Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-27 / 48. szám
f VALÓRA VÁLT ÁLOM KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele — Az én életem a szövetkezet élete is. Együtt nőttünk, okosodtunk, gazdagodtunk. Tizenhét éves voltam, fiatal és tapasztalatlan, amikor apám az elsők között belépett a szövetkezetbe. Engem magával ragadott a lelkesedés; mit tudhattam én még akkor, mennyi nehézséggel, buktatóval jár a közös gazdálkodás, tetszett, ahogy a járási instruktor beszélt a jövőről, melléálltam én is, s jártuk a házakat, agitáltunk, álmot szőttünk, igaz, inkább csak magunknak, mert sok helyen meghallgatás nélkül zavartak ki az udvarból. Ezekről a hetekről,' hónapokról nagyon sokat tudnék mesélni, hiszen minden óra, minden nap története egy regénnyel ér fel. Sládecek Gizella, a gellei (Holice) szövetkezet dohánytermesztési csoportjának dolgozója idén töltötte be ötvenedik életévét. A kislányból anya, nagymama lett. Mint ahogy a nehezen alakuló, formálódó szövetkezet is fokozatosan a legjobbak közé küzdötte fel magát, nemcsak a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) járásban, hanem országos viszonylatban is. S közben eltelt harminchárom év. — Budafán a szövetkezet megalakulásakor ötvenketten írták alá a belépési nyilatkozatot. Engem elküldték egy féléves tanfolyamra, majd segédkönyvelö lettem. Az irodában csak délelőttönként voltunk, délután kijártunk a mezőre. Mert a munkás kevés volt; ültetni, kapálni, betakarítani meg kézzel kellett. Emlékszem, a Duna mellett akkor még nem voltak gátak, az egyik évben bokáig érő vízben arattunk. A katonák jöttek segíteni, nélkülük még az a kevés termés is ott veszett volna ... Pénz így sem volt, csak kéthónaponként fizettünk. Egyszer kaptam négyszázötven koronát. Hogy én milyen boldog voltam akkor! ... Az első években nagyon sokat kínlódtunk. Az emberekből hiányzott az összetartás, a bizalom. Mindez csak nagyon lassan, fokozatosan érlelődött meg bennük. Apám agronómus volt; hej, de sokat vesződött az emberekkel! Mert gépek nem voltak, kézzel meg lassan haladtak. Azok az évek nagyon megviselték mindazokat a vezetőket, akik becsületesen kiálltak a közös ügy mellett. Könny szökik a szemébe. Mi némán várjuk a folytatást. — Apámat már tizennyolc éve eltemettük. Anyám nemrég ment utána. Neki sem volt könnyű. Mint ahogy egyetlenegy akkori vezető feleségének sem. Én rendőrhöz mentem férjhez. A megtakarított fillérjeinket elvitte a pénzbeváltás. Üres kézzel kezdtük a közös életet. 1954-ben megszületett Jóska. Nem sokáig maradhattam otthon vele, mert akkor még nem volt gyermekgondozási szabadság. Az óvodát is csak hírből ismertük. Toldoztuk-foldoztuk a napokat, ahogy tudtuk. Az irodából nemigen lehetett kimaradozni, a gyereket meg nem volt kire hagyni. 1958-ban aztán azt mondtam: otthagyom a könyvelést, megyek a dohányba. Onnan ha egy-két napot elmaradok, mi sem történik, csupán a keresetem lesz kevesebb. De ezt az irodában nem tehettem meg. És azóta, huszonhat éve a dohányban dolgozik. — Ma már a dohányban sem olyan a munka, mint valamikor volt. Amit lehetett, gépesítettek. Igaz. por még így is van bőven ... Meg cipekedés is, pedig ügyes mestereink vannak, sok mindent javítottak, újítottak már annak érdekében, hogy könynyebb legyen a munkánk. Huszonhárom nő és négy férfi tartozik a csoportba. Összetartó, jó kollektíva. Férjezetlen nincs közöttünk, a lányok futnak az iparba. Hozzánk csak azok a fiatalasszonyok jönnek, akiknek a gyerek miatt jobban megfelel az itthoni munka, mint a mindennapos utazás. Mi, asszonyok aztán megértjük egymást. Ha valamelyikünk véletlenül kimarad, már aggódunk, mi történhetett vele, miért nem jött munkába? Együtt töprengünk, ha valakinek valami gondja van. de ugyanúgy megosztjuk egymással az örömet is. A mai fiatalok nagyon türelmetlenek, mindent egyszerre akarnak, ha valami nem sikerül nekik, hamar elkeserednek. Sokszor szóba hozzuk nekik