Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-11 / 50. szám

ÚTKERESŐ FIGYELJ! Mottó: „Három szeretem van benne, érzed? S három bánat. Ez s az is tied." (Lubomír Feldek) Levélrészlet: ..... Tulajdonképpen nem is tanácsot sze­retnék Tőled kérni, hanem csak könnyíteni magamon, és elmondani mindazt, ami az utóbbi időben velem történt amiről keveset beszélek, de ami annál inkább foglalkoztat. Tudod, hogy a fővárosba kerülve nem volt senkim. Itt a fiúk egészen mások voltak. Rohantak, futottak valami után. Felületes is­meretségeket kötöttek, nem volt idejük, nem is akarták behatóbban megismerni a lányokat. Aztán jött egy fiú, aki egészen más volt, mint a többiek. Komoly, megbízható, akire lehetett számítani. Éppen végzett, csak az nyugtalanított, hogy nemsokára elmegy kato­nának. De mire sor került rá, hogy elmenjen, addigra már megismertük egymást, és meg­szoktam őt a hibáival együtt. Tudtam, hogy visszahúzódó, hogy érzékenyen kötődik hoz­zám, de ez még inkább hizelgett is nekem. A katonaság alatt hűségesen vártuk egy­mást Nagyon örültem a naponta érkező leve­leinek, hát még annak, ha hazajöhetett. Min­den percet együtt töltöttünk. Amikor elment, azt mondta, nem akarja, hogy elzárkózva éljek, szeretné, ha addig is szórakoznék, amíg nincs itthon. Talál­tam egy barátnőt, akivel jól megértettük egy­mást. Együtt jártunk táncolni, szórakozni is. Egyre jobban megtetszett ez az élet, és aggód­va kezdtem arra gondolni, mi lesz, ha vissza­jön a katonám. Új ismeretséget azonban mind­eddig nem kerestem. Már csak néhány hó­nap volt hátra a katonaságából, amikor egy nyári táborban új barátokkal ismerkedtem meg. Az egyik fiú — ismertem már régebbről — most valahogyan jobban kezdett érdekelni. Tetszett, ahogyan az emberekkel viselkedik, azon vettem észre magamat, hogy figyelem, és akaratlanul is összehasonlítom a katonám­mal, aki persze hátrányos helyzetben volt, mert elszakítva a külvilágtól még érzékenyeb­bé és sebezhetőbbé vált. Az új fiú magabiztos viselkedése, megnyerő modora győzött. Egye­lőre nem tudtam, mit teszek, hogyan mondom meg a réginek, csak annyit tudtam, hogy amíg katona, semmiképpen sem mondhatom meg neki az igazat. Az újat viszont képtelen voltam többé elhagyni. így, ilyen kétségek között érkezett el az a nap, amikor hazajött végleg a katonaságtól. Az első találkozáskor kegyetle­nül éreztem magamat. Nem volt erőm elmon­dani az igazat, hiszen annyira várta már a találkozást. Úgy éreztem, mind a kettőt csa­lom egyszerre. Két nyerget egyszerre azonban nem lehet sokáig megülni, a régi fiúm már másnap meglátott az újjal. Minden szó, ma­gyarázat frázisnak és idegennek tűnt, sajnál­tam őt, és segíteni szerettem volna neki újra beilleszkedni az életbe. A sajnálaton túl azon­ban mást nem éreztem iránta, az utolsó szálakat is széttépte az új fiú. Vége volt a tartósnak hitt kapcsolatnak. Még kétszer éljött utánam, kért hogy menjek vissza hozzá, meg­alázó számára, de mindent megbocsát Nem tudtam megtenni, amire kért. Azóta sokszor gondolok rá, arra, vajon hogyan él. Gyakran viselkedem úgy az új ismerősömmel, ahogyan az nem érdemli meg, mintha hibákat keres­nék benne, mintha a kétségeimet támaszta­nám alá, hogy nem jól választottam. Magam sem tudom, hogy miért csinálom ezt, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy helyesen cse­lekedtem-e. " Lejegyezte: — pév — Jelena Obrazcova bra­­tis/avai fellépésén, zongorakísérőjével, Vázsa Csacsavávaí KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele Egy kicsit boldoggá tenni.. Tudjuk róla, hogy a világ egyik legnagyobb énekesnője. Ahol megjelenik, felfigyeltet magára. Nemcsak az operaszínpadon és a hangversenydo­bogón. Kisugárzó légköre van egy szürke reggelen is. Az ötödik ráadást adta a Redutban, és nem tudom hányadszor ment már ki a közönség tapsát