Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-04 / 41. szám
— De a föd nem minden! — Nem is, és mégis, me akinek van. az csak könnyebben bódogó! A Gyurim, jóformán semmit se kapott, csak egy tehenet, igaz, borjassan. ebbő is vót nagy csúfság ... Ez még itt, ahun lakunk, csak kidőt-bedőt pince vót, me jánka koromba itten még szöllős vót meg erdő, Juliskám. Nos, rendbehozta, és ládd minő jó ház lett belőle, másnak sincs különb. Osztán apám vetett nekem három hód fődet, és ez élig nekünk újtó újig. Jut belőle szerinyecskén mindenre, és ha Gergő is hozzátesz kettőt, nektek má öt lesz! — Jaj, ides neném, be jó is vonal — Úgy is lesz, máj megládd! Az anyád' érövé hozzá nem köthet, meg sógor nem is engegyi! — Nem? — De nem ám! Igény fényi rá a fogát, pegyig ládd, minő bíketörö. — Bizon, ne is engeggyetek! — Attó nem kő fined, de van neked még apád is, mit gundósz! — Szeginy Gergőt is megfenyegette. — Ki? — A mama! Hogy befojtattya a mocsolába .. . — Előbb kérő ö oda, ha nem marad vesztég! Apád otthonró hagyíttya belé! Jól kibeszélgették magukat, de Juliska érezte, hogy nene többet tud, mint amennyit elmondott, és valójában félnek az anyjától, mint jómaga is. Másnap sógor meglibegtette fürtjeit, nagy, széles mosoly kíséretében ... — No mi van, te nagy lejány? Erre elvörösödött. Nenére nézett, de ő a rántást keverte, nem nézett rájuk. A meleg fedőket váltogatta Juliska hasán tüntetőén, hogy sógor vegye észre magát, ez nem férfidolog. Karácsonyra sok hó hullott. Miklós az ünnepekre hazajött Első dolga volt Jusztinkáékhoz szaladni, hogy együtt nézzék meg az esküvőt. Juliska nem ment bámészkodni, pedig szép, napos idő volt. Az egész falu szemtanúja akart lenni a nagy eseménynek. Azt tartották, ahol gazdagok tartják a lakodalmat, ott a szegény bámészkodóknak is vetnek valamit. Ilus feljött érte, de nem állt kötélnek, pedig a furulya hangja még hozzájuk is elhallatszott. Vitéz a kapuhoz rohant. Miklóst és Jusztinkát üdvözölte nagy csaholással. — Jaj, istenkéml Juliskám, vágjá fö kalácsot, de keresd meg a mákossat, me Miklóska azt szeretyi! — intézkedett nene. — Bódog és bíkis karácsonyi ünnepeket aggyon az úr isten! — mondta köszönésképpen Miklós. Nene Miklósra vetette magát, és sírva, örvendezve simogatta. — Drága fijam, ides fijam, hát Jakabot, hun hattad? — Az másun van, neném. — No gyertek, csak gyertek, üjetek le, jaj. jaj, be őrölök, be nagyon őrölök! Gyurim, hozzá bort, hagy igyanak! — Zsebkendőjével törülgette a szemét. — Má ittunk, ügyi? — Hát má igény — pironkodott Jusztinka. — Te nem kiszősz? — Á, nem ... — Há mé nem? — Be kiváncsi vágyó! Nem mék, nos jó van — mondta nevetve Juliska, miközben a finom mákos kalácsot aprította. — No, egyetek! — Hű, ez az igazi! Kóstód csak meg, ilyet csak a neném tud csinányi! — Jó van no, semmi titka nincsen, csak én tejbe megfőzöm a mákot. — Á, á, há, mé? — Me Így púha marad még egy hét múván is. — Igazán nem gyüsz? — szólt közbe Ilus. — Nem, nem! Tik csak mennyetek, az ölísen megfáztam ... Ügyi, sógor? — Hát, hát — mondta meggyőződés nélkül, és közben Miklósra kacsintott. — No emeljük még, legalább melegetek lesz tőle. — Nekem má így is az van! — Meghiszem aztat! — Mennyé nol — szólt rá nene. — Hadd, Terka, majd a Miklósékén kