Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-04-17 / 16. szám

Anna Gagarina visszaemlékezései

II.

A napi teendők közben kissé elfeledkeztem a bánatomról. Meg hát a fiatalság is megtette a magáét.

Észrevettem, hogy a szomszédos Klusino faluból egy legény gyakran járt át hozzánk, Sahmatovóba. Jól harmonikázott, és abban a falu széli házban, ahol esténként összegyűltek a fiatalok, mindig szívesen látott vendég volt. Egész este le sem vette rólam a szemét. Ő is tetszett nekem.

1923-ban megkérte a kezemet. Ahogyan ez nálunk szokás volt, az egész család összegyűlt tanácskozni. Az első kérdésem az volt: „Kire hagyjam a gyerekeket?" Kolja akkori fogalmak szerint már felnőtt volt: betöltötte a tizenhetet. Amikor pedig kishúgom, Ólja került szóba, anyám bátyja ezt mondta: „Átköltözünk a ti házatokba, és gondját viseljük Olgának." így is történt. Nekik nem volt gyerekük, és Olgát sajátjukként szerették. Iskolába járt, felcseperedett, és amikor férjhez ment, elköltözött Brjanszkba.

így lettem Gagarina. A lakodalmat falusi szokás szerint a mezei munkák végeztével, október 14-én tartottuk. Az én Aljosám egy szegény parasztcsalád nyolcadik gyereke volt. A Gagarinok ősidőktől fogva pásztorkodtak, és az akkoriban nagyon nagy szegénységre vallott. De nagyon dolgos emberek voltak, mindent becsülettel elvégeztek. Amikor pedig a szovjethatalom megteremtése után a szegényparasztok között igazságosan szétosztották a földesúri birtokokat, ők is erőre kaptak.

Közös életünk kezdetén férjem így szólt hozzám:

— Nyura, van dolgos kezünk, helyén van a fejünk, és szeretjük is egymást. A többit meg lehet szerezni. Ne * csüggedj!

Ahogyan ma mondanák, nulláról indultunk: Ott állt Klusino szélén Gagarinék régi háza, amelyben Aljosa édesanyja, az én anyósom lakott. Akkoriban már nagyon beteg asszony volt: nyolc gyereket nevelt fel egyedül. A legkisebb csak négyéves volt, amikor meghalt a férje. Állandóan napszámba járt. Ez az oka annak, hogy férjem, Aljosa nem is tanulhatott meg írni-olvasni. Két évig járt a helyi egyházi iskolába, többre nem tellett: el kellett mennie pásztorkodni, hogy segítsen a családnak.

Anyósom hozományként egy vemhes tehenet adott nekünk, azzal a feltétellel, hogy mihelyt megellik, adjuk neki vissza, de a borjú megmaradt nekünk. Összekapartunk némi pénzt, vettünk rajta egy csikót meg egy malacot. Kezdtünk, mint a mesében, élni, éldegélni, és jöttek a gyerekek is.

Nemegyszer hallottam már, hogy faluhelyen nem könnyű az élet. Nos, nem vitatom, a paraszti munka nehéz fizikai munka, de szerintem több benne az öröm, mint bármilyen más foglalkozásban. Mert az élő természettel kapcsolatos munka.

Ezért is mondom, hogy nem könnyű az a munka, amit a férjemmel végeztünk, de örömünket leltük benne. Szinte nem is éreztük a fáradtságot. Meg el is múlt hamar. Gazdaságunk pedig szemmel láthatólag nőtt. Amikor összeházasodtunk, nem volt másunk, mint egy darabka föld meg a ház, amelyben laktunk. És amikor 1933-ban a faluban megalakult a kolhoz, már volt tehenünk, tenyészbikánk, lovunk, néhány malacunk és birkánk, több tucatnyi libánk és tyúkunk. Egy új házra is összegyűlt már a pénzünk. A kolhozba nem üres kézzel léptünk be, semmivel sem vittünk kevesebbet, mint mások. Beléptünk, hogy együtt dolgozzunk, hogy új életet kezdjünk.

Gyarapodik a család

Elsőszülött fiunk, Valentyin maholnap hatvanéves lesz, Zoja is nyugdíjas korban van már. Jura most lenne 50 éves, két esztendőre rá pedig Borisz is ennyi idős lenne. Valamennyiük születésére a legapróbb részletekig emlékszem.

