Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-18 / 43. szám
Marika Gombitovát nem kell bemutatnunk. Hosszú ideig a legnépszerűbb szlovák énekesnők közé tartozott. Balesete után sokan lemondtak arról, hogy még találkozhatnak kedvencükkel a könnyűzenei hangversenyeken. Mások csalódottan elfordultak tőle, hiszen új dalaiban — mert az éneklést nem hagyta abba — fájdalma, boldogtalansága fogalmazódott meg, s korántsem az az optimizmus, amit megszoktak tőle. „Csak az igazi barátok maradtak meg, de így legalább tudom, kik az igaziak" — nyilatkozta nemrég a riportereknek. A vele készült beszélgetésből közlünk most egy részletet. — Hogy érzi magát? Hogy van? — Jól. Legalábbis igyekszem jól érezni magam. Naponta öt órát tornászom, a fennmaraszer mégis sikerülni fog. Amikor tavaly októberben Moszkvában Jumasev professzor megoperált, azt mondta, ha csak egy kis szerencsém lesz, és fegyelmezett leszek, öt éven belül újra tudok majd járni. Amikor nemrég idehaza Bratislavában meglátogatott, fejcsóválva mondta, hogy nem azért operált meg, hogy énekeljek, hanem azért, hogy járjak. Mind a kettő fontos nekem, válaszoltam neki. Amikor láttam, hogy nem hiszi el, odaültem a zongorához, és elénekeltem neki egyik dalomat. Akkor azután megértette, hogy a gyógyuláshoz az éneklés nekem ugyanolyan fontos, mint a torna, a rehabilitáció. — Már több. mint két éve járja a kórházakat. fürdőket, rehabilitációs központokat. Hogy is kezdődött? Marika gombi topa' dó időben pedig énekelek, komponálok, lemezfelvételeket készítek. A bratislavai S stúdióban szerepelek a Modus együttes műsorában. Ez a műsor nemsokára lemezen is hallható lesz. Tehát amint látják, dolgozom. — Van hozzá kedve ? Honnan veszi az erőt. az optimizmust? — Nem nyugszom bele abba, hogy már sosem járhatok, és reménykedem, hogy egy— 1980 decemberében bekövetkezett balesetem után négy hónapig Bratislavában feküdtem, és úgy éreztem, mindennek vége, többé egy hang sem jön ki a torkomon. 1981 áprilisában a rehabilitációs intézetben ültem először a zongorához. Szörnyű volt: alig volt hangom, a bordáim összetörve, úgy éreztem, megfulladok. Mindenem fájt. De azért napról napra jobban ment. Az 1981-es Bratislavai Lírát a tévében akartam nézni, de nem sokkal a fesztivál előtt a szervezők felhívtak, és kértek, hogy lépjek fel. A főorvos beleegyezett. Nagyon boldog voltam, hogy nem felejtettek el, de féltem is. A főpróbát nem is fejezhettem be, mert mindenki pánikba esett, féltek, hogy nem leszek képes szerepelni, hogy elsírom magam, röviden, hogy az egész fellépésem szentimentális kudarcba fullad. De én azt mondtam: „Ha olyan gyenge volnék, ahogy azt gondoljátok, soha életemben nem jöttem volna ide többet! De most itt vagyok, és énekelni fogok!" És énekeltem, az emberek örültek, magamnak pedig bebizonyítottam, hogy erős akarattal erre is képes vagyok. — Erre az akaraterőre nyilván a továbbiakban is szüksége volt? — 1981 szeptemberétől 1982 januárjáig a nyugatnémet Bad Wildungen rehabilitációs központban voltam. Nagyon szigorú, kemény napirendet kellett betartanom, ami biztosan használt, bár nem nagyon biztattak. A reményt Jumasev professzor adta meg, Moszkvában. — Sajnálja magát? — Másképpen válaszolok: csinálnom kell valamit, hogy ne legyen önsajnálat a vége. — Mitől egyedi Jumasev professzor módszere ? — Képes rá, hogy a gerincben megszakadt idegszálat összekösse egy, a sípcsontból vagy a bordák közti térből vett ideggel. Nem nagyon értek hozzá, de gondolom, a szerencse azt jelenti, hogy az ideg alkalmazkodik, és lehetővé teszi, hogy a gerinc úgy működjön, mint a baleset előtt. — Nehéz operáció volt tehát — Nyolc óra hosszat tartott. S azzal a veszéllyel járt, hogy megbénulhatott volna a kezem. — Nem nagyon rossz, hogy ülve kell énekelnie ? — A lélegzés miatt bizony nem mindegy, de már megtanultam másképp lélegezni. — Népszerűsége csúcsán érte a baleset. Gondolkodott-e azon. hogy milyen a sors. mi a szerencse — szerencsétlenség ? — Nem. Értelmetlen lenne azon rágódni, miért éppen én. Megtörtént. De kell, hogy legyen kiút. — Milyen? — Azelőtt hajsza volt az életem. Nem értem rá megfigyelni azokat az apró dolgokat, amelyek mégis fontosak az életben. Most van időm. Foglalkozhatok a zenével, több időt szentelhetek a zeneszerzésnek, a hangom képzésének, a daloknak. — Hősnek érzi magát? — Vannak emberek, akik csodálnak, de egyik sem tudja, mit tenne az én helyemben. Talán ugyanazt, amit én. — A legnehezebb pillanatokban ki segített. ki támogatta a leginkább ? — Néhány kollégám a Modusból, publicisták, színészek. Ők rögtön az elején, amikor egy csomó ember számára megszűntem létezni, meglátogattak a kórházban, és vigasztaltak, hogy fogok még énekelni. — Elhitte nekik? — Reménykedtem, és: énekelek. És igyekszem, hogy ha szenvedés árán is, de teljes legyen az életem. A Mlady Svét nyomán (nő 17)
