Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-03 / 1. szám
<?/!monJm azj> életemet) II. Ök nem parasztok, akkor hát én nem úgy beszélek, mint ök. Ráfeleltem hát nagy bátran, hogy csak úgy parasztosan! Lett kacagás az iskolában, a tanító is nevetett, anyám igazított ki. Én szaladtam a többi gyerek közé babot fosztani, mert akkor még nem volt tanítás az első napon. Volt olyan gyerek is, aki sírva belekapaszkodott az anyja ruhájába, nem akart ott maradni. Én sehol az életemben nem éreztem olyan jól magam, sehol annyi igazságot nem tapasztaltam. Két tanító előtt jártam ki a hat évet, egyik se nézte, hogy biró-e az apja, vagy cseléd a gyereknek, azt ültette előre, aki tudott. Voltunk vagy négyen olyanok, akik ma kitüntetettek lennének, de egyikünk szülei sem voltak gazdagok. Én odahaza keveset vagy semmit se tanultam. A tanító felolvasta, elmagyarázta, velem meg külön is elmondatta, hogy a többiek még egyszer hallják. Együtt járt a hat osztály, a nagyobbaktól tanulhatott, aki akart. Én nem válogattam a tantárgyakban, mind szerettem, pedig tanultunk vagy tizenkétfélét is. A költeményeket akkor is megtanultam, ha nem volt kötelező. 1914-ben szentelték a baracci templomtornyot. A tanító engem jelölt ki, hogy megköszönjem. Tudta, hogy nem ijedek meg, pedig sok urak hallották. De mindennek vége szokott lenni, az én boldogságom is véget ért. Kikerültem az iskolából. Szerettem volna tovább is tanulni, de akkor még csak az úri gyerekek tehették meg ezt. Megkezdődött az élet iskolája! Elég szomorúan kezdődött, augusztusban kitört a háború. Nem tudom, hányadikán volt, de az utolja felé lehetett már, mert a termény kévékbe, csomókba volt rakva. Én otthon voltam magamban, egyszercsak jön egy szél, de mindég jobban, jobban fúj. Már én ki se mertem nézni. A kapunkban volt két nagy fűzfa, azoknak az ágai mind az udvaron eküdtek. Egy szilvafa, egy betrenci szilvafa ott volt tövestöl kicsavarva. Én szentelt gyertyát gyújtottam akkori szokás szerint, imádkoztam magamban. A szüleim nem voltak otthon, nagyon féltem, hogy hol érte őket az a nagy zivatar. Mikor osztán hazajöttek, mondták, hogy rettenetes nagy zivatar volt mindenfelé. A búzakévéket úgy összekeverte, hogy valaki többet szedett belőle, mint ami volt neki, valakinek meg alig jutott tán valami is. A mai kultúrház helyén volt hat nagy topolyafa, de mindegyik a tövében volt kidöntögetve. Azt mondták, hogy a zivatar egész Magyarországon keresztülment. Hogy más országokon is keresztülment-e, nem tudom. Akkor még nem volt ilyen híradó, hogy mindennap lehetett volna tudni, hogy más országokban mi történt. Csak hát az öregek azt beszélték, nem jó jel ez, háborút jelent. Hát igaz, hogy ők ezt csak igy mondták. de valóban mégis háború lett, olyan, hogy az egész világon végigment. Vasárnap az istentiszteletet csak a legrövidebben végezte a pap. Kiadta, hogy mindenki, aki csak tud, menjen a hadbavonultaknak aratni. A szüleim is elmentek, engem is hívtak, habár még addig nem szedtem markot. A barátnőmékhez mentem, hogy majd ketten kiteszünk egyet, de a kaszás sok volt, igy mindenkinek egyedül kellett helytállni. Nekem egy 18 éves fiú jutott, a szélére állottunk. Ö már bírta a kaszát, de én bizony lemaradtam. Segítettek, akik jól bírták, de az egyik megcsípott: — Vigyázz, hogy a sarkadba ne vágja a kaszásod a kaszát! A kaszásom felelt helyettem: — Majd ha olyan lesz, mint te, ö is fel bírja szedni! A nevüket is leírhatnám, de már egy sem él. Ő is elment mint kocsis, csak a háború után jött haza. Már nagy lány voltam, ö megkérdezte, hogy fel győzöm-e már szedni a markot? Tréfásan feleltem neki, hogy be is csavarnálak, ha nem igyekeznél! Hát bizony nem volt ez tréfa, mert ugyancsak meg kellett azt tanulni, hogy felfogadják az embert aratni. 