Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-25 / 44. szám
FERENCZY ANNA Nem volt erős tél, a hó, amilyen korán jött, olyan korán el is olvadt. Tavaszodon. A mély árokban sebesen hömpölygőn a sáros víz, az erdőből gallyakat hozva magával. Éjszaka még fagyott, de nappal az agyagos sár cuppogott a csizmák alatt. A faluban még mindenki behúzódott, habár nagyon várták a jó időt. Sógor állta a szavát, lefelé tartottak, a pocsolyákat nagy ívben megkerülték. Alig találkoztak valakivel. Csak Ritye támogatta a veszendőbe menő kerítés oldalát. Kizárta őt az asszony a házból. Most, hogy ismerőst látott, hangos szócséplésbe kezdett. — Ha akkó ezt tudom, aká csendíthetnínek is nekije. A sok imádságtó má kicsirázik, mint a kötisnek való, de a mírgit csak rám tuggya frecsónyi, mint a hőscincér vagy a varangy. De eccer lesz, ami soha, begyójtok vele, az anya keservit! Há ki az úr a házná? A kiabálás egypár kíváncsiskodót az utcára csalt. Juliskáék otthagyták őket, sebesen szedték a lábukat. Az udvarba lépve az apját látta meg először. Fát vágott az ólak előtt, minden sújtásnál nagyot nyögött. — Aprítod, Miklós? — kérdezte sógor, de csak bólintás volt a felelet. — Julis? Miklós a ház felé biccentett. Nenéék bementek, ő pedig a fahasábokat a kamra részé alá rakta. — Gyűjjön maga is, apa! — szólt rá Juliska. — Nem! — nyögte. Nenéék a konyhában álltak. Julisnak nyoma veszett. A nagyfazékban krumpli főtt, a gőze fojtotta sógort. Juliska is bejött, és sebtében összeseperte a házat, a fazekat a tűzhely szélére húzta. Az asztal is rendetlen: a káposzta letakaratlanul, kenyér, kés, edények szanaszéjjel. Vöröske, a macska, a lábához dörgölődött. Nagyot csapódott a pinceajtó, Juliska ijedtében azt sem tudta, merre meneküljön, de sógorék is megijedtek. — Mi van, hárman is gyűrtetek, pegyig emútak a három királyok jó rígénl! — fogadta őket Julis. A kötényéből az almát a szakajtóba öntötte. Látszott rajta, hogy nem örül a látogatóknak. Úgy fortyogott, mint a krumpli a fazékban, közben jött-ment. Sógor a kalapját forgatta a térdén, nene sem mert nekikezdeni. Juliska mosogatni kezdett, közben hol az egyikre, hol a másikra nézett. Ö belekezdett volna, de az anyja mintha megérezte volna ráförmedt: — Taknyos, még tanókot is hoztá magadvá! Beléd fojtom a levegőt, ha nekiesek annak a meszelő fejednek! — No, no, Julis, csak várjá, má megmontam, ne tyüze, me ha én megrakom, megpirósz a közelibe! A magadét rakhatod, fújhatod, ijesztgetheted, de a jánkát hadd bíkíbe, begyó az magátó is, ha együn az ideje! A Farkasokvá meg én nem fogok hadakoznyi, de senki fija-borja, hacsak nem az erdőbe! Juliska anyja közbevágott volna, de sógorba már felgyülemlett az indulat. — Ne feledd, nekünk is van egybe-másba beleszólásunk, ezt má jobb, ha most a gerendára írod a háromkirályok mellé! Ne fi, sok minden megütyi az ember fülit, elszóta magát Ferenc is... Máskípp hugyan mert vóna fögyünnyi! Tavaszvá nagy csúfságot tett rajtunk a Margit, a semmi? Hát mit gundósz, kinek a borit akarod kiteregetnyi, elannyi a vásáron?! Utóvígre szukafarkas is vót a családba, mé nem azt hagyítottad oda valamelyik fijadnak?! Me azokvá nehezebb mi, a jánkává könnyebb ebánnyi?! De csak gundótad, te, farkasbolond, csak gundótad, r bennem rókáre talátá, a keserves nemjóját a bolond fejednek! . Julis csak hápogott, a méreg majd szétvetette. — Úgy tárgyasz vele, mint a mostohává, oszténgat csudákozó, hogy nem gyün? Mé