Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-10 / 2. szám
— Kilökté az ajtón? — üvöltött még Julis. — De ki ám! — keményítette meg magát sógor. — Kilökhecc, de a jánkáva együtt! — Az marad! — mondta felemelt, vészjósló hangon. — Mé nem este parancsótá, amikó a Györgyöt aprították! így lehet rátok btznya a jánkát? — Csak kúfárkoggyál, de mink elédbe állunk, az isten lesz a tanóm! — Az. az! Meg a temető kapuja! Amit elgundótam, kereszté is viszem, még a magadcsináta koporsódon is! — Kifelé! — ordította sógor. — Ki a házamból! A magadéba rendőközzél. de ne itt! A gyereket meg nem aggyuk!— — Még hogy nem aggyák? Az enyimbő akaró te parancsónyi? Hát kijé? A tijetek ?! — Az! Az! Mink neveltük, nem te! Julis paprikavörös lett a méregtől. Az ágy felé indult, de sógor elébe állt. Dulakodtak, ágynak, asztalnak ütődtek, míg végül sógor is nene mellé vágódott az ágyra. Tépett inge úgy libegett, mint az eltörött libaszámy. kapkodta a levegőt, tüdeje sípolt. — Ha meg mersz mozdónyi — állt elé Julis —, kárt teszek benned is! Kiszorítom belőled azt a pudvás lelkedet! — A magaméra nem fogok veletek alkunnyi! Viszem, nos jó van! — Ha alkunnyi akaró, mé nem csapsz Margit markába? — kérdezte ingerülten sógor. — Soha! Soha! — Akkó meg minek, úgy is kitagaggya! — Törviny is van a világon! — Van, persze, hogy van, de erre még a magadé is rámehet! Ha megnyomorítod, akkó ki elé hagyítod máj, mi?! Még a fogát kivered, megcsúfítod?! Julis közbe akart vágni, de sógor nem hagyta. — Vigyázz, vigyázz, mer rajtaveszíthető! — A jovát akarom! — igy-e? — Akárhugyan! — Még nem tanótá a magad kárán ?! Még nem élig a nagy csúfságbó? Ha esszemarakottak, az a ő dógok! Még nem menyaszszony, hogy parancsógathassak nekijek, meg nekünk se szót semmit! — De nekem igény! Julis az ágy felé indult. — Várjá csak, nem gundolod, hogy a iánkét is meg kőne kirdéznyi, ő fog inyi vele, ha ugyan fog... — Nem gazdag, hogy ő válogasson! Meg úgyis úgy lesz, ahugyan én akarom! És ájjál félre az útamból, mer viszem! Sógor és nene megrémült. — Nem viszed! Érted? Nem viszed! A belebőszült Julis lerántotta Juliskáról a dunyhát, az védekezett, sikoltozott, könyörgött, de hiába. Újból elszabadult a pokol. Senki sem vette észre, hogy a külső ajtó nagyot csapódott. Juliska apja jött befelé. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Látta Juliskát, hogy csupa vér az inge, és szeme, szája eltorzulva az ütésektől. A tekintetük találkozott. Dermesztő, vészjósló csend állt be, Miklós keze pedig hirtelen megnyúlt, kendöstől elmarkolta felesége haját. Most Julist forgatták, pergették! A szeme megüvegesedett, a végén már csak hörögni tudott, de férje nem kegyelmezett. Az ajtóhoz, asztalhoz vágódott, majd messzire eltartotta magától, mint egy darab rongyot, és erőteljes lökéssel egészen a pitvarajtóig vágta Julis fájdalmasat nyekkent, és elnyúlt a földön. Az apa még egyszer megnézte gyerekét, majd mint aki jól végezte dolgát keresztül lépve Julison, szó nélkül távozott. Sógor és nene nem mertek megmozdulni sem, Juliska elatéltan feküdt az ágyon. — Te, meghalt? — kérdezte suttogva nene. — Ne, a, ezt még agyoncsapnyi se könynyö! És valóban, Julis feltápászkodott, lecsú szott kendőjét tétova mozdulatokkal felkö tötte, és eltűnt. Hallgattak. Juliska nyöszörgött az ágyban. Nem tudták, mihez fogjanak. Lábukat elgémberítette a hideg. Sógor begyújtott. Nene feltette a teánakvalót. Megmegállt Juliska ágyánál, és