Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-11 / 50. szám

változni kezdett, s csak akkor tudták meg, hogy mi is a baj. Azaz: terhességük 4—5. hónapjában ... S ami szintén elgondolkodtató és figyelemre méltó: ezeknek a 16—21 éves lányoknak a szülei sem figyeltek fel semmire!

A többi megkérdezett egy hónapon belül tudatára ébredt terhességének, s csekély kivételtől eltekintve — ezeknek a nőknek a partnere vagy börtönbüntetését tölti vagy külföldi — megírták, vagy szóban újságolták el a hírt partnerüknek. A jövendő lányanyák közül csupán ketten gondoltak terhességmegszakításra, ám az orvos — egy esetben pedig az apa, aki végül mégsem ismerte el az apaságot — eltanácsolta őket ettől a lépéstől. Ugyanakkor a jövendő apák közül 14-en ezzel a mondattal reagáltak a bejelentésre „vetesd el!". Az egyik hozta a nyolcszáz koronát a találkára. A „katonaapák" leggyakoribb reakciója a következő volt: „majd ha leszerelek, feleségül veszlek!" Ez állt a levélben, amely általában az utolsó volt. „Azt is mástól tudtam meg, hogy járt itthon. Bálban is volt, és más lányokkal szórakozott. Engem még csak meg sem látogatott", mondta egy 22 éves lányanya. De olyan eset is előfordult, hogy a fiú azt mondta, minden rendben, s azóta se híre, se hamva. Vagy egy másik, viszonylag ritka, ám annál szomorúbb történet: „Amikor megmondtam neki, hogy állapotos vagyok, megkérte a kezemet. Már készülődtünk az esküvőre, amikor megbetegedtem. Három hónapig kórházban voltam. Közben ő megismerkedett egy másik lánnyal, s azóta nem ismeri el az apaságot", mesélte egy 20 éves lányanya. A férfiak további gyakori érvei: „Nem vehettek el, mert nős vagyok", „komoly ismeretségem van, azt a lányt akarom feleségnek", „az lehetetlen, hogy én legyek a gyerek apja, nálam ilyen ügyetlenség nem fordulhat elő", „fogd másra, hisz mással is jártál", „ahogy velem lefeküdt, úgy mással is lefeküdhetett" és még sorolhatnám. De minek: Hiszen a lényeg mindig ugyanaz: nem kell sem a lány-anya, sem a gyermek...

Lampl Zsuzsanna

Négyszemközt

Kedves Anna néni!

Igaza van, bizony kevésszer írunk az étet „végső eseményéről", a temetési szertartásokról, szokásokról, s halottaink emlékének méltó ápolási módjáról. Novemberben, halottak napja után mesélte, mi a legújabb módi: ki tud szebb, minél feltűnőbb „más" virágokat vinni szerettei sírjára, olyanokat, hogy faluszerte arról beszéljenek.

Néhány éve a sírkövek, a sírhelyet körülvevő rács cifrasága, „drágább" volta tett az elhunyt iránti szeretet vélt fokmérője, s igencsak megszólják Önök felé azt, aki úgymond, halottaitól „sajnálja a pénzt".

Bizony, e legbensőbb emberi érzést, s egyben a legfájdalmasabbat nehéz kívülálló szemmel és véleménnyel úgy megítélni, hogy ne tűnjön tapintatlanságnak, ne értse e nagyon sajátos formában is megnyilvánuló kegyeletet Habár meggyőződésem, hogy nem a gyász külső jelein mérhető le valaki súlyos vesztesége, ez olyannyira magán- és családi ügy, egy-egy faluközösség vállalt szokásainak vagy új hagyományaink tudatos alakításának a függvénye, hogy senki külsőnek nincs joga beleszólni, megítélni. Aki két-három hét után leveti a gyászt éppúgy hordozhatja a szívében évekig, mint aki tetőtől talpig abba öltözve jár. Van, aki naponta, hetente kijár legdrágább halottja sírjához, más viszont nem tudja elviselni, s inkább idegenekkel gondoztatja, olyan élő benne a fájdalom. Nem lehet megszólni azt, aki mondjuk egy bokor vadrózsát ültetett halottja sírjára vagy csupa muskátlit lehet, az volt az elhunyt kedvenc virágja — mint ahogy egyéni ízlés, szeszély, lehetőség szerint visz valaki halottak napján méregdrága csoda-virágot, fenyőtoboz-koszorúcskát vagy a kertben nevelt egyszerű krizantémot a temetőbe. A lényeg, hogy ne azon töprengjen, mások mit szólnak, mondanak, gondolnak, kinek mi tetszik, hanem hogy amit érez, abból mennyit kíván halottjai emlékének ápolásával kifejezni, megmutatni. Amennyi megnyugvást ad, s amiről úgy érzi, méltó ahhoz a szeretethez, kapcsolathoz, ami életükben összefűzte Önöket.