1915- ben az én apám is elment a háborúba, idegenekkel kellett aratni, orosz foglyokkal, lengyel katonákkal, mikor milyet küldtek. Annak is hasznát vettem, mert megtanultam egypár szót. Később aztán a második világháború alkalmával úgy-ahogy megértettem őket. 1916- ban nehezebb napok következtek. Magunknak kellett mindenről gondoskodni, a kis földnek a megműveléséről is. Szántani kellett, de kivel?) Az a pár öregember, aki itthon volt, a magáét sem győzte. Kihez forduljunk hát ? A papnak volt három fogatja, de cselédje csak két olyanforma gyerek, mint én. Az egyik még fiatalabb is volt. Ide vágódtunk hát be napszámba, nemcsak én, de a többi lány is. Mikor fizetni akart a főúr, nem fogadtam el pénzt, kértem, hogy vettesse el a zabunkat. A gyerekek megszántják a földet, meg is boronálják. de vetni még nem próbáltak. Kerítettünk azt is. — Jól van öreg Margit! — mondta a föúr, mert igy hívott még az iskolából. Így jártam én neki dolgozni, ő meg lóval segítette vissza. Nyugodjon! Jó ember volt, sokaknak segített. Kinek mire volt szüksége, nála feltalálta. No, de gyerünk tovább! A tavaszi munkát elvégeztük, de jött az aratás. Ki aratja majd le a búzát! — ezen törtük a fejünket. Balázs úrnak mind bevonultak a cselédei, helyettük adtak neki négy huszárt a nyári munkát elvégezni. Ezek bejártak a faluba, még udvaroltak is. A szomszédba jártak táncolni. Édesanyám is kiállott nézni őket. ahogy táncoltak. Azt mondják neki a falusi legények: — Jöjjön már Erzsi néni, muzsikáljon egyet! — ök már hallották anyámat muzsikálni. A huszárok is kérlelték, mert aki addig muzsikált, szeretett volna már táncolni. Anyám gondolt egyet: — Hát jól van, muzsikálok estig, ha a búzámat levágják! Olyan hatvékás földje lehetett. — No, jól van — mondták a huszárok —, de ki lesz a marokszedő? Megnyugtatta őket édesanyám, hogy majd szerez. Isten nevében megkötötték az alkut. Szép holdvilágos este volt, mikor jött a négy huszár. Azt mondták: — Ez se nem szakmány, se nem napszám, de ennek éjjel be kell lenni aratva a muzsikaszóért! Én is ott voltam markot szedni, igy tudták meg, hogy én is a világon vagyok, bár csak 14 éves tacskónak számítottak. < Balázsné Tóth Margit kétéves /torában. x édesanyjával, az „amerikás ’’ apának szánt fotográfián. T Baracca (Barca) Az egyik közülük a szomszédba udvarolt, mindig küldte értem Mari nénit, hogy menjek kártyázni. Józsi bátyám kovácslegény volt, vele együtt én is jól értettem a kártyát. Úgy volt ki a társaság, ha én is ott voltam. A nyárnak vége lett, közelgett az ősz. Kukoricát törtünk, esténként meg a hadbavonultakért jártunk imádkozni. Későn értem haza a munkából, édesanyám azt mondta: — Ne fésülködj már, mert nem érsz el! Kösd be a fejed azzal a szép új kendövei! Akkoriban vette. Nem tudom, mi mindent adhatott érte, mert akkoriban már csak élelemért lehetett akármihez jutni. Hazafelé menet azt mondja nekem a barátnőm: — Gyere be fosztani! Kérdezem édesanyámat, bemehetek-e? — Eredj, nem bánom! Leültünk, hozzáláttunk a fosztáshoz. A barátnőm az egyik oldalról, az