Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-01 / 45. szám
g o < Oszlopfő Száz évvel ezelőtt. XI. 2-án született Frico Kafenda, szlovák zeneszerző. 1933. XI. 5-én halt meg San Ke tajama japán forradalmár, a Japán Kommunista Párt alapító tagja. a nemzetközi munkásmozgalom nagy egyén i-Ozsvald Árpád válogatott és új verseinek kötete, amelyet a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatában jelentetett meg a Madách kiadó, a költő negyedszázados verstermését mutatja be. A versek nemcsak a költő curriculum vitae-ját mondják el, hanem a régi paraszti élet alkonyáról is számot adnak, nemkülönben a szülőtáj metamorfózisáról, amely gyakran drámaian, lelki szorongásoktól kísérve jelenik meg. A Csordakút, a Szekerek balladája és más versek, ha keserűen is, de a megmásít - hatatlant sugallják. A régi világ széthullt, tükörképe csak a költő képzeletében él. Bár a hang tárgyilagos, a sorok mélyén mégis érezzük a lélek izzását. Ifjúkora vesztén kesereg a költő. A kötet öt ciklusra bomlik, s a ciklusok egyre több tárgykört ölelnek fel. A költő lírai realizmusa szimbólumokkal válik teljessé — a bibliából és a mitológiából veszi példázatait. Elmondja a második világháború gonosztetteit (Pinkas zsinagóga. Árnyék), és fölteszi a mindannyiunkat szorongató kérdést: „Árnyék, mondd, mi lesz, ha csak a vén hold őrzi meg) földünk szétporladt testének árnyát?" De nemcsak az új háborútól retteg, az emberiség más csínytevései fölött sem húny szemet a költő, félti a természetet, félti a Földet attól a pusztító haláltól, amelyet olyannyira siettet az emberi mohóság, butaság és rosszakarat. Az óceánok elszennyezése ellen szól „Ha meghal a tenger" című megrázó versében. lami ünnepe XI. 7-e a Csehszlovák-Szovjet Barátsági hónap kezdete Mint egyetlen megtartó erőbe, népébe és anyanyelvébe kapaszkodik, óvón őrzi a lángot, melynek nem szabad kialudnia. A Szőlőkarók, a Hettita ballada, az Anyanyelv és más költemények arról a hűségről adnak számot, amely a költő életérzésének legtisztább forrása. A kötet utolsó verseiben többször megjelenik a magány és a hiábavalóság gondolata: „Don Quijote óriás malmai / nyöszörögnek, / őrli eltékozolt, / konok álmainkat, / a semmi kenyerét sütögetjük ..Ozsvald azonban mindig fel tudja oldani szorongását: „A felhők mögül / idehallik a hősi ének, / jó lován vágtat egyre tovább / Don Quijote de la Mancha." Az érdes ozsvaldi hang a kötetben mindvégig megőrzi eredendő karakte(női8) rét, a tárgyias sorok mögött azonban ott dobog a költő érzékeny szíve, ott él sugárzó humánuma. Dénes György Kis magyar címertan Az utóbbi években Európa-szerte újra divatosak lettek a címerek. Nemcsak a történészek érdeklődnek irántuk, hanem azok is, akiket érdekel hazájuk, városuk, esetleg saját családjuk ősi címere. Címerek mosolyognak ránk a borosüvegek címkéiről, sportolók melegítőjéről, kabáthajtókákról, villamosokról és autóbuszokról. Az átlagos szemlélő legtöbbször csak esztétikai szempontból tudja őket megítélni, holott a mértani formák, a stilizált képek, a színek jelrendszere rengeteg történelmi, művészetjog- és művelődéstörténeti információt tolmácsol — a nyelvhez, és a művészetekhez hasonlóan. A címeres ábrázolás, a heraldika tudományának alapismereteiből kaphatunk áttekintést Bertényi Iván könyvéből, a Kis magyar cimertanból. Bertényi gazdagon illusztrált munkájában megismerkedhetünk a heraldika szabályaival, régi és új magyar címerek jellegzetességeivel, a címerhasználat kialakulásával és elterjedésével. Mivel