Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-24 / 17. szám
— Előhozakodók én még másva is, ha nem fírő a bőrödbe! Mive? Nos, hajjuk mive? — Hát, nemcsak a Zsiga feneke van, amit a sorozáskó láttam, de a főt is, ami Miklós fijad fölső lábaszárán kurjangat! — Hogy dögöni má megl A Terka a megmondhatója, hogy nálatok ütem belé a fekete szederbe! — Meg másba is! Nene felsikoltott, mert ezt most hallotta először ilyen nyíltan. Julis meg sógornak ugrott. Folyt a dulakodás. A nagy kiabálás hozzájuk vonzotta az embereket, de sógor fuldokolni kezdett, azért gyorsan besurrant a kapun. Mire a sok öreg felért a csatatérre, már csak a gyerekek futkostak rajta. Végtelenül sajnálták, hogy lemaradtak az eseményről. Julistól meg, aki gyorsan szedte a lábát, nem volt ajánlatos kérdezősködni. Sógorék behúzódtak.. Hogy ki mit gondolt, ki mit hallott, azt nem lehetett tudni. Akinek ki volt hegyezve a füle, az úgyis elfecsegi. Este sógor az állatokat itatta, nene meg bezárta a jószágot. Rossz volt a két ember kedve, s ahogy elvégeztek, nem tudtak hová lenni, mit kezdeni magukkal. Sógor leült a csűr melletti ülőkére. Nene mellé kuporodott és nagyokat hallgattak. Sötétedés után meg ballagtak Juliskáért. Lent nagy volt még a tolongás. Juliska nem a lányok között páváskodott, megbújt a zenészek mögött, mint bíbic a vetésben. Sógor dicsérte Gergő eszét, hogy Simont kapta maga mellé vigyázónak, mert vele nem érdemes ujjat húzni, hisz a megrakott szekér farát csak úgy, félkézzel odébb hajítja. Kisurrantak a kerítésen. Nene fázósan topogva várta őket. Simon és Imre a kapuig kísérték őket nagy távolságból. Mikor befordultak a kapun, ők visszaballagtak. Nene előre szaladt ajtót nyitni. Izgalmában elfelejtette meggyújtani a lámpát. Juliska keze reszketett a lámpa cilinderén. — Majd segítek — állt mellé Gergő. A lámpa nagyot lobbant, gyér fénye megvilágította a kis szobát, az érkezők arcát. Az izgalom kiült rájuk. Juliska a szépen megvetett ágy mellé állt, és zavarában a párnákat számlálgatta. Hogy várta ezt a napot... Sógor hellyel kínálta a vendéget, de ő még mindig nem mert megfordulni. Behúnyta a szemét, csak hallotta, hogy nene kihúzza a sublót fiókját, szőttest terít az asztalra, majd a maradék sonkát szeli, a kenyéren a kés éle sóhajt a reá rajzolt áldás nyomában. Sógor is megemberelte magát, fütykösöket tett az asztalra, és közben a torkát köszörülte. Lopva belenézett a tükörbe, ami a két ablak közé szorult, hogy meggyőződjék nem látszik-e rajta, hogy férfi létére így elérzékenyült. Az ablakok a határra néztek. Kint sötét volt, de ő jól látta maga előtt az új életet, amely még csak zöldell, de nem sokára szárba szökken, amiből a mindennapi kenyér az asztalra kerül. Mellé állt Gergő, így mindketten háttal álltak. Andris nem tudta mire vélni a nagy hallgatást. Nenéékre nézett, de ök csak mosolyogtak és szemükben ott csillogott a boldogság könnye. Kényelmesen hátradőlt, fejét a hideg falnak támasztotta. A mai nap eseményei után ez a csend nyugtalanította, de elégedetten nézte a két fiatalt, egymást kereső kezüket. A két tenyér egymásba simult, Juliska ujjai Gergő kézfején kopogtak. Andris azt hitte, hogy a szeme káprázik, de Juliska ujjai újból megmozdultak. Erről az jutott eszébe Andrisnak, hogy amikor a fiatal férj esküvő után, másnap haza viszi a feleségét, az ajtó elé állnak, a fiatal asszony bekopog és így szól: — Idesanyámasszony, nyissa ki, én vagyok! Ö meg kiszól: — Ki van odakint? — Hát én, az ídes menye! Andris