gyűjjön, hogy megmard?! Te nem tanótá a magad kárán, pegyig jó megmartak! Égisz Hetedre szóló sebet kaptá, csak gyógyíthasd, nyalogasd, de ne a gyereked kárára! És ne ácsingózzá, kapaszkoggyá, me letörik az ágy. maga alá temet, de még másokat is! Sógor levegő után kapkodott, alig győzte kigombolni a kabátját: — Ha nem csendesösz, még a paphó is elmék, el én! — nyögte. — Az isten ládd, nem ver botvá! — sziszegte Julis. — A rossznyovolya má keröget, fújtogat, a lábad má a gödörbe, de még kirúgná vele. ha hannám! Meg hugyan gyüttök ehhő, hogy úgy nekem támacc, mi? Kid vagyok én neked, a kapcarongyod, he?! — Szigyellheted magad, Julis! — avatkozott bele nene. — A gyerekejidet jószerive mink neveltük, ruháztuk, mégörőté is, me vót hova, kihő vetnéd iket, míg te lófrátá! Azt gundolod, má elfelejtődött? Még a krumplit is a mi pincénkbő cipeted, míg it az apjok, csakhogy találkozhass vele ... Szerencsétlen Mikiósvá azt tehetté, amit akartá, de ne fi, azé nem hülye, ha megsüketöt is! Kíszakarvá el akaró mamyi mellőle mindenkit, hót mire jó ez?! — Ippeng úgy, ahugyan mondod! Kódósvá nem kötöm egy jászóho! — Kódósvá? Mirő, kirő beszísz? A Gergő apja nem vót vóna kódós, ha elvesz, pegyig igencsak belecsimpaszkottá, úgy szalattá utána, mint akit besóztak! Csak ő Eszter után nyút, nem pegyig utánad! Vót esze, kiismert tíged! De akkó ügyi má jó vót a Szegő Gyuri is, me sürgetett az idő! — Te, te, ehagass, te meddő kóró, me kétfelé törlek, és szíjé morzsólak az ujjaim között! — Alighogy kimondta, már ugrott is. Juliska közéjük vetette magát, az ütések rajta csattantak. Megindult a pokol. Julis úgy visított, mint akinek elment az esze. Erre felfigyelt az ura is, megállt az ajtóban a fejszét markolászva. Egyszer csak elindult, a nagy zűrzavarból kimarkolta a feleségét, és úgy vágta az ágyba, hogy az menten leszakadt. A sok párna ráesett. A nagy darab férfi dühe mindenkit megbénított. Lapátkeze ökölbe szorult, sörte haja a gerendát súrolta, nagy széles mellkasa fújtatott, a szeme szikrázott. Nenét az ijedség sógor mellé taszította, Juliskát meg az ablakhoz. Julis is ijedten pislogott ki a párnák közül... — Ez vót a első! — nyögte. — A másikhó má a Gyuri gyalúja kö! — Ezt úgy mondta, hogy nene keresztet vetett magára. Juliska apja a lába alatt lévő párnába rúgott, az nagyot puffanva a két hosszúszék közé préselődött. A kinti ajtót úgy bevágta, hogy a konyhában megcsörrentek a fedők. A nagy csöndben csak a krumpli rotyogását lehetett hallani. Julis már nem vörösen, hanem falfehéren kászálódott elő. íme, a bólogatós ura megtáltosodott, legalább egy évre kibeszélte magát. Sógor is magához tért. Fejébe nyomta a kalapját, és csendesen mondta: — No gyerünk, itt is vótunk! Úgy megindult, hogy nene nem győzte szedni a lábát. A kapuban megvárták Juliskát, aki az apjával lassan ballagott, annak keze a vállán pihent. Hálásan nézett az apjára. Julis az udvar közepén állt, és egy párnát markolászott. — Ény is mék! — kiáltott utánuk Miklós. — Jó. apa, jó. Nagy csődület volt már Rityéék előtt, mert még mindig a feleségével hadakozott. Kapu, tőke, már az ajtóban hevert. Még a kecskét is a kilincshez kötötte a sok bámészkodó örömére. Apósa, anyósa már lukat táncolt az ajtó előtt, sírtak, rimánkodtak. De belülről senki sem felelt, csak az ijedt kecske mekegett. — Másová, szüle! — ordította feléjük gúnyosan Ritye. Szomorú látványt nyújtott a két magatehetetlen öreg. Nene szíve összefacsarodott, ment