a magyar címerhasználat nyolc évszázados múltra tekint vissza a középkori fegyverhasználaton alapuló, legtöbbször pajzs alakú jelvényekkel-szimbólumokkal hazánk területén is gyakran találkozunk nemesi, városi, községi, címerek formájában. Hogy a jelképek hermelines, evetkebőrös díszítéseit, keresztjeit, vágásait, színeit és a heraldika számtalan szerkesztési szabályait megértsük, ahhoz nagy segítséget nyújt a Gondolat Könyvkiadó gondozásában megjelent könyv. Kiss György Romboid A csehszlovákiai magyar költők közül elsőként Tőzsér Árpád versei jelentek meg önálló kötetben szlovákul. A válogatás Na brehu papiéra címmel a Slovensky spisovatef gondozásában az elmúlt esztendőben látott napvilágot. Örömmel nyugtázható, hogy Vojtech Kondrót mellett két új, fiatal fordító, Mila Haugová és Marta Podhradská is részt vett a Tőzsér-versek átültetésében. Az írószövetség kritikai szakosztálya ez év januárjában kerekasztal-beszélgetést rendezett a kötetről. E beszélgetés anyagát, melybe mind szlovák, mind pedig szlovákiai magyar részről többen is bekapcsolódtak, most a kitűnő szlovák irodalomelméleti és -kritikai folyóirat, a Romboid ez évi szeptemberi száma jelentette meg. Pavol Plutko helyenként pontatlan és felületes állításokat is tartalmazó föbeszámolója mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy Tözsér elsősorban arra törekszik, hogy a valóság tárgyainak és jelenségeinek ábrázolása megfeleljen a lírai szubjektum belső állapotának. Versei középpontjába így „az autonóm valóság kerül, amely azonban közvetlenül a költő „belső világát tükrözi viszsza". Tözsér legújabb kötetében, az 1982-ben megjelent Adalékok a Nyolcadik színhez (melynek szlovák fordítása — a Sny k Vili. dejstvu — meglehetősen pontatlan) címűben a szlovák kritikus a dokumentáris elemeknek a költői szubjektum legszemélyesebb problémáival való vegyülését találja felfigyeltetőnek, majd megjegyzi, hogy Tözsér számára „a költészet elsősorban a kifejezés és önkifejezés eszköze, s ezzel a megismerés és önmegismerés eszköze is". A neves irodalomtudós, Stanislav Smatlák Miroslav Vélek poétikája közelében jelöli ki Tözsér költészetének a helyét, s megjegyzi, hogy ez a líra minden racionalitása ellenére is „már-már lázasan, véresen személyes” költészet. Vojtech Kondrót, aki az e kötetet is megjelentető kiadó egyik szerkesztője, elmondta, hogy ez a válogatás „valamiképpen előrejelzi azt. amit mi a Slovensky spisovatef kiadóban tenni szeretnénk: sorra lefordítani a szlovákiai magyar és ukrán költők legjobb könyveit szlovákra". Ezt a reményét fejezte ki hozzászólásában Rácz Olivér is, amikor elmondta, „úgy tűnik, hogy valami lényegesnek a küszöbén állunk. (...) Azt hiszem, nem túlzók, amikor kifejezem abbéli reményemet, hogy a Csehszlovák irodalmi kontextusba csakhamar teljes mértékben bekapcsolódnak hazánk idegen nyelvű irodalmai is." Ugyanennek a reményének adott hangot Karol Rosenbaum is, aki örömét fejezte ki a szlovák Tözsér-kötet megjelenése kapcsán, hiszen „egyedül csak ilyképpen közeledhetünk egymáshoz". Ehhez pedig, úgy gondolom, nem szükséges további kommentárt fűznünk. Tóth László Példák tárlatszervezésből Nem mondhatjuk, hogy nincsenek képzőművészeti kiállítások Dél-Szlovákia magyarlakta járásaiban. A Csallóközi, a Dunamenti, a Gömöri Múzeumban, a Nógrádi Galériában és a kassai (Kosice) kiállítótermékben időről időre nyílnak ilyenek az állandó tárlatok mellett; olykor a Bodrogköz egy-egy művelődési házában is. (Ez utóbbi tájegységünkkel kapcsolatban