könnyes szemmel nézte az eltorzult arcot. Sógor felöltözött és kiment az állatokhoz. Nene is ruhát kapott magára. Bántotta a lelkiismerete. Elmélázva nyúlt a seprő után és közben halkan jajgatott... A kis falu harangjának vékony hangja reg geli misére hívogatott, de ők nem mozdultak Gondterhelten ültek, hátukat nekitámasztva az ágy támlájának. Nene csuklani kezdett, a szívét simogatta. Bizony, bizony, a héja jól megtépázta az ó csendes fészküket, nyugalmukat feldúlta. Kábult fejükben a jövőt forgatták. Juliska szinte eltűnt az ágyban. Most fájt csak igazán minden porcikája. Feje méhkasként zúgott, anyja markának szorítását érezte rajta. Éles sikolya a húsába mart. Az apja szeme simogatta, enyhítette a kínját, ki nem mondott szavai melengették. Csönd és magány vette körül őt. A Három árva sir magában ... vers jutott az eszébe. Hogy megkönnyezte akkor az elhúnyt anyát és a magára maradt árvákat. Az ő anyja, ha meghalna, ezt nem érdemelné meg. Nem zokogna, sima érte. Istenem, istenem, csak nem a halálát kívánom? Aludni, aludni — hajtogatta. Ismeretlen zene zúgott benne, ismeretlen arcok vigyorogtak felé. A szél a homlokát legyezgette. és zuhant, zuhant valami mélységbe, és kapaszkodó sehol sem akadt. Vitéz csaholására riadtak fel. Az állatok már az üres jászolt lökdösték, a tyúkok türelmetlenül ténferegtek, felmerészkedtek még a sorompóra is. Nenét az öreg lúd gágogása térítette észhez. A jószág mindennél előbbre való. Az apróságokban már a nagy lúdakat látta. Sógort is hajtotta a tennivaló. A kerekes kút lánca most nem csörrent, a segítség elmaradt, mert Juliska az ágyat nyomta. Nene alig állt a lábán. Már pislákolt a mécses, mikor Juliska felébredt. Három alakot látott, de az arcok elmosódtak előtte, csak az imádság foszlányait hallotta értelmetlen összevisszaságban. A mellét nehéznek érezte, alig kapott levegőt. Hideg izzadság csurgott le a füle mellett. Újból zenét hallott, ami az imádsággal összefonódott. Újra libegett, zuhant az ismeretlen mélységbe .... Három napon keresztül lábujjhegyen jártak a kis ház lakói. Alig szóltak egymáshoz. Végezték a dolgukat, s közben az ágyon fekvőre néztek. Szívükben kétség, keserűség és remény honolt. Ideje lett volna már elültetni a krumplit, a kukoricát és a babot, de nene Juliskával volt elfoglalva, szaporán cserélgette a vizes lepedőt rajta. Alig evett. A beteg szájába néha mézet csurgatott, langyos teát öntött, szinte megfeledkezve a maguk betegségéről. — Itt az este, gyün a láz! — hajtogatta. Esténként fáradtan, éhesen gubbasztottak. Mint a pipázó öregeké, az est füstje kiböffent itt-ott a kéményeken, a tavaszi szél tovalibbentette, vagy rásimította a mohafedte zsúptetőkre. Vitéz nyugtalanul száguldozott végig az udvaron, bele-belevakkantott az estébe. Nene a dézsába mártogatta a lepedőt, a vízcsobogás felébresztette Juliskát. — Szomjas vagyok ... szomjas vagyok — szólt alig hallhatóan. Nene sírva tartotta szójához a fehér csészét. Juliska a pislákoló mécsest nézte. — Sírok ... minden sírra kérőt... kijé ez a sir? — Senkijé. Juliskám, senkijé. — A Gergő apjájéra is kérőt ? — Kérőt, kérőt — nyugtatta nene és a két öreg összenézett. — Tudom, tudom, én vittem rá, még tennap — alig mondta ki. már lecsukódott szeme. Sógor kiállt a pitvarba, szégyellte könnyeit. Az udvaron Gergő jött a pitvar felé, beteglátogatóba. Nene Juliska vizes hálóingével bíbelődött. Türelmetlenségében, tehetetlenségében ollóval