a mi fiatalságunkat. A szövetkezet alapítását, az első nehéz éveket. Csak nevetnek rajta. Hogy hol van az már, igaz sem lehetett... Pedig igaz volt, s nekünk úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. Elhallgat, gondolatai újra a múltban kalandoznak. — Egyszer a gyerekeimnek meséltem, hogy naponta hány kilométert kellett megtennünk gyalog ki a földekre meg vissza, mert délben is haza kellett szaladnunk, megmelegiteni az ebédet. Akkor még sem az iskolában, sem az óvodában nem adtak enni. Rám meresztették szemüket: „Anyu, hát miért nem tanultál meg kerékpározni?" S el sem akarták hinni, hogy akkor a kerékpár nagyobb dolog voft, mint ma az autó; kíméltük, inkább gyalog jártunk. Gabika, a harmadikos gimnazista kislány tér haza. — Három gyermekünk van, a két fiú már családot alapított, csak hétvégeken járnak haza. Most Gabika a kedvenc, no és a három kis unoka. A menyeimet is csak dicsérni tudom, a közös munkában mindig segítenek. Mert a cukorrépát még kiosztják egyelni — ennyi maradt a rengeteg kapálnivalóból. Valamikor ki sem láttunk belőle, de ma már a kukoricához kézzel nem kell nyúlni, a cukorrépát is gépek takarítják be. Azt hiszem, hogy amilyen gépet ma meg lehet venni, az a mi szövetkezetünkben mind megtalálható. Mészáros József huszonhat éve áll a közös élén, s az ö szemében mindig az ember az első. Szigorú nagyon, de emberséges. A munka könynyitésére, a jó munkafeltételek megteremtésére nem sajnálja a pénzt. És velünk, nőkkel is törődik. Csak egy példát említek. A dohányban június közepén kezdődik az idény, s ez eltart november-decemberig is, attól függően, mennyi a termés. Mi tehát szabadságra nyáron nem mehetünk. De hogy ne legyünk megrövidítve, június elején minden évben szervez nekünk négy-öt napos kirándulást. Idén Hradec Královében voltunk, negyvennyolcán. Nagyon sokfelé jártunk már, sokat láttunk. A pihenés a téli hónapokra marad. Mert amellett, hogy gondoskodnak rólunk — munkaruhát, lábbelit kapunk, van óvoda, üzemi konyha, fürdöbeutaló és csoportos kirándulás, jól el vannak látva az üzleteink —, van még egy nagy hiányosság is! A dohánytermesztőknek a téli két-három hónapban nincs munkájuk. Idén például hamar befejeztük, mert gyenge volt a termés. Október végétől február közepéig — kivéve a fizetett szabadságot — kereset nélkül vagyunk. S ez nekünk, akik már nyugdíjazás előtt állunk, bizony nagy kiesést jelent. Elmosolyodik. Aztán nagyot sóhajt. — Hát bizony, három év múlva nyugdíjaznak. Számomra is befejeződik a közös munka. Mert nálunk a nyugdíjas nők nem dolgoznak a szövetkezetben. Az ezerszázezerkétszáz korona nyugdíj mellett inkább az unokákat gondozzák. Az én nyugdijam is ennyi lesz majd. A fizetés az utolsó években stabilizálódott; húszezer korona évente az alap, ehhez jön még ötezer korona osztalék. Egy füzetet vesz elő a fiókból. — Nem hiába voltam könyvelő ... Most is mindent nyilvántartok. A többiek is hozzám fordulnak, ha valamit tudni akarnak. A teljesítmény kiszámítását is rám bízza a csoportvezető. Én meg szívesen bajlódok vele, érdekelnek a számok, úgy látszik, mégis egy könyvelő veszett el bennem ... Okleveleket, ajándéktárgyakat rak az asztalra. — A szövetkezettől minden évben kapunk valamilyen ajándékot. Nőnapra, kerek évfordulóra, kitűnő eredményeinkért. A vezetőség semmiről sem feledkezik meg. Decemberben például az 50., 55., 60. születésnapjukat ünneplőknek rendeznek közös vacsorát. Én is közöttük leszek. Már előre örülök neki. Mert nagyon jó érzés ám, hogy törődnek az emberrel, megbecsülnek. Ennek tulajdonítom azt is, hogy a 310 szövetkezeti tag közül engem választottak a földművesek X. kongresszusának küldöttévé. Prágában még csak egyszer voltam. A nöszövetséggel. Mert annak meg tizennégy éve a pénztárosa vagyok. Egyszóval: a kongresszuson való részvétel kitüntetés számomra. Meg elégtétel is a sorstól. Hogy valóra vált a tizenhét évesen szőtt álmunk ... H. ZSEBIK SAROLTA
