Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-21 / 8. szám
1844. II. 20-án született Munkácsy Mihály, a nagy magyar realista festő II. 21-e a gyarmatosítás elleni harc nemzetközi napja. 1904. II. 22-én született Arkagyij Gajdar, szovjet ifjúsági író. II. 23-a a szovjet hadsereg és tengeri erők napja. 1948. II. 25-e a csehszlovák dolgozó nép győzelmének napja. 1844. II. 25-én született Frankel Leó, a nemzetközi és a magyar munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége. (nő is) KÖNYV Mese a Hét pettyes házikóról Örömünkre szolgál, ha gyermekeink könyvespolcára új, szép mesekönyv kerülhet, még inkább ha hazai szerzőtől. Mert mesékkel eddig nem voltunk túlságosan elkényeztetve, s főképp nem szép mesékkel. Tavaly azonban kellemes — no meg érdekes — meglepetést okozott a könyvkiadás a legkisebbeknek: Soóky László: Tarisznyás meséi című könyve utána Gál Sándor: Mese a Hétpettyes házikóról című könyve is megjelent. A szerzők testvérek, ugyanabból a környezetből nőttek ki. ugyanaz a mese- és hagyományvilág nyomta rá bélyegét tudatukra. Hogy mégis másmás hangon tudtak, tudnak megszólalni, az csak előnyükre válik. Soóky kópésabb, hagyományosabb mesevilágot teremt, Gál Sándor pedig jobban közelít a mai gyerekek fantáziavilágához és valóságképéhez. A Hétpettyes házikó történeteiben a szerző nem kis nevelői munkát is végez : feltárja azt a folyamatot, ahogy a felnőtt játszótársul tud szegődni gyermekéhez, elfogadván az ő sajátos világának törvényszerűségeit, s tulajdonképpen együtt alkotják meg a mesét. Ebben a könyvben benne van sok olyan dolog, ami az utóbbi évtizedben — vagy tán hosszabb ideje már — nem volt éppenséggel „divatos", s ami bi-GÁL SÁNDOR Mese a Hétpettyes házikóról zony itt-ott megkérdöjeleztette már a meseírás céljait. Mert a mesék akkor igazán jók, ha meg is tanítanak valamire. No, nem a didaktikus „lóláb” hiányzott egynéhány kötetből, azt hiányolni oktalanság lenne, hanem maga az életre nevelés veszett el. Egy-egy jópofáskodó, gyermeteg történet, vagy elcsépelt klisé' köntösében jelent meg számos jól ismert, mese, népies fordulat. Gál Sándor meséiben most újra belopózott a nevelő, aki együtt dolgozik, együtt teremt világot, rendet, ételt-italt a kis mesehőssel, s amellett eszköztárában ott vannak mai életünk tartozékai, eszközei, mindennapi használati tárgyaink, tehát ott van bennük mindaz, amit annak idején a népmesék a népi életmódból, a nép hétköznapjaiból és ünnepeiből megőriztek. Gál tehát mélyebben érzi át bennük a népmesét, s nem a formát, a felszínt ragadja meg, hanem a népmese módszerét. Könyve ezért jó, ezért tetszik, s ezért forgathatják haszonnal a felnőttek is. S talán épp ennek tudatában vállalta magára e könyv kiadásának gondozását a budapesti Móra kiadó. Neszméri Róza Az első három perc A genezis problémája ősidőktől fogva az embert a leginkább foglalkoztató kérdések közé tartozott, azonban csak századunk modern természettudománya tette lehetővé, hogy a válaszkeresés kikerülhetett a mítoszok köréből. Az anyag mozgástörvényeit elemző kutatások, a csillagászati felfedezések egész sora és a világegyetemben lejátszódó jelenségek összefüggéseiben való vizsgálata derítette ki, hogy a világegyetem mai állapota logikailag utal a kezdetre, ill. a keletkezés körülményeire. Ilyen folyamatok pl. a galaxisok távolodása, a hélium nagy gyakorisága, a kozmikus háttérsugárzás jelenléte és izotrópiája. Az első három perc című könyv, amely a világegyetem első három percének tárgyalásával foglalkozik — világsikerré vált. Szerzője a Nobel-dijas Steven Weinberg, neves részecskefizikus, aki saját maga is tevékenyen részt vesz a „nagy kalandban", a világegyetem múltjának feltárásában. A könyv igényes, mégis közérthető. A matematikai és fizikai bizonyítékokat külön fejezetben, a könyv legvégén vonultatja fel azok számára, akik bővebb ismereteket kívánnak szerezni. Nagyszerű érzékkel kalauzolja végig az olvasót az Univerzum múltjából egészen a mába, szinte egy pillanatig sem engedve, hogy lankadjon az érdeklődése. Ahol már nyomasztólag hat a sok részecskefizikai ismeret felsorakoztatása, ott kis kitérőkkel, humoros hangvétellel bemutatja a felfedezések történetét — nem titkolva a gyakori balsikereket, melléfogásokat sem. A legmegfelelőbb pillanatokban fordít a könyv hangulatán, amikor az ember már-már megkérdőjelezi a kutatások értelmét, kilátástalannak véli az emberi életet. Erről így ír: „Ám ha már kutatásunk gyümölcseiben nem is találhatunk vigaszt, legalább a kutatás maga ad némi vigasztalást. Az Univerzum megértését célzó kutatás egyike azon kevés dolgoknak, amelyek az emberi létet egy kevéssel a komédia fölé emelik, s valamit kölcsönöznek neki a tragédia méltóságából." A könyvet megjelenése után szétkapkodták. Bízzunk benne, hogy a Gondolat kiadó újra megjelenteti — ezúttal nagyobb példányszámban I Bödők Zsigmond Revue Fotografie A negyedévenként megjelenő Revue Fotografie 1984-es első száma is tükrözi a kiadvány magas művészi színvonalát. Közölt ugyan már a mostaninál karakteresebb fekete-fehér képanyagot, de a prágai béke-világkongresszus hangulatát felidéző összeállítás vagy Prokop Paul Pompei ciklusának szuggesztív képi víziói, akár pedig az amerikai Elliot Erwitt és a hazai Frantiéek Dostál megkapó „kutyaábrázolásai" emlékezetessé teszik ezt a számot is. A színes felvételek stárna azonban a színes fotózás jelenlegi pozíciójához mérten feltűnően kevés. Értékes és gazdag palettát nyújt viszont a lap fotóelméleti, — történeti és kritikai írásokból, adekvát illusztrációkkal kísérve. Martin Hruska a huszadik századi fotomontázs útját vizsgálva megállapítja, hogy e technikára a szürrealizmus volt a legjellemzőbb. V. P. Blumfeld, a 19. század derekán alkotó, úttörő orosz fotográfus, Mihail Mihailovics Panov nagyívű munkásságát mutatja be. A moszkvai mester főtotípiáin, -metszetein és portréin a felbecsülhetetlen dokumentumérték egy nagy fotóművész tudatos hitvallásával párosul. Híres képeket hagyott hátra a Kremlről, Dosztojevszkijről, Turgenyevről és a korabeli színielöadásokról. Karel Dvorák a hetvenéves Zdeno Feyfar életművét méltatja, Zdenék Kirschner pedig az 1983-as közös tárlatuk kapcsán Jozef Sudek és Jan Svoboda művészetét veti egybe. Petr Tausk a fotóművészet fejezeteit taglalva az úgynevezett „élő fotográfia" fejlődési történetét ismerteti. A Tájékoztató rovatban Vladimír Birgus a tavaly nyáron Párizsban a Cseh fotográfusok a 20-as 50-es években címen megrendezett kiállításról közöl rövid tájékoztatást, hangsúlyozva, hogy a 210 képet bemutató válogatás nagy sajtóvisszhangja révén is magas elismerést kapott a cseh fotóművészet. Kanovits György A Melódián nem volt csalódás Nemzetiségi kultúránkban mindenekelőtt az irodalomra, a színházművészetre és a népművészetre fordítottuk a legnagyobb figyelmet, az úgynevezett könnyű műfajokkal vajmi keveset törődtünk, jóllehet nem titok, a legtöbb ember éppen a kultúra ezen ágazatának a vonzáskörében él. A CSEMADOK Központi Bizottsága, érezve a mulasztást, a hetvenes évek második felében úgy döntött, hogy táncdalfesztivált rendez. Az 1977-es táncdalfesztivál rögtön bebizonyította, hogy szükség volt e kezdeményezésre, ezért két évvel később újfent megrendezték. Akkor született a Melódia elnevezés, s a névadás azt is