Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-04 / 49. szám

Milena Brúhová

ATELEK

Madách

Előző számunkban a nőszövetség olvasómozgalmának idei kötelező olvasmányai közül Zalabai Zsigmond „Mindenekről számot adok" című könyvére hívtuk fel olvasóink figyelmét. Ezúttal egy másik kötelezőből, MHena Brűhová A telek című, mai témájú regényéből közlünk részletet.

Pavlinának elég volt kinyitnia az előszoba ajtaját, máris tudta, hányadán áll. A padló ragyogott, az ajtó fénylett, a tükör melletti polcon egy vázában hóvirág virított. Egészen odavolt a gyönyörűségtől, és hogy legalább valamennyire megkönnyebbüljön, cipőben ment be az előszobába, és az elégtétel jóleső érzésével föl-alá sétált. Aztán a földre állította két teli táskáját, ledobta a kabátját és kötött sapkáját, és csak legvégül húzta le a csizmáját. Egy ideig a fürdőszobaajtónak támaszkodva ácsorgott, mélyeket lélegzett, bár nagy kedve lett volna azonnal berontani a szobába, és jól megmondani a magáét. Nem is annyira Sebek kolléga szavai visszhangoztak a fülében, inkább Lída sápadt arcát látta maga előtt, és dühe lassanként elpárolgott.

— Szia — mondta nyugodtan, amikor egy kis idő múlva belépett a szobába.

Jakub az íróasztalnál ült, és rajzolt. Fel sem emelte a fejét, csak mormogott valamit, és folytatta a munkáját.

Pavlina odalépett hozzá, és a válla fölött belenézett a tervekbe.

— Hol kószáltál már megint? — kérdezte Jakub élesen. — Mindjárt öt óra.

— Hol kószáltam volna ? Az üzletekben. Mindenütt annyi az ember, mint a nyű.

A férfi hallgatott, és a munkájába mélyedt.

— Lída siralmas állapotban van — próbált Pavlina témát váltani.

— Hm. Nem találom a régi fejesvonalzóm. Nem tudod, hol lehet? Tudod, az az iskolai, a monogra(női«)

MILENA BRÚHOVÁ

A t

e

l

e

k

(részlet)

mommal. Nem tűnhetett el nyomtalanul!

Már megint kezdődik, gondolta Pavlina, de nem szólt semmit, kiment a konyhába.

— Te takarítottál? — kiáltott be a nyitott ajtón át a szobába.

— Hát persze, minden bizonnyal én — zsémbelt Jakub a rajztábla fölött —, egyébre sincs időm!

— Szóval megint az anyád volt itt! — fakadt ki Pavlina, és újra férje Íróasztalához lépett. — Mondd, Jakub, miért csinálja, amikor tudja, hogy nem szeretem?

— Látta, hogy a lakásunk olyan, mint a disznóól, hát kitakarított — válaszolta a férfi sértődötten.

— Nem volt itt semmiféle disznóól!

— Segíteni akart, úgyhogy, légy szíves, ne szidd össze érte.

— De hiszen én nem haragszom rá — fakadt ki Pavlina. — Csak nem akárom, hogy ö takarítsa a lakásunkat. Miért nem vagy képes ezt megmondani neki? Hát egyszer se tudsz a védelmemre kelni? Ha a mama eljön, kérem, semmi kifogásom ellene. Bármikor szívesen látjuk. Főzzetek magatoknak kávét, üljetek le, beszélgessetek, de kérlek, mondd meg neki, ne csináljon nálunk minduntalan nagytakarítást.

— Hagyd abba! — szakította félbe élesen Jakub, letette a ceruzát, és most először pillantott fel Pavlinára. — És, légy szíves, beszélj vele tisztességesen. Anyuka jót akart. Eljött, tortát és süteményt sütött nekem, közben megmosta a konyhában az ablakot.

— Csakhogy ez a mi lakásunk, Jakub — szólt közbe Pavlina. — Takarítsa a saját lakását, ezt már jó egypárszor megmondtam neki. Nem vagyok sem lusta, sem ügyetlen, ki tudok takarítani magam is.

Jakub elhúzta a száját, és újra a papírjai fölé hajolt.

— De még egyszer sem kefélted fényesre az elöszobapadlót, és egyszer sem sütöttél a születésnapomra tortát — mondta haragosan.

— Karácsonyra is sütöttem, nem emlékszel? — mondta Pavlina halkan, szemrehányón. — És megesküdtem, hogy utoljára. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom miért. Ami pedig az elöszobapadlót illeti, hát annyira fontos, hogy fényes legyen? Ha mindezt meg kellene csinálnom, egyetlen könyvet sem tudnék elolvasni. Más vagyok, mint az anyád, ezt kezdettől fogva tudtad. Én nem akarok megállás nélkül a padlón csúszkálni és takarítani, hiszen ez őrültség!

Jakub végre felállt a székről. Dühösen az asztalra dobta a ceruzát, és a feleségéhez lépett.