anyja a másikról ült mellettem, Józsi bátyám a koszorút fonta. Egyszercsak megáll az ajtóban egy huszár. Hívták, foglaljon helyet. Azt felelte, ha megengedik a lányok, hogy közéjük ülhessen. A barátnőm odébbment, ő beült közénk. Mi, a lányok daloltunk, ő meg fütyülte a nótát. Nem gondoltam semmire, mikorcsak a bal karjával átfogja a nyakam, a jobb kezében meg egy nagy üszköt tart előttem. Én megfeledkeztem magamról, mind a két kezemmel megragadtam a kezét, végigtaszítottam az üszköt az arcán. Felugrottam, de ő is mindenáron az arcomhoz akarta törülni az üszköt. Védekeztem, összeszedtem minden erőmet, úgy taszítottam mellbe, hogy ráesett a kukoricára. Én a nyitott ajtón kiugrottam. Pár pillanat múlva ő is, de én már akkor úton voltam. Utánam kiáltott, hogy ezt még megadja. Nem vártam meg, nem mentem én oda többet. No, de ha ö nem tudta visszaadni, visszaadta édesanyám. Kérdezte, hogy miért szaladok? — Meg akart üszközni a huszár. — Meg is üszközött! — ugrott fel az asztal mellől. Letette az olvasót, már csattant is a pofon, nem egy, de három is. Leveszi az új delinkendöt a fejemről. — Bizony üszközhet az, nem veszek többet, úgy jársz mosott kendőben! De csak addig nem vett, míg a liba meg nem hízott. Azután még sokkal szebbet hozott. Másnap gyött Mari néni — vasárnap volt —, hogy menjek kártyázni! Mondtam, hogy nem megyek. Kérdezte tőle édesanyám, hogy mit csináltunk? Elmondta, hogy volt, akkor már ö is nevetett. Azért csak azt mondta, hogy máskor ilyet nem szabad csinálni. Miért nem üttem a kezére egy cső kukoricával? Szegények hazakerültek. Egy szombat este az ablak nyitva volt, levelet irtunk, én is, anyám is. Én háttal ültem az ablakhoz. Egyszer megcsördül a sarkantyú, beköszön valaki az ablakon. — Mit tetszenek csinálni? — Levelet írunk, de már be is fejeztük — mondja édesanyám. Én meg sem mertem mozdulni. Aztán jöttek a többiek, köszöntek mind a kettőnknek. Hallottam aztán, ahogy elment. Énnekem meg azt mondta anyám, hogy lehettél ilyen durva? A huszárok elvégezték az őszi vetést, behívták őket vissza. Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz, beszorultunk a szobába. A télnek is megvolt a maga szórakoztatása, elővettük a guzsalyakat, fontunk. Eljártunk egymáshoz. A sírást is meguntuk, csak akkor sírtunk, ha valakinek a halálhírét hallottuk. De a fütetlen szobában nem fonhattunk, tüzelő után kellett nézni. De hol vegyünk fát ? Nem vágattak az urak, nem volt aki vágjon. Úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. A legelőt azelőtt nemrégen vágták ki, sok tuskó volt ott, én oda jártam tuskót szedni. Akik arra jártak a közelben, hazahozták mindig, amit szedtem. Bizony telehordtám az ólat. De a kezemet összetörte a fejsze, ki is gyülött. Amikor édesapám meglátta az ólban a tuskókat, majdnem sírt. De ez sem volt elég egész télre, háton kellett hordani hóban, sárban. Képzeljetek el egy tizennégy éves lánykát, ha ezt kellene neki csinálni manapság! Bizony, mi ezt csináltuk. Balázs úrnak az erdejét tarlóra vágtuk, nagy fák nem voltak benne, mert előtte két évvel ö vágatta ki, de 15—20 centiméter körzetű annál több. Tavasszal, mikor meglátta, beperelte a falut. De látta, hogy az ö cselédeinek a gyerekei, hát elengedte a büntetést. 1919-ben én már menyasszony voltam. A vőlegényemmel elindultunk Szombatba, de hozzánk csatlakozott a barátnőm meg a vőlegényemnek a barátja is. (folytatjuk) (nos)