jelentette, hogy a CSEMADOK hagyományossá kívánja tenni ezt a rendezvényt. A két fesztivált ugyan sok bírálat kísérte, ami tulajdonképpen nem is volt baj, hiszen hozzásegített a Melódia koncepciójának, lebonyolítási rendszerének kidolgozásához — és nem utolsósorban ahhoz, hogy az idén ne csak előadói, hanem szerzői kategóriában is indítsanak versenyt. A járási és területi döntők után a csehszlovákiai magyar könnyűzenei fesztivált — a Melódia országos döntőjét — január 29-én Kassán (Koáice) a Kelet-szlovákiai Vasmű szakszervezetének művelődési házában rendezték. A döntőbe az előadói kategóriában 11, a szerzőiben 10 versenyző jutott. Elmondhatjuk, hogy a verseny kiegyensúlyozott, jó színvonalú volt, nagy tudásbeli különbség nem mutatkozott az énekesek között. Természetesen, az egyéniség sajátos jegyei az előadásmódban is megmutatkoztak, s így a helyezések megállapítása nem okozott gondot. Az előadói kategóriában kiváló hangszínének, ritmusérzékének köszönhetően a füleki (Fifakovo) Oláh Erika megérdemelten nyerte az első díjat. A másodikat a kulturált énektechnikájú szenei (Senec) versenyzőnek. Bárdos Ágnesnek ítélték. A harmadik helyen a baracskai (Bardoriovo) Bencsik Lívia végzett, aki átéléssel adta elő cseppet sem könnyű versenydalát. A közönségdíjat alighanem a rozsnyói (Roznava) Szántó Eleonóra nyerte volna, aki a negyedik helyen végzett, s ugyancsak nagy tetszést aratott a királyrévi (Kráfov Brod) Szarka Gyula balladisztikus versenydala, a Kőműves Kelemen. A szerzői kategóriában a várakozásnak megfelelően a Gravis együttes végzett az első helyen, Dusík Gábor Aranymadár című szerzeményével. Ez az együttes — fenntartások nélkül állítható — profi szinten játszik, s az ifjú nemzedék életérzéseit irodalmi szintű szövegekkel, kiváló és hatásos hangszereléssel fejezi ki. A második díjat Gordos László és Mázik István Várj című lírai versenydalának ítélte a bíráló bizottság, melyet a fesztiválzenekar kíséretében Oláh Erika adott elő. A harmadik díjat a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Klotild Verzió együttes nyerte. Bállá Igor Látomás című versenydalával. Ennél a zenekarnál is a dalok hangszerelése, a dal és szöveg egyenrangúsága és a jó előadásmód volt a fő erény. Kiemelésre méltó, hogy a döntőbe jutott együttesek közül egy sem okozott csalódást, s ez is bizonyítja : érdemes volt szerzői kategóriában is versenyt hirdetni. A lehetőség továbbra is megvan. Hisszük, hogy a Melódia szervezői a csehszlovákiai magyar könnyűzenei kultúra megalapozása után hozzájárulnak a tehetségek további kibontakoztatásához. S természetesen az énekesek és együttesek fejlődése is joggal elvárható. Mert a fesztivál léte — kötelez. Szaszák György Úgy bizony: Dajka És jött Dajka, igen. Dajka, mert így hívom, lehet, túlzó bizalmaskodással, de tudom, joggal hívom így, mert szeretem, igen szerettem a Mestersége: színész című nem egészen egyórás portréműsorig is, de azután még jobban, holott tudom, e fokozati különbözetért letekerne, ha ismerne, mert Ö aztán tudja, a szeretet oszthatatlan, fokozhatatlan, vagy van, vagy nincs, s ha nincs, hiába mímeljük, az meglátszik, mert úgy van az ember a szeretettel, mint Ö a színészettel, ha nem megy, akkor nem megy, akkor inkább nem vállal szerepet, mert nem akar hazudni, sem önmagának, sem tisztelőinek, mert Ő vérbeli színész, érzelmeivel hitelesíti játékát, nem utánzással, mint azok a kollégái, akiknek nincs szükségük feltöltődésre, mert ők „mesteremberek", művészek, mert mindig mindent tudnak, de ő csupán dilettáns, aki néha elfogy, mint a gyertya, és akkor nagyon sötét van, hiába áltatom magam, hogy a szeretet akkor is éltet. \