— Vagyis szerinted anyuka nem normális? — kiáltott rá. — Hát jegyezd meg magadnak egyszer és mindenkorra, hogy utoljára beszéltél róla ilyen hangon. Nagyon jól tudod, mit tett értem, és milyen sokkal tartozom neki ezért. Feláldozta magát értem. A legnehezebb években mindent egyedül kellett vállalnia. Tudod, mekkora terhet rótt rá a taníttatásom? Öt óv alatt egyetlen ruhát, egyetlen pár cipőt sem vett magának.

— Mert így akarta — mondta Pavlina halkan. — Régi ruha és elnyűtt cipő, ezzel vívta ki az emberek elismerését és csodálatát.

Pavlina meghökkent, ijedten meredt Jakubra.

— Bocsáss meg — mentegetőzött —, de ez az igazság.

— Ne merj többé így beszélni róla!

— Azt mondom, amit gondolok, ebben különbözöm tőled és tőle.

— Anyám rendes asszony.

Pavlina felsóhajtott. Az imént kirobbant vita olyan régi volt, mint a házasságuk maga, valójában két éve szünet nélkül tartott. Pavlina olykor úgy érezte, Jakub családja már a puszta létével is ingerültté teszi.

— Igen, az édesanyád rendes asszony — mondta csendesen — de nem engedi, hogy a magad életét éld. És ez szörnyű! Azt akarja, halálodig úgy érezd, az adósa vagy, és örök hálával tartozol neki. Pedig te mindezt visszaadod egyszer a gyerekeidnek, vagy nem? Ez az élet rendje, Jakub, akár tetszik, akár nem.

Pavlina ismerős csettintést hallott a háta mögött.

— Ezt a badarságot már sokszor elmondtad — jegyezte meg Jakub gúnyosan —, ha nem tévedek, valami filmből vagy honnan vetted.

— Ez az igazság — fortyant fel Pavlina. Ismét elvesztette féltve őrzött nyugalmát. — Nem az a fontos, hogy vettem, hanem az, hogy igaz!

Kiment a konyhába, ránézett a csillogóan tiszta ablakra, melyet két hete mosott meg, és melyet az anyósa mégsem talált eléggé tisztának. Egyszeriben fölöslegesnek és haszontalannak érezte magát. Érezte, hogy férje egyre jobban eltávolodik tőle. Szüleitől és nagyapjától ugyan átköltözött hozzá, vele élt, de sosem érezte magát otthon a lakásukban. Valójában mindig is a családjához húzott.

Pavlina felsóhajtott, és kiment az előszobába a vásárolt holmiért. Eszébe jutott Sebek doktor, és lélekben megmosolyogta a házassággal kapcsolatos világos elveit. Az ő számára mindez ismeretlen volt.

Az elégtételnek valamiféle gálád érzésével, melyet egy kissé szégyellt is, kicsomagolt egy doboz szendvicset, és egy tálra rakta. Tudta, hogy kész szendvicset vásárolni Jakub családja szerint főbenjáró vétek, de ez most egy cseppet sem zavarta. Ezúttal a Stanék család kénytelen őt olyannak elfogadni, amilyen — itt ő van otthon.

Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, de nem fordult meg. Tovább rendezgette a szendvicseket az ovális tálon, és lélekben felkészült Jakub megjegyzéseire.

Nem kellett sokág várnia!

— Gondolhattam volna — kezdte Jakub csípősen. — Tudod, hány ember fogdosta össze ezeket a szendvicseket ? Bizonyára tudod. És azt is tudod, mennyire kényes vagyok erre. Miért nem készítesz valamit legalább egyszer magad ? Anynyíra bonyolult?

Pavlina a férjére nézett, és elmosolyodott.

— Ostobaságokat beszélsz, Jakub. Ha valaki hallaná, azt hihetné, hogy éheztetlek, hogy soha nem főzök neked. Nevetséges, mennyire eltúlzol és kiforgatsz mindent.

Egy másik dobozból készen vásárolt tortát vett elő, de az elégtétel érzése odavolt.

— Végül még kisül, hogy mindezt készakarva csinálod — jajdult fel fájdalmasan Jakub a háta mögött.

— Miért vásárolsz ilyen drága dolgokat? Ha piskótatésztát sütnél, és krémet kevernél bele a keverőgéppel, még egy húszasba se kerülne, hiszen a tojást ingyen kapjuk.

— Ha nem vetted volna észre, ma tizenkét órás, tegnap pedig éjszakai ügyeletem volt — válaszolta az asszony nyugodtan.

— De tegnap egész délután szabad voltál, és egy órát zongoráztál — szakította félbe Jakub. — Ennyi idő alatt még én is megsütnék egy tortát, és jobbat, mint ez itt.

— Majd legközelebb, jól — mondta Pavlina, felkapta a szendvicses tálat, és a férje felé fordult:

— Tegnap Pesekéknél voltam, és krumplilángost sütöttem a gyerekeknek, hiszen tudod.

Megint eszébe jutott Lída, és ez az emlék új erőt adott neki.

— Másokért mindenre képes vagy, ránk meg fütyülsz — fakadt ki Jakub.

Minél nyugodtabb volt Pavlina, öt annál jobban elfogta az indulat. Mint mindig.

— Jakub — mondta Pavlina békésen —, hogy beszélhetsz így?

Szilva József metszete