Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-10 / 2. szám

Molnár Miklós felvételei

«

Elértünk a fenyvesig, vígan beszélgettünk, mint a fiatalok szoktak. Mikor megyünk befelé az Akasztóhegyen, már kiabálnak, halljuk a nagy zűrzavart. Mi azért csak megyünk tovább. Egyszercsak egy csomó katona, magyar huszár jött lóháton. Jött egy lóhátas huszár is, mellette egy üres ló. Csupa vér volt a ló. Azt mondom neki: — Hát a katona hol van róla? — Ö szegény ott maradt! Akkorára odajöttek valami rendörfélék: — Vissza, viszszal De már is túl voltunk azon, hogy visszafelé menjünk. Behajtottak Szombatba. Reggeltől estig, olyan nyolc órától háromig mindig lőtték Szombatot. Mi ott voltunk egy rokonunknál, de bizony meg is éheztünk. Abban az időben nem olyan világ volt, hogy nagyon vendégelték volna egymást az emberek. Nem mondom, mert megkínált szegény asszonyka bennünket, de hát négyünket!? Nem is nagyon akartuk elfogadni tőle.

Három órakor hallottuk, hogy már tehet kimenni a városból, de a szőlőnek nem, amerre nekünk utunk volt. Elindultunk hát Jánosi felé. De hát hová leszünk, merre van az út? Nem tudtuk egyiken se. Kiértünk a jánosi pusztára, ott aztán a bacsónál vettünk kenyeret meg sajtot. Meguzsonnáztunk, vagy ebédeltünk, minden volt már az! A bacsótól kérdezősködtünk, hogy merre tudnánk mi elmenni a Nagymezőre. Ő mutatta az utat, de a fenyvesen keresztül. Jó hosszú út volt az, de nem tértünk le az útról, így kilyukadtunk aztán a bellényi csevicénél. Onnan aztán keresztüljöttünk Rimaszécsnek, úgy értünk haza Baraccára. Már itthon kétségbe voltak esve, hogy mi történhetett velünk. Felülről vártak, mert felfelé volt a rimaszombati út. Nem gondolták, hogy Rimaszécstől jövünk. Hát én megkóstoltam a háborút is.

A háborúnak vége lett, a legények kezdtek házasodni. Mindenki választott magának, a legtöbben a faluba mentünk férjhez. A házasságom jól sikerült, nagyon jó uram került, megértettük egymást nagyon jól. Két évig nem mentünk semmire, mert én megbetegedtem hastífuszban, hogy két évig beteg voltam. Semmi haszon két esztendeig, csak az orvost tápláltuk, csak annak adtuk a pénzt. Huszonháromban kezdtünk aztán egy cseppet mozogni felfelé, mindig feljebb. Megvettünk négy hold földet, apámnak volt hat, így már tíz lett. Felfelé ment a kerék, bár sokszor visszafordult. Oda azért sosem fordult vissza, ahonnan elindult. Nagy nehezen felvecerkedtünk. Az volt a kitűzött célom, hogy az én gyerekem már ne arasson más tarlóján. Addig-meddig vittük a dolgot, hogy el is értük a célunkat, felértünk a hegyre. Házat is építettünk, kitódtuk a házunkat, meg aztán marhánk is volt elég. így ért bennünket a második világháború.

Negyvennégyben minden lovat elvittek, csak egy maradt. A szekeret, hámot, mindent be kellett vinni Tornaijára. Azt mondja Beélik — az egy úr volt, ismert bennünket —,

hogy a nyaklót hozzuk be, sokkal magasabb árat adnak a lószerszámért. Hát én vittem be a nyaklót is. Egy őrnagy volt ott, aki irkálta. Panaszolkodtam neki:

— Nekünk mindent elvittek őrnagy úr, most már hogy tudunk kivetni? Se szekerünk, se lovunk, se lószerszámunk nincsen! Tessék szives lenni valamit kiutalni! Azt mondja:

— Hát hány szekerük volt?

— Nekünk nem volt csak egy.

— Mi — azt mondja — csak olyan helyről kértük a szekeret, ahol kettő van. No, de ha már itt van a szekér, akkor már el is vitték. De van-e még olyan hely, tud-e még olyat, ahol több szekér is van?