megköszönni, de végül mégis leülhetett a művész­szobában. Persze szoros gyűrűben, fotósok, kísé­rők, gratulálok, autogramkérők közepette. Egy al­kalmas pillanatban — valóban a perc töredéke volt ez — mégis sikerült a művésznővel megállapodni: Másnap reggel kilenc órakor a szállodában. Ugyancsak igyekeztem, hogy el ne késsek, de annál ráérösebben múltak az öt-tíz percek azután. A kellemetlen csak az volt, hogy a szálloda elő­csarnokában egyre szaporodtunk, s már hatan vártunk Jelena Obrazcovára. Aztán megjelent. Jó kedélyün, friss mozgással, mindenkire figyelő te­kintettel. Ismerősei kézfogással, öleléssel üdvözöl­ték. A háttérben várakoztam. Aztán hirtelen fordult egyet, s meglepetésemre, mert azt hittem, hogy nem emlékezik rám, máris intett, hogy kezdhetjük a beszélgetést. Kezdő korában versenyek nyertese, jelenleg a Moszkvai Nagyszínház énekese, nemzeti művész. Járja a világot. Ünnepli őt többek között Párizs és Helsinki, London és Tokió, Milánó és Szófia közön­sége. Azt mondják, Carmen-alakítása új példát teremtő. De az operán kívül kamarazenét is énekel, kantátákat és oratóriumokat. Repertoárja bősége­sen gazdag, énekli minden jelentős opera mezzo­szoprán szerepét. Már a leningrádi konzervatórium növendékeként — A. Grigorjev volt a tanárja — fellépett a Bolsojban, a Borisz Godunov Marina szerepében. Firtatja az ember, hogyan jut el egy tehetség az indulástól a siker útjára, kik segítették, kik hatottak rá? — A kulisszák mögött ültem minden színház­ban, és figyeltem, tanultam. Tanulok még ma is. Szakmai ismereteimet a Nagyszínház művészei bővítették. Ringyin hatott rám. Megtanított rá, hogyan kell Dosztojevszkijt értelmezni. Meg Horo­witz volt nagy hatással rám. És Richter, Callas, Thebaldi. Tulajdonképpen nagyon sokan, mert mindig találkozom olyan emberekkel, akiktől tanul­hatok valamit. Szeretem az embereket. Kell is, mert az élet nagyon nehéz, ezért egy kicsit boldog­gá kell tenni őket. Erre mindennap gondolni kell. Nem nyomasztja néha a tehetsége? Nem érzi ebből fakadóan a felelősség terhét? — Nem, mert örömmel élek a hivatásomnak. A művész élete sok fegyelmet kíván ... — Igen, de fogalmazhatnám úgy is, hogy ci­gányéletet élek. Ma itt, holnap ott. Ahová éppen a hivatásom szólít. Pihenőnapom csak a fellépés után van. De gyakorolni akkor is kell. A magánélete? — Ami nagyon fontos az életemben, az a lá­nyom. A szerelem gyümölcse, s ezért nehéz volt nekem. De az életem teljességéhez tartozik. Örökös tanulás, gyakorlás, világjárás, siker. Hogy tudnák ezek a sorba szedett szavak kifejezni a mögöttük rejlő tartalmakat?! A művész, különleges érzékenységével többszörösen éli át a külső és belső hatásokat. S ami nagyon mélyen él bennünk, arról nem szeretünk vagy nem is tudunk beszélni. Mit szeretne még elérni művészi pályáján? — Az énektechnikámat szeretném úgy tökélete­síteni, hogy mindazt, amit a szivemben érzek, kifejezhessem. Hogy viszonyul a közönséghez ? — Szeretem őket. Szerintem nem lehet jó vagy rossz közönségre kategorizálni. Ez így nem jó meghatározás. Az ember alaptermészete nem vál­tozik. A száz év előtti publikum valószínűleg ugyanilyen volt, mint a mai. Ha az előadóművész­nek sikerül kapcsolatot teremteni vele, akkor, ugye, jó a közönség. Ez megint visszahat. Ha érzem ezt, akkor beleadok mindent. Teljesen függetlenül at­tól, hogy a New Vork-i Metropolitanban énekelek, vagy egy kis faluban. Örülök annak is, hogy a legnagyobb művészekkel dolgozhatok együtt a közönség meghódításában. Felpattan. Minden idegszálában már a tovább­utazás izgalma. Más város, más közönség várja. Ezúttal Budapesté. Érezhetően nem a formalitás mondatja vele: — Elnézést kérek a késésért. Én sem csak az illem kedvéért köszönöm meg a szűkös idejéből nekünk juttatott néhány percet. BERTHÁNÉ S. ILONA

Next

/
Thumbnails
Contents