hazánkat nem is a szovjet, hanem az amerikai hadsereg szabadította fel... A politikával keveset foglalkozó többség fejét alaposan megkeverték. A tényeket látó és tudó embereket pedig Benes azzal fogta meg, hogy nemcsak minisztereit,' hanem a hivatalnokait és a rendőrség valamennyi alkalmazottját is túlfizette. Végül is azonban hiába állította maga mellé ezt a — tényeket elég jól ismerő — réteget, elvesztette

hatalmát. S a zábéhliceiek 1948-ban is ott voltak az Óváros meg a Vencel téren, mert ezek a proletárok nagyon jól ismerték Lenin szavait, amelyek nyomatékosan figyelmeztettek bennünket arra, hogy ha a burzsoáziától sikerül is átvenni a gazdasági irányítást, az még nem jelenti, hogy minden nyerve van. Azért mondom ezt, mert a prágai felkelés ereje szerintem 1948 februárjában tetőzik, s az időközben eltelt három évben, a burzsoázia elleni harcban kapott igazán szervezett erőre. Emlékszem, a mai szpartakiád elődjét — Sietnek hívták — 1948 júniusában nagyon sokan bojkottálták, de azért sikerült megcsinálnunk. Csúnya, hideg, esős idő volt, de a hatalmas strahovi pályán mi, sportolók, kirajzoltuk embertestekböl Csehszlovákia határvonalait, és nemzeti lobogóval tűztük magunkat körbe, mint a prágai felkelés idején, azt jelképezve, hogy a hazát s a februári győzelem kivívta jogokat nem adjuk. Mondom, nem jött el minden tornász, mert a reakció alaposan „dolgozott", de Gottwald ott volt, a keleti tribünön, amely fölött az eső elállta után szivárvány ékeskedett, s mi ezt akkor... Ne haragudjon, hogy elsírtam magam ... Az ifjúság emléke, a küzdelmek, s a tudat, hogy megérte, elérzékenyít... Nekem még a Csehszlovákiai Nőszövetség első elnöke, Anezka Hodinová Spurná aláírásával ellátott tagsági igazolványom van, ö adta át, aki ugyancsak sokat tett a nép győzelméért. De ezek nagy szavaknak tűnhetnek, hagyjuk is abba a beszélgetést, hiszen ha elsorolnám, hány funkcióm volt 1949-től, s hogy még most is betöltők négy közéleti tisztet, azt gondolhatná, elsősorban alkatilag vagyok erre hivatott. Persze az elhivatottság alkati kérdés is, de elsősorban a hovatartozás-tudat kérdése, hogy a nemzeti függetlenségét s azért a hazáért, amelyben ma is arra kell törekednünk, hogy kemény, őszinte valóságszeretet legyen szellemi hajtóerőnk ... Hogy a hazának, amelybe beleszülettünk, adjuk meg-a neki kijáró tisztességet. Ma e tisztesség csak jó munkával, pontossággal, őszinteséggel, a gondok nyílt megtárgyalásával, s nem elkendőzésével adható meg. Erre tanítottam két gyermekemet. S ezt mondom ma unokáimnak, a már említett Petmek és Pavelnak, és Kája három leánygyermekének is. Ezt mondom magának is, ezt mondtam nyugdíjastársaimnak, és mindazoknak, akikkel küzdelmes, de lényegében szerényen parázsló életemben — hála a sorsnak — szót válthattam és még szót válthatok.

Lejegyezte; Szigeti László