Egyet gondoltam. Nem érek én avval sem-Balázsné Tóth Margit

mit, ha elvitetem a mások szekerét is. Mondom aztán neki:

— Tudom, hogy volt valamikor, de lehet hogy elhozták azokat is a háborúba. — Gondoltam', hogy többet érek vele, hogyha otthon kérek kölcsön szekeret. Nem árulkodtam. Az őrnagy felírta a nevemet, még a vőmékét is, mert az övéket is akkor vitték el. Negyednapra kiküldte a pénzt a felszerelésért, de bizony nem ért már az az egész a két lóért, a szekérért meg a hámért. Nem adtak annyi pénzt, hogy egy lovat vehettünk volna rajta. No, de azért elmentünk Putnokra. Már még ki is kellett toldani, egy nagyon jó másfél éves csikót vettünk meg.

November 19-én jöttek be az oroszok Baraccára. Bement az istállóba egy orosz egy lóval. Megkérdezte, hogy milyen idős a ló? Én mutattam neki az ujjamon, hogy másfél esztendős. Leköpte, hogy hát fiatal a ló. Később jött egy másik orosz. Az már se azt nem kérdezte, hogy milyen idős a ló, se azt, hogy jó-e vagy nem. A jó lovat kivezette az ólból, a rosszat meg bekötötte a helyére. Ez így van, ez eleibe nem lehet állani. Nem szóltunk semmit, elvitte. Egész nap ott tanította a szemünk láttára azt a fiatal csikót, a végén mégis betörte. Reggel készülnek az oroszok, hogy elmennek. Megyek szétnézni, hát már a rossz ló is a saroglyához van kötve. Bent meg — így tudom azóta már — telefonisták lehettek vagy rádiósok, akik ott hallgatóztak. Hallottam, hogy az egyiket úgy szólítják, hogy „pán uficír". Eleibe állok, mondom neki: — Pán uficír! moja dobre konya elvitte ruszki szoldát. Dajtye nekem nyedobre konya, asztán most viszi nyedobre konyát is. Nem szólt semmit a pán uficír. Hogy értett-e belőle valamit, tudom is én! Felkelt az asztaltól, intett, hogy menjek utána. Hát egy cseppet féltem is menni, de azért csak elmentem. Odamegy a saroglyához, eloldja a kötöfékszárat. Ideadja, mutatja, hogy vezessem be az ólba. Az édesapám meg ott hallgatott,

mindenütt ott járkált utánam. Ö köztük volt egész éjszaka. Azt mondja a lányomnak: — Kislányom, ne félj, édesanyád már verfeszt beszél az oroszokval.

Habár a háborúban elvitték három lovunkat, két tehenünket meg egy tinónkat, mégsem keseredtünk el. Olyan a paraszt, mint a gyík farka, három esztendőre az is kinöl. Nem is kellett neki három év, csak kettő, mert a két tehén mégiscsak megmaradt, nem fordult vissza egészen a kerék. A két tehén más esztendőre megborjazott, így lett négy tehenünk. Lovunk is olyan került aztán, hogy az is csikózott. A szekeret is beszerzettük, kerekeket, meg mindent, ami hozzá kellett. A kovács volt a szomszédunk, ő aztán rendbe szedte a szekeret. Mire a szövetkezet beállott, volt minden, szekér, szerszám meg 24 hold föld is, szóval minden, ami egy gazdaembernek kellett. De nem ment ez könnyen, sokat kellett ezért dolgozni.

Ebben a világban történt ez az eset is. Akkor „kontigentbe" kellett fizetni a búzát, de nem termett annyi búza, amennyit be kellett volna adni. Búza helyett lehetett lóheremaggal vagy dohánymaggal is ütni. Hát én vettem egy mázsa lóheremagot, aztán beadtam Tornaiján. Természetesen én drágábban vettem, mint ott fizettek érte, de hát megkaptuk érte a bodit. Akkor bodit adtak, minden családtagra egy tábla bodit, ami bizony megért legkevesebb háromezer koronát abban az időben. Tavasszal aztán mi elgépeltük a magunk lóheremagját, azt aztán eladtam szabadon. Rozsnyóra hordtam fel. Járatos voltam Tornaiján, összetalálkoztam egy fügéi asszonnyal. Mondom neki: — Rozsnyóra mennék, de hogy hol hálok már

akkor. Mondom neki: — Bocsáss bele engem abba a szátyvába, hadd próbáljam meg! Már akkor bele volt neki kötözve egy csomó össze-vissza. Kiszaggattam, aztán átkötöztem, ahogy szokás. Reggelig szőttem. Reggelre le is lett szőve a vászon, mikorára nekem a vonathoz kellett'menni.