elmosolyodott. Ha nekik nem sürgős, ö várhat. Nene és sógor szertartásosan ültek, arcukon nyugalom, mint a jó gazdáén, aki a vihar elől biztonságban tudja a jószágot. A gyerekeket nézve nenének is eszébe jutott valami. Az ura felé fordult, de annak szeme le volt húnyva, így tovább hallgatott. A levél titkán töprengett, amit nem tudott megfejteni, de talán most sikerülni fog, gondolta. Juliska már iskolás volt, mikor egyszer a két bátyja eldugta a könyveit, hogy minél előbb birtokba vehessék az egész udvart. Az eszük meg csak az édességen, ennivalón járt. Ő meg folyton a kedvüket kereste. így arra gondolt, hogy lepiszkálja a maradék szilvát a fáról és gombócot csinál. Ki is ment sógorral szilvát szedni. A gyerekek azalatt a szénakazlat vették birtokukba, de amint megjelent Gergő, elment a kedvük, mert mindig elrabolta tőlük a játszópajtásukat, Juliskát, akit mindenre rászedhettek. Egyetlen gondolat keringett a fejükben: kitúrni öt! Miklós besurrant az istállóba és egy nagy lapulevélben trágyát csempészett ki, és a szalmakazalba fúrt lyukba süllyesztette. A két fiú tanakodott. Egyszercsak Miklós nagy peckesen Gergő elé állt: — Beállsz vitíznek, Gergő? — No! — csillant nagyot a fekete szeme. Jülískának azonban feltűnt Miklós barátságos viselkedése és éberen figyelt. — No, Gergő vitíz, te vágyó a hírvivő! Mennyé el Mátyáshó,' az igasságoshó, és mondd e, hogy a törökfalók, kontyost kesergetök megirkeztek! — mondták és a vállára csaptak. Gergő pedig hálásan pislogott, hogy bevették a játékba. — De óvakoggyá minden veszíltő, me ez a lyuk a rettegett ösvíny, amin keresztő kő menned! — Hát osztán! — De iparkoggyá, mink agyeg fennyük a kardunkot! A fiúk a kerítésnek estek, botukat végigpattogtatták rajta, de Gergőt figyelték, ő meg Juliskát. — Mennyé má, te mulya! — Inadba szát a bátorság ? A nagy unszolásra nene is felfigyelt. Sehogy sem értette, Gergő miért torpant meg, de az csak Juliskát nézte, aki kacája egyik gombját nyomogatta. Sebes ujjai vigyázzt kiáltottak, mert szólni nem mert, félt, hogy megverik. Ezt a jelbeszédet csak ők értették. Kényszerűségből találták ki, és később tökéletesítették. Mikor Gergő megértette az ujjak jelzését, elszántan a lyuk elé állt. Erre lett nagy ordítás: — Éljen a vezír! Éljen a kűdönc! — No, most mutasd meg a bátorságodon Gergő a lyukba mászott. A két fiú majd megfulladt, úgy nevetett. Gergő óvatosan szétterpesztett térdekkel mászott. A fiúk nagy csalódottan fogadták, mikor megjelent előttük, és vigyázzba vágva magát jelentett: — Kontyost aprító bátor had! A király az üzenyi, miné előbb látnyi akarja a hősököt! Nene Juliskáékra nézett. Tehát ezért került el Gergő mindent bajt. Felsóhajtott, Gergő megmozdult és maga elé fordította Juliskát. Andris is odafigyelt. A csönd varázsa, ami belőlük áradt, rá is hatással volt. Szeretett volna Gergő helyében lenni, nem Juliska miatt, az érzés miatt, amit ő már átélt. Gergő lassan megbontotta Juliska kötényét, utána óvatosan kinyitotta a pruszlik kapcsait, majd lehúzta a szoknyát a fején keresztül. Juliska két karja engedelmesen a magasba emelkedett. Gondosan egymásra rakta a holmikat, végül csak az ing és az alsó szoknya maradt rajta. A szoknyák suhogására sógor kinyitotta a szemét, úgy tűnt, mintha már igazi menyasszonyt vetkőztetnének, nemcsak jelöltet. — Kis menyasszonyom! — szólalt meg Gergő. — Má vagy tizenegy íve, hogy Jakab a kökínybukomá esszecerebrát bennönköt! — No, ezek jól kihallgatták magukat, most ő következik! — gondolta Andris, de Gergő