volna segíteni szegény, de az ö ereje kevés, ide férfi kellene, nem gyámoltalan nő. Rityét a mérge összezsugoritotta. Az évszázados kövön kuporgott a kerítés tövében. Csúfondárosan röhögöttt, két nagy agyara kisárgított a szájából. Kalapja részegen kav paszkodott a megmaradt hajába. A bagót idegesen rágta, közben szitkolódzott. Ha valami eszébe jutott, felpattant és a ház felé ordított, majd visszaült a követ melegíteni. Amint észrevette Juliskáékat, felugrott. — Csalja magává, apa — mondta Juliska. — i-iu, — Serre! — Ja! No, kő ser? — nézett Rityére Miklós. — Hínnye, az ippeng jó gyünne, hallod pajtás, be rigen nem láttalak! Elindultak, de Ritye még egyszer visszaszaladt és bekiabált: — Zsófi, Zsófi, mire visszagyüvök, ehord ám magadott Me ha nem, kifüstőlek. oszt ha gyün a kódoló barát, berittyenlek a tarisznyájába! Jövő ilyenkorig erágónnak rajtad. Sokan még a kocsmába is követték, ingerelték, mint a harapós kutyát a kerítés mögül a gyerekek. Juliskáék hazafelé igyekeztek ... Vili arca szélesre húzódott Ritye láttán. A sarokban kártyáztak, egy másik asztalnál a tanító Andrissal nagy vitában lehetett, mert vértelen arca kipirosodott. Gyakran szájához emelte a korsót, mélyen ülő szeme Andrist nézte. A kocsma megtelt, még a falakat is támogatták. — Két ser italt! — kiáltotta Ritye. Mindkettőjüknek elég okuk akadt, hogy leöblítsék torkukat. A hab szinte ült a korsók tetején. Miklós bácsi intett, hogy írja fel, nincs nála pénz, és mutatta a két felet. Ritye szája szélesre húzódott, és előre csücsörített. Egy új lapra a Szegő név került a többi mellé, amit úgy őrzött Vili, mint a szemefényét. Szegő nagy tenyere szinte lemarta orra alól a habot úgy nézett körül, mint aki először jár itt. Ritye az arcát fürkészte. Az irgalmát, pajtyi! Neked meg hova kívánkozott a füled ? Szegő nagyot húzott a sörből, és megrándította a vállát. — Ahova a többijé — nyögte. — Nem baj, fő, hogy itthon vagyunk, be sok ott háttá a fogát, tán még most is a szteppén vicsorítnak. — No! — De hun a csudába tekeregsz, tán kéccer ha láttalak? Sok a tennyivaló mi, de mindig rosszabb, ahelett, hogy jobb vóna. — No! — Ez a Maszarik papó valami demokrácijáró...! Szegő ránézett. — Hát a tanító monta így a jó mútkorjába, de ahun urak vannak, testvír, ott ennek vígé! — No! — bólintott Szegő. — Csúfosan erittyentettik a nótánkot, hogy lepni meg íket a lapostetö! A bámészkodók csalódottan a kártyázok felé húzódtak, mert Ritye szavaiból nem sokat értettek. Szegő nem maradt sokáig. Megitta a másik sörét is, és felállt. — Csak nem fisz a Julistó? — Akkó nem vóník itt! Az ajtóban megemelte a kalapját, Ritye a kártyásokhoz ment, de azok tovább küldték, gibicet nem tűrő mozdulattal. Ha tudna hallgatni, megtűrnék. De ő meg a hallgatás? Tűz és víz! Végül a tanitóéknál kötött ki. — Ide űhetek? — Csak űjík — válaszolt Andris. A tanító elhallgatott, Ritye kizökkentette. Az a korsókat nézte, jól jött volna még valami innivaló, de nem volt egy vasa sem. Egy darabig álldogált az asztaluknál, a kocsmárost nézte, az a fejével intett, hogy üljön a kártyásokhoz, de a tanító mondanivalója jobban vonzotta. A tanító szomorúan nézte két asztaltársát, maga sem tudta, mit is mondjon nekik. A kártyások valamelyike nagyot csapott az asztalra. A tanító a koszos asztalt nézte szomorúan, és úgy összehúzta a szemöldökét, mintha a foga fájna. Hallgattak. A kutya ugatott a küszöbön. A kártyások keverték a lapot. (folytatjuk)