Huszonnégy hold földdel állottunk be a szövetkezetbe. Nem estünk kétségbe, mikor majd mindenünket elvitték, mert azért maradt még az ólban tehén. Új életet kellett kezdeni. Föld már nincs, nem is kell. Nem ültünk összetett kézzel. Elhatároztuk, hogy házat építünk, mint ahogy itt már akkor kezdtek mások is. Hárman dolgoztunk, úgy gondoltuk, építsünk olyat, hogy érdemes legyen. El is kezdtük mi az építkezést.

Akkoriban történt, hogy rimánkodott nekem Gézu, hogy vegyek már neki egy igazi futball-labdát, mert addig csak rongyból voltak. Nem szerettem visszavetni a szavát. Megnézem a labdát, száz koronába került. Abban az időben, mikor ez a világ kezdődött, hat korona volt a norma, száz koronát egy héten kerestünk. Egyszer lencsét gépeltünk, aztán a másodját szétosztottuk magunk között asszonyok, akik a gépnél voltunk. Elhoztam én is egy jó vékánál többet, úgy gázosán, árpával vegyesen. Otthon kitettem az udvarra, hogy majd a tyúk kiválogatja. De bizony ő nem válogatta, ette mindenestől. Fogom a lencsét egy tarisznyával, viszem a gyerekekhez: — No ha ezt kiválogatjátok, futballt veszek az árán. Körülfogták hát a gyerekek, egy fél nap alatt kiválogatták, addig meg sem mozdultak. Én meg is vettem a futballt. Itt kezdtek vele az udvaron pufogtatni. Már játszani biztosan ott voltál te is. Apád

Margit néni a kukoricafosztóban a baraccai gyerekekkel.

én meg az éjszaka? Öt órakor megy a vonat! — hát akkorára nem tudtam volna ón beérni Baraccáról. Azt mondja az asszony: — Jobb ha eljön énvelem a lányomhoz, ott meghálhat! Hát el is mentem én az asszonnyal. Azt mondja, hogy a konyhában van neki sezlony.

— Hát nem baj, elülök én itt a sezlonyon. Nem leszek én álmos, csak melegen lehessek, az ég alatt ne legyek! Ott is maradtam. Nézem a fiatalasszonyt, bizony nem ment neki a szövés, csak lassan. Hol rosszul kötte meg, hol nem jó helyre vette be a szakadtat. Jó világos volt, villany égett már Tornaiján

Kedves Olvasóink!--------------------------meg ott dolgozott a házon. Egyszercsak pü. be az ablakon a nagy futball. Még nem volt felrakva az ablak, az volt a szerencse. — Mentek-e innen! — elkergettük őket az udvarról. Többet szegények odajártak játszani a Bógyi rétjekre. Ez volt Baraccán az első futball, amit én lencsén vettem.

Lassan felépült a ház is, nemcsak a miénk, hanem sokaké a faluban. Bizony, ha a nász hazajönne, nemigen találna haza. Ha a halottak szabadságot kapnának, Baraccán nem volna hat sem, aki hazatalálna, mert itt már úgy kiépült a falu.

Többen fordultak hozzánk az utóbbi időben azzal a kérdéssel, Elmondom az életemet sorozatunkba beküldhetik-e még önéletírásukat. Az érdeklődőkkel ezúton közöljük: továbbra is várjuk írásos élettörténetüket vagy jelentkezésüket, hogy szívesen látnák lapunk munkatársait a célból, hogy nekik magnóra mondják életüket Életük történetéhez mellékeljenek néhány korabeli fényképet családi albumukból. A borítékra írják rá: Elmondom az életemet.