megelőzte. — Gyuri bácsim! Terka néném! Szüléim nevekbe is kérdem, hozzám aggyák-e felesígö Juliskát? — De még mennyire, fijam! A lánykérés a faluban nagy szertartással járt: ki mit ád vele, mennyi föld, mennyi párna, milyen jószág, hasas tehénnel vagy borjúval? Alkudoztak, mint a vásárban. Ha nem is volt kapós a lány, de kérették magukat, mert így dukált. Itt ez is máshogyan történt, egészen egyszerűen. — Az anyátokot, ezt jó megcsinátátok! — Ládd Andris, ládd, ezek mindent másugyan cselekennek... — Vettem észre, Terka nene, me ügyi ezt nekem kőjőtt vónal!? Felállt és megölelgette mindkettőt, Gyuri bácsi is vérszemet kapott: — Fíkomatta, gyermekejim, de fogjátok meg, mer elszökik a fütykösökbö a pálinka! Hát akkó a fiatal jegyespárre! A keze a magasba lendült, majd a lámpát ütötte le. Megjött a jó kedvünk. Segített a fütykös is, no meg a sonka is. Megeredt a nyelvük, csak a két fiatal hallgatott, a szívük dobogását hallgatták. Tiz óra is lehetett, amikor felszedelőzködtek. A kapuig kísérték őket. Vitéz amolyan öregesen ment utánuk. Igazi kellemes májusi éjszaka volt. A legények jókedvűen kurjongattak, bolondoztak. Az ezernyi csillag az égen, de még a Göncölszekér is tótágast állt, mint fejükön a rakoncátlan kalap. Matilka türelmetlenül várta őket. A gyerekek már rég az igazak álmát aludták, amikor kattant a kert kapuja. Gyorsan az asztalra rakta az ételt, de ők alig ettek. Az asztal alatt egymás lábát rugdosták, mint a rossz gyerekek. — No, megvót? — türelmetlenkedett Matilka. — Meg. — Hál istennek! Gergő a kamarában ruhástól vetette magát az ágyra. A szőttesbe fúrta arcát, de időbe telt, míg alvást erőltetett lázasan égő szemére, pedig Andris hallgatott a veszekedésről. Erről Juliskának sem szóltak, ezt a szép napot kár lett volna elrontani, így ö boldogan bújt a tiszta, ropogós ágyba. Csak Julis szemére nem jött álom. Egy egész élet müvét látta összeomlani, megsemmisülni. A „nem, és ezerszer nem, ha belepusztul is, keresztül viszi!", csak ez a gondolat éltette, a „csak azért is". Majd ő megmutatja, majd ő kijátszik mindent és mindenkit, bármi legyen is az ára! A föld, a szép béntvaló remegett előtte, amiből őt Margit kipenderítette, erre pedig nincsen bocsánat, nincs irgalom, nincs kegyelem, csak bosszú van, erre esküdött, ezért mondta ki férjének a boldogító igent az oltár előtt! A kis falura nagy erővel tört rá a tavasz. Az élet haladt tovább a maga medrében. Sógort elővette a füttyős kedve, mintha vetélkedni akarna az erdő madaraival. Néha még Juliska énekébe is belekapott. Ezen a tavaszon megfiatalodott a vén zsúptetös ház sógor keze alatt. Ha ideje engedte, ablakot, kerítést festett, zsúpot javított. Az ott fészkelő verebek ijedten menekültek. Gergő, ha tehette, lefutott sógornak segíteni. A munka csak úgy égett a kezük alatt egészen sötétedésig, utána Juliskával hol az almafa alá, hol a szérűnek támaszkodva üldögéltek, mint régen. Két boldog hét telt el így. Az eljegyzésnek híre futott sógor révén, aki hátul a szőlő végében karámot eszkábált a bárányoknak. Pörge Boris vitte meg a hírt a falunak. Ott egye meg a fene a szőlőt a férjével együtt! Nem adja egy vak lóért, ha látja Farkas György arcára fagyni a mosolyt! A Farkas portán a hír megtette a magáét. György falfehér lett. Félelmetes volt az arca, a szégyennek, a gyűlöletnek valami soha nem látott keveréke tükröződött rajta. Senki nem mert szólni hozzá, olyan csendben végezték a teendőket, mintha halott vagy nagy beteg volna a háznál. (folytatjuk)