Ami új temetési szertartásainkat illeti: a búcsúztatás módja, a választott zene és ének, a sírnál elmondott vers megadja a lehetőséget, hogy a végtisztesség az elhunyt érdemeinek, becsületben eltöltött életének méltó tiszteletet adjon. Azt hiszem, nem elvetendő szokás, életünk útjának bölcs ismerete hozta létre, hogy valaki megöregedvén végrendelkezik, bármilyen jelképes is, amit utódaira, szeretteire hagyni kíván. E végrendelet (rendelkezés) része lehet, hogy elkészíti ruháit, s kiválasztja a zenét, verset, a saját temetéséhez. Igaza van, nincs ebben semmi borzasztó, sem döbbenetes, csupán egy végső búcsú fájdalma, amelynek elkerülhetetlenségét felismerve könnyebb elviselni, ha eljön az ideje.

Bölcs életszemléletéhez kívánok még sok szép, nyugalomban eltöltött évet!

Szeretettel:

Kihez forduljunk?

B. B. bodrogi lakos nyugdíjügyben kér felvilágosítást. Özvegyi nyugdíjat kapott, legfiatalabb gyermeke tavaly befejezte az iskolai tanulmányait és munkába lépett. Idén maga is nyugdíjjogosult lett, és május óta öregségi nyugdíjat is kap. A nyugdíjhivatal az elmúlt évre összesen 996.— Kcs túlfizetést mutat ki, s ezt az összeget olvasónktól visszaköveteli, illetve a kifizetésre kerülő öregségi nyugdíjából már le is vonta. Azt kérdezi, hogy helyesen járt-e el a nyugdíjhivatal, mert neki nincs tudomása arról, hogy az elmúlt évben havonta 83.— Kcs-val több nyugdíjat kapott volna, mint ami járt neki.

Az özvegyi nyugdíj minden korlátozás és csökkentés nélkül mindaddig jár az özvegynek, amíg legalább

egy ellátatlan — továbbtanuló gyermekéről gondoskodik. Nem csökkentik az özvegyi nyugdíjat akkor sem, ha az özvegyi nyugdíj, valamint az özvegy 12 naptári hónapra eső jövedelméből kiszámított havi átlagkeresetének összege nem haladja meg a havi 1 500 Kős-t.

Minthogy olvasónk legfiatalabb gyermeke is a múlt évben már munkába lépett, s olvasónk özvegyi nyugdíjának és a fentiek szerint kiszámított havi átlagkeresetének összege nyilván meghaladta a havi 1 500.— Kcs-t, az özvegyi nyugdíját a nyugdíjtörvény értelmében joggal csökkentették annak az összegnek a felével, amellyel e kettő összege meghaladta a havi 1 500 Kcs-t.

Dr. B. G.

Szeretnék rátalálni

Hatvanéves, 170 cm magas, falun egyedül élő, saját családi házzal rendelkező özvegyasszony házasság céljából keresi azt az intelligens, erkölcsös özvegyembert — 67 éves korig —, aki szereti a falut, és szívesen hozzáköltözne.

Jelige: „Lila orchideák"

Huszonegy éves, 170 cm magas fiú ezúton szeretne megismerkedni vidám természetű, zenét kedvelő lánnyal. Fényképes levelek előnyben.

Jelige: „Várok Rád"

Huszonhárom éves, 175 cm magas szőke fiú szeretne megismerkedni korban hozzáillő, vidám természetű lánnyal. Fényképes levelek előnyben. X'

Jelige: „Karácsonyra együtt"

Huszonhat éves, 168 cm magas, középiskolát végzett, szőke hajú, kék szemű lány szeretne megismerkedni komoly, intelligens, barna hajú fiúval 32 éves korig. Fényképes levelet kér.

Jelige: „Rossz a magány"

Huszonkét éves, 168 cm magas, barna hajú munkáslány társaság hiányában szeretne megismerkedni hozzáillő, vidám fiúval 25 éves korig, aki megosztaná vele örömét, bánatát. Leveleket a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) járásból vár. Fényképes levelek előnyben.

Jelige: „A magány nem jó barát"

Húszéves,, 168 cm magas szőke hajú kék szemű, vidámságot és zenét kedvelő lány szeretne megismerkedni korban hozzáillő, intelligens fiúval a komáromi (komámo) járásból.

Jelige: „Szeretném, ha szeretnél"

Harmincéves, 170 cm magas legényember ezúton szeretne megismerkedni házasság céljából lánnyal vagy özvegyasszonnyal 30 éves korig. Egy gyermek nem akadály.

Jelige: „Dél-Szlovákia"

Huszonkilenc éves, 165 cm magas, barna hajú, barna szemű, falun élő lány szeretne megismerkedni korban hoz, záillö férfival. Kölcsönös szimpátia esetén házasság is lehetséges. Fényképes levelek előnyben.

Jelige: „Szeretni és szeretve lenni"

Budapest melletti családi házban lakó szakmunkás házaspár (32 és 34 évesek) két gyermekkel szeretne csereüdültetés céljából ismerettséget kötni egy szlovákiai családdal. A válaszleveleket a következő címre kérik: Bereczki István, Budakalász, 2011, Jankovics u. 26.