végigvágta, de se levenni, se a szárazát ráadni nem tudta. Fejével intett Gergőnek, hogy segítsen. Ő gyöngéden elemelte a beteget, míg nene lefeszegette róla a vizes hálóinget, törülközővel gondosan végigtörülgette, majd szárazát adott rá. A beteg csuklójára, homlokára nedves ruha került. Gergő egész testében remegett, leült a hosszú székre, arcizma meg-megrándult, merően nézett maga elé ... Sógor bebotladozott és Gergő mellé ült. Nagyokat sóhajtottak, majd meggyújtották a szentelt gyertyát, annak a lángja magasra nyúlt. Gergő sokáig az ágyat nézte, csendesen felállt, és mint régen, letérdelt Juliska fejéhez. Hosszú idő telt el így, a siskó melege meg a falióra egyhangú ketyegése elálmositotta őket. Sógor feje meg-megrándult, majd felállt és a térdeplő vállára tette a kezét. — Gyere, fijam, kiső van. Gergő engedelmesen felállt, és szó nélkül sógor után ballagott. A kiskapunál megálltak — Gyuri bácsi, hónap is elgyühetek? — Csak gyere, fijam, gyere, de hátóró, tudod ... — Mi törtínt? — Az annya, fijam, az annya ... A verekedís lél is jól megijedt, oszténgat az annya még ütötte, verte, ahun csak írté! (íergö nagyokat botlott a vékony ösvényen. A patak kövei kifehérlettek a vízből a hold fényében. Itt még minden a régi, csak a kökénybokor terebélyesedett meg, amelynek tövében örök hűséget esküdtek egymásnak. Leült egy kiálló köre. A féltés, a féltékenység mardosta. Hogy elvehetik tőle azt, ami csak az övé! Nem, nem halhat meg! Akárhogyan is legyen, csak éljen! Kis málnaszem, kis málnaszem — suttogta. Kavarogtak benne a gondolatok, nem tudott tőlük szabadulni. Sokáig ült így, a hold már a háta mögét húzódott, ö még mindig tervezgetett, de meg-megakadt, mint a patak kövei között a víz. Otthon magára zárta a kamraajtót. Ruhástól dőlt le a priccsre, hosszú lábai lelógtak róla. Az öltöztetés emléke remegtette meg, Juliska testének csodás látványa. Május első hajnalán sudár májusfa ékelődöit be Juliskáék kerítése tövébe. A sok színes szalag a szélben rátekerödött friss ágaira, a járókelők csodálatára ... Májusfát csak annak állítanak, aki mar menyasszony vagy majdnem az, ide még — ahogy beszélik — a legények nem járnak! Súgtak-búgtak, találgattak, a kíváncsiság majd szétvetette bordáikat. Még aznap híre futott az eseménynek. Juliska ijedten tekingetett ki az apró ablakon. Sógor és nene csak a vállát húzogatta. Örülniük kellett volna a megtiszteltetésnek, de ök inkább féltek. Már csak ez hiányzott, gondolták, meg az, hogy Julis felcsörtessen. Aznap a májusfát meg sem nézték, csak messziről, másnap hajnalban azonban Juliska bebugyolálta magát a kendőjébe és kiment, hogy jobban szemügyre vegye. Kihimzett zsebkendője lógott az egyik ágon, pedig azt senkinek nem adta oda. Elveszthette, gondolta. A sebtében lefejtett szalagok, amik még kivasalva sem voltak, ott harmonikának az ágakon, egy vörösboros üveg akasztott ember módjára lógott. Jól szemügvre vette a törzsét jel után kutatva, de semmit nem talált. Ijedten nézett le-fel a kis utcán, nehogy összeakadjon valakivel, aki rákérdez, ki állította, jánka? Mert akkor mit felel ? Azt, hogy nem tudja, de ezt ki hiszi el neki? Egy drága, kivarrott szalagon megakadt a szeme ... Istenem, milyen pazarlás, gondolta. Más fári csak a papírszalagok kergetik egymást a szélben, az övén meg ... Kicsit távolabb állt. a tetejét nézegette, amikor felcsillant a szeme; a tetején ott árválkodott egy pitypangkoszorú. (folytatjuk) (noü)
