Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-10-18 / 43. szám

Marika Gombitovát nem kell bemutatnunk. Hosszú ideig a legnépszerűbb szlovák éne­kesnők közé tartozott. Balesete után sokan lemondtak arról, hogy még találkozhatnak kedvencükkel a könnyűzenei hangversenye­ken. Mások csalódottan elfordultak tőle, hi­szen új dalaiban — mert az éneklést nem hagyta abba — fájdalma, boldogtalansága fogalmazódott meg, s korántsem az az opti­mizmus, amit megszoktak tőle. „Csak az igazi barátok maradtak meg, de így legalább tudom, kik az igaziak" — nyilat­kozta nemrég a riportereknek. A vele készült beszélgetésből közlünk most egy részletet. — Hogy érzi magát? Hogy van? — Jól. Legalábbis igyekszem jól érezni ma­gam. Naponta öt órát tornászom, a fennmara­szer mégis sikerülni fog. Amikor tavaly októ­berben Moszkvában Jumasev professzor megoperált, azt mondta, ha csak egy kis szerencsém lesz, és fegyelmezett leszek, öt éven belül újra tudok majd járni. Amikor nemrég idehaza Bratislavában meglátogatott, fejcsóválva mondta, hogy nem azért operált meg, hogy énekeljek, hanem azért, hogy jár­jak. Mind a kettő fontos nekem, válaszoltam neki. Amikor láttam, hogy nem hiszi el, odaül­tem a zongorához, és elénekeltem neki egyik dalomat. Akkor azután megértette, hogy a gyógyuláshoz az éneklés nekem ugyanolyan fontos, mint a torna, a rehabilitáció. — Már több. mint két éve járja a kórhá­zakat. fürdőket, rehabilitációs központo­kat. Hogy is kezdődött? Marika gombi topa' dó időben pedig énekelek, komponálok, le­mezfelvételeket készítek. A bratislavai S stú­dióban szerepelek a Modus együttes műsorá­ban. Ez a műsor nemsokára lemezen is hallha­tó lesz. Tehát amint látják, dolgozom. — Van hozzá kedve ? Honnan veszi az erőt. az optimizmust? — Nem nyugszom bele abba, hogy már sosem járhatok, és reménykedem, hogy egy­— 1980 decemberében bekövetkezett ba­lesetem után négy hónapig Bratislavában fe­küdtem, és úgy éreztem, mindennek vége, többé egy hang sem jön ki a torkomon. 1981 áprilisában a rehabilitációs intézetben ültem először a zongorához. Szörnyű volt: alig volt hangom, a bordáim összetörve, úgy éreztem, megfulladok. Mindenem fájt. De azért napról napra jobban ment. Az 1981-es Bratislavai Lírát a tévében akartam nézni, de nem sokkal a fesztivál előtt a szervezők felhívtak, és kértek, hogy lépjek fel. A főorvos beleegye­zett. Nagyon boldog voltam, hogy nem felej­tettek el, de féltem is. A főpróbát nem is fejezhettem be, mert mindenki pánikba esett, féltek, hogy nem leszek képes szerepelni, hogy elsírom magam, röviden, hogy az egész fellépésem szentimentális kudarcba fullad. De én azt mondtam: „Ha olyan gyenge volnék, ahogy azt gondoljátok, soha életemben nem jöttem volna ide többet! De most itt vagyok, és énekelni fogok!" És énekeltem, az emberek örültek, magam­nak pedig bebizonyítottam, hogy erős akarat­tal erre is képes vagyok. — Erre az akaraterőre nyilván a továb­biakban is szüksége volt? — 1981 szeptemberétől 1982 januárjáig a nyugatnémet Bad Wildungen rehabilitációs központban voltam. Nagyon szigorú, kemény napirendet kellett betartanom, ami biztosan használt, bár nem nagyon biztattak. A re­ményt Jumasev professzor adta meg, Moszk­vában. — Sajnálja magát? — Másképpen válaszolok: csinálnom kell valamit, hogy ne legyen önsajnálat a vége. — Mitől egyedi Jumasev professzor módszere ? — Képes rá, hogy a gerincben megszakadt idegszálat összekösse egy, a sípcsontból vagy a bordák közti térből vett ideggel. Nem na­gyon értek hozzá, de gondolom, a szerencse azt jelenti, hogy az ideg alkalmazkodik, és lehetővé teszi, hogy a gerinc úgy működjön, mint a baleset előtt. — Nehéz operáció volt tehát — Nyolc óra hosszat tartott. S azzal a veszéllyel járt, hogy megbénulhatott volna a kezem. — Nem nagyon rossz, hogy ülve kell énekelnie ? — A lélegzés miatt bizony nem mindegy, de már megtanultam másképp lélegezni. — Népszerűsége csúcsán érte a bale­set. Gondolkodott-e azon. hogy milyen a sors. mi a szerencse — szerencsétlenség ? — Nem. Értelmetlen lenne azon rágódni, miért éppen én. Megtörtént. De kell, hogy legyen kiút. — Milyen? — Azelőtt hajsza volt az életem. Nem ér­tem rá megfigyelni azokat az apró dolgokat, amelyek mégis fontosak az életben. Most van időm. Foglalkozhatok a zenével, több időt szentelhetek a zeneszerzésnek, a hangom képzésének, a daloknak. — Hősnek érzi magát? — Vannak emberek, akik csodálnak, de egyik sem tudja, mit tenne az én helyemben. Talán ugyanazt, amit én. — A legnehezebb pillanatokban ki segí­tett. ki támogatta a leginkább ? — Néhány kollégám a Modusból, publicis­ták, színészek. Ők rögtön az elején, amikor egy csomó ember számára megszűntem lé­tezni, meglátogattak a kórházban, és vigasz­taltak, hogy fogok még énekelni. — Elhitte nekik? — Reménykedtem, és: énekelek. És igyek­szem, hogy ha szenvedés árán is, de teljes legyen az életem. A Mlady Svét nyomán (nő 17)

Next

/
Thumbnails
Contents