azonban hadd jegyezzük meg, hogy itt se múzeum, se képtár, egyelőre csupán a gondolata vetődött hasonló intézmény létesítésének Királyhelmecen (Kráf. Chlmec) és Bodrogszerdahelyen (Streda nad Bodrogom), amit csak helyeselhetünk, s természetesen kívánjuk, hogy minél előbb váljék valósággá.) Külön csak a falvakra, kisvárosokra gondolva, persze, más a helyzet. Az ott élőknek ritkán van vagy egyáltalán nincs alkalmuk közvetlenül képzőművészeti élményhez jutni, mivelhogy tárlatok nem nagyon nyílnak a közelükben; a városokba meg, eltekintve a kevés kivételtől, nem azért utaznak, hogy festményeket, szobrokat lássanak. Ezért is örvendetes néhány csallóközi falu példája, ahol az egységes földmüvesszövetkezetek védnöki közreműködésével mind több tártatot rendeznek az utóbbi időben. így került sor nemrégiben Nagy János szobrász- és Almási Róbert festőművész bemutatkozására Csicsón (Cicov). Onnan azután munkáik egyenesen a nagymegyeri (Calovo) művelődési házba vándoroltak, ahol ugyancsak színvonalas kiállításban láthatták őket az érdeklődők, köztük sok iskolás, pedagógusok vezetésével. Nagy János szobrai, szoborportrói és kisplasztikái az embert, a történelmet mondták, Almási Róbert főként Csallóköz arcait mutatta be lendületes színkompozíciókban. Egyébként a két művész további közös tárlatokat tervez, kisebb falvakba is. Reméljük, meg is valósulnak, rajtuk, mindenesetre, nem múlik. Persze, úgy lenne jó, ha alkotásaik de más képzőművészeinké is, eljutnának valamennyi tájegységünk legalább két-három helységébe, hogy hatnamunkálna végre elevenen képzőművészetünk, az eddig született müvek — a Csallóköztől a Bodrogközig. Bodnár Gyula SZÍNHÁZ Cikker—ősbemutató Egy új opera születése nem mindennapi esemény, ezért mindig számon tartott dátum a bemutatója. Október 8-án volt a premierje — a Bratislava! Zenei Ünnepségek keretében — Ján Cikker nemzeti művész új, szám szerint nyolcadik operájának, a Beszterce ostromának. Mikor megkérdezték, miért választotta Mikszáth Kálmán regényét alapul, azt válaszolta: emberszeretetből. Ugyanis az író arany humora, minden emberi csetlést-botlást megértő elnézése, finom iróniája, derűs szemlélete rokonérzéseket váltott ki belőle. Azonkívül itteni környezetben játszódik a történet. Főhőse, Pongrácz István gróf létező személy volt. A nedeci vár urának különcködéseit akkoriban széltében-hosszában beszélték. Mikszáth ennek a maga környezetében kiskirályként élő, hóbortos várúmak legendássá vált alakját tette meg regénye főhősévé. Ján Cikker, aki maga irta operája szövegkönyvét, ahogy nyilatkozta, tömörítette, de tiszteletben tartotta az iró szövegét, ám mert vígoperát írt a regény befejezésével ellentétben, hőse nem hal meg, hanem kissé kajánul figyelve a körülötte hajbókoló, öt kijátszani akarók machinációit, szinte önmagát legyőzve, egy megértő emberi gesztussal lezárja az események láncolatát. A három részből — kilenc képből — . álló opera zenéje jól tükrözi a szerző zenei stílusát. A humoros jelenetekhez komponált zene új oldaláról mutatja be az alkotót. Finom humorral, derűs vidámsággal szól hozzánk ez a zene, melyet a bratislavai Nemzeti Színház operazenekara közvetít, Ondrej Lenárd érdemes művész vezényletével. A rendező, Branislav Kriska a mű szellemében alkotta meg színpadképeit. Az első részben a kissé vontatottan induló cselekménysort a lendületesebb, a vígjáték szabályai szerinti sodróbb előadás követte — a zene fokozódó dinamikája szellemében. A produkció azonban mindvégig visszafogott