Valja 1925. július 30-án látta meg a napvilágot. Aznap kora reggel aratni mentem. Megkezdődtek a fájások, én meg valahogy restelkedtem az emberek előtt. Leültem a rozs közé, megvártam, amíg elmúlik a fájás, aztán folytattam a

Lejegyezte Tatjána Kopilova

munkát. Amikor pedig úgy éreztem, nem bírom tovább, sietve hazaindultam. Otthon az anyósom gyorsan átszaladt a szomszédasszonyért, aki tapasztalt bába volt. Milyen büszke volt a férjem, hogy fia született! Maga csinálta meg a bölcsöt (a házban minden az ő keze munkáját dicsérte),' nagy szeretettel befestette, majd felakasztotta, és igy szólt: „No, itt jó lesz Valjuskának."

Nem kisebb öröm volt a házban régóta várt kislányunk, Zoja megszületése. Akkor még élt az anyósom, ő segített ellátni a gyerekeket. Zoja még egyéves sem volt, amikor meghalt a nagymama: faluhelyen, ahol a gyerekekre többnyire az idősebbek ügyelnek, nem könnyű segítség nélkül.

Férjem 1934-ben március elején bevitt Gzsatszkba, a szüllöotthonba. A szülésznő, aki felvett, nevetve mondta:

— Ha a nőnapra várjuk, bizonyára kislány lesz.

De március nyolcadikén elmúlt a nap, sőt az este is. Leszállt az éjszaka. Én fiút vártam. Már jó előre kigondoltuk

Jurij Gagarin anyai nagyapja a családjával. Az első sorban balról jobbra Tyimofej Matvejev, Olga lánya és Anna, a felesége. A második sorban fiai, Nyikoiaj és Szergej, lányai, Anna és Marija

a nevét is: Jurocska. És valóban fiam született. Nem volt nagy, mindössze háromkilós, de erős és formás. Amikor Alekszej Ivanovics hazavitt, kibontottuk a pólyát. Zoja odalépett a kis testvérkéjéhez, gondosan szemügyre vette, és csodálkozva felkiáltott:

— Nézzétek csak! Olyan pirinyók a lábujjai, mint a borsószemek.

Zoja egész nyáron át dajkálta az öccsét. Közeledett az ősz, mindent betakarítottak a földekről. Zoja egyszer felnőttesen így szólt:

— No, anyukám, most már elboldogulsz valahogy Jurikkal? Most már könnyebb!

Nem fogtam fel azonnal, mire gondol:

— Elboldogulok — válaszoltam.

— Akkor elkezdem az iskolát — mondta.

— De hiszen már október van!

— Nem baj, majd igyekezni fogok.

És valóban elkezdett iskolába járni. Egyszer találkoztam az igazgatóval az utcán, és ő mesélte el, hogyan történt. Beállított a kislány az osztályba, és azt mondta a tanítónőnek:

— Tanulni szeretnék.

A tanítónő tiltakozott:

— Elkéstél, már sok mindent tanultunk.

— Nem baj, én már ismerem a betűket, összeadni is tudok. Nem tudtam előbb jönni, sok dolgom volt. Én gondoztam a kisöcsémet.

Végül megengedték, hogy iskolába járjon. Nem bánták meg, mert Zoja az első perctől fogva kitünően tanult.

Sok szó esik manapság arról, hogy rendszerint az elfoglalt szülök gyerekeivel van baj, ők vannak elkényeztetve, mert — ahogy mondják — nem törődnek velük eleget, és ettől „romlanak el".

Nem tudom, mennyire helytállók ezek az érvek. Személy szerint én kételkedem ebben. Eszembe jut a mi fiatalságunk.

Jura (balról a harmadik) és osztálytársai.

Fotót archív

Férjemmel együtt annyira el voltunk foglalva, hogy nyaranta egy szabad percünk sem maradt. Gyerekeink mégis egytől egyig jóravaló, dolgos, segítőkész és figyelmes emberek lettek.

Talán magától alakult ez igy? Azt hiszem, hogy sok függ a szülőktől. Nem kell a gyerek minden lépését figyelni, mindent a szájába rágni, lépten-nyomon rendreutasítani és irányítani. Erre egy szülő sem ér rá. A gyereknek is hamar elege lesz a gyámkodásból. A szülőnek egész életével, tetteivel kell példát mutatnia.

Mi odahaza megosztottuk a tennivalókat. A háztartással és az állatokkal én törődtem, a nehéz, asztalos- és ácsmunkát, más szóval a férfimunkát Alekszej Ivanovics végezte.

(folytatjuk)