Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-11 / 50. szám
VIKTOR KOZKO s A z íté le t n a p ja /róc7lotl Letecska-lángocska emlékezete szerint sohasem élt, mindig csak haldokolt. Haldokolt nyáron, amikor a vele egyidős fiúk sötétedésig kószáltak az utcákon, és véresre verdesték lábukat, fejüket. És haldokolt, amikor a többiek aludtak, ősszel és télen. Ebbe az életbe is a halálból csöppent bele, legalábbis a felnőttek ezt mondták neki. De erről ő semmit sem tudott, nem emlékezett rá. A gyermekotthonban sem a kérdezősködés, sem a múlt fölhánytorgatása nem volt szokás. A mának éltek, annak, ami van, és a jövőnek, amihez próbáltak fölnőni. A betegségekre, nyavalyákra oda sem figyeltek; hiszen nem nagy eset az, a lakodalmadig úgyis elmúlik, ebcsont beforr. A gyermekotthonbeliek nem tartották illendőnek a nyafogást, betegeskedést, ez jobban illett a városiakhoz, akik az apjukkal, anyjukkal éltek; de a gyermekotthonbelinek jobb titkolni a betegséget, mert az onnan való, a múltból, amitől — bár maguknak sem vallották be — féltek, amiről csak magukban gondolkodtak. Gondol rá Kecske Vaszka, Colos Sztasz, Burák Vanya, Manya és Andrej — az ideiglenesen elfuseráltak, akiket valamilyen betegség miatt időről időre száműznek az elkülönítőbe. Gondolnak rá, és titkolják a gondolataikat, mert büszkék, mert van bennük gőg, és mert reménykednek, reménykednek és félnek a rontástól, félnek a kimondott szóval elkiabálni azt a reményt, hogy lehetnek még másmilyenek is, mint amilyenek, lehetnek még olyanok is, mint mások. Ezért nem is mondogatják senkinek, hogy ők nem olyanok, hiszen az okos maga is rájön, a buta meg nem is sejti. Nem mindenkinek kell tudnia, hogy ők hová valók. Letecska első emléke önmagáról, hogy egy priccsen fekszik. Nem tudja, hol. milyen helyen, melyik évben. A prices gyalulatlan deszkából van, hasadozott és sötét színű, egy sötét sarokban áll, a kályha mellett. A priccset daróc takarja, alatta széna vagy szalma vagy valami, ami egykor széna, szalma volt, de most már porrá zúzódott, lisztté őrlődött, megcsomósodott és daróc takarja. Letecska Kolkát is daróc takarja. Rajta legyek raja, bolhák serege. A mennyezetet elborítják a fekete, fényes legyek. A legyek szemtelenül rászállnak Letecskára. Lecsap rájuk és káromkodik, mert mást nem tehet. A lába érzéketlen, nem mozog. Letecska időnként ledobja magáról a darócot, és nézegeti a lábát. Nem kíváncsiságból vagy mert sajnálja a lábát, hanem unalomból. A daróc alatt Letecska meztelen, a lába pedig színes — kék, lila, sárga. Talán a mocsoktól, talán a betegségtől, de talán ilyennek kell lennie az ember lábának. Ő pedig ember, ezt Letecska tudja. A körülötte lévőkre nem emlékszik, egyetlen emberi arcra vagy alakra sem. Pedig voltak ott sokan, jöttekmentek, mozogtak. De Kolka nem beszélt velük, csak káromkodott, szidalmazta őket, és azok is csak ezzel viszonozták szitkozódásait. A nappalok és éjszakák váltakozására sem emlékszik. Mintha akkoriban nem is aludt volna, mindenesetre a szeme mindig nyitva volt, mintha várt volna valamit, de hogy mit, azt nem tudja. De ettől az örökös várakozástól nagy és kidülledt lett a szeme. Talán nem is a várakozástól, hanem az éhségtől. Bár különösebben nem emlékszik az éhségre sem. Nem emlékszik rá, hogy éhes lett volna. Mert kell-e étel az embernek, amikor alszik? Nehéz lenne megmondani, meddig tartott ez az álom: egy évig, két évig, száz évig? Letecska mindenesetre legalább száz évnek érezte, és a többiek... a többiek számoljanak utána maguk, ha érdekli őket. Egy évszázadot feküdt végig ködben és sötétben azon a priccsen. Nem enyészett el, nem bénult meg, nem hullott szét. Azután egy másik, ezüstös és ragyogó, de annál a sötét évszázadnál nehezebb és hosszabb évszázad kezdődött, amelyre már emlékezett. Ez a korszak egy ragyogó tavaszi nappal, fájdalommal, félelemmel és rettegéssel kezdődött. Hosszú, szürke köpenyt viselő emberek rontottak be, a daróc - cal együtt fölnyalábolták Letecskát, és kivitték a házból a levegőre. És azt nem lehet elmondani, hogy mit érzett, amikor először megpillantotta a havat, beszivta a friss levegőt, hogy mit jelentett számára, amikor a hó meg a levegő betört az életébe. Karmolt és kapálódzott, ijedtében még be is vizelt, és úgy káromkodott, hogy ezek a szürke köpenyes, puskaporszagú emberek még aligha hallottak olyat. Görcsbe rántotta, kiforgatta magából a fájdalom és a szitkozódás. Szitok két nyelven, oroszul és németül. Első szerelem Azt mondják, hogy az idő gyógyít. Bizonyára így van, léteznek azonban olyan sebek is, amelyeket a mindenható idő sem bir begyógyítani. Ez az asszony minden évben eljön a Győzelem napjának előestéjén, május 8-án Fegya síremlékéhez. Este jön, mert akkorra a breszti erőd emlékhelye elnéptelenedik, és így kettesben lehet szerelmével. Bevallom, erőt kellett vennem zavaromon, hogy odamerészkedjek a zokogó asszonyhoz, és elkattintsam a fényképezőgépemet. Egyébként Alekszandra Rjabovát semmi sem zavarhatta meg azokban a percekben. Hosszasan elbeszélgetett Fegyával, és mikor térden állva kisírta magát, felemelkedett, és gondosan elhelyezett egy virágokkal teli vázát a férje neve alá, majd lassan a kijárat felé indult. Gyorsan utolértem, és ekkor megismertetett az életével. — Egy évvel a háború kitörése előtt mentem férjhez — mondta. — Fegya hamarosan bevonult, és én a faluban maradtam, gyereket vártam. Mikor elérkezett a szülés ideje, hirtelen szörnyű félelem fogott el. Annyira, hogy semmivel sem törődve elutaztam Bresztbe, férjem szolgálati helyére. Itt, a katonai kórházban szültem meg a fiamat. Fegya éjszakánként rohangált be hozzám látogatóba. Azon az éjszakán is nálam volt két óráig. És hajnali négykor a kórházszigetre betörtek a fasiszták. Megölték az orvosokat, a nővéreket, a beteg határőröket. A kisfiámat, aki tizenöt napos volt, egy vadállat pisztollyal lőtte agyon. Csak homályosan emlékszem rá, mi történt azután: csodával határos módon életben maradtam, valamilyen pincébe kerültem. Ott rejtőzött el két sebesült őrmester is a mieink közül. Az egyiket Szásának hívták, a vezetéknevét nem kérdeztem. Két napot töltöttünk ott, aztán a fiúk engem átvittek egy vizesárkon, és elvezettek a mieinkhez. Sokáig mentünk, de nagy nehezen azért eljutottunk odáig. Hogyan alakult tovább az életem? Elvégeztem az ápolónőképző tanfolyamot, s harcoltam egészen a győzelemig. Fegyát többé nem láttam viszont: elesett a breszti erőd védelmében az első napokban. A háború után Alekszandra Rjabova ismét férjhez ment. Ma már felnőtt fia van. A Győzelem napjának előestéjén az asszony minden évben eljön Bresztbe. Egyedül érkezik, a férjét és a fiát nem hozza magával. Ez az ő soha be nem gyógyuló sebe, ez az ő első szerelme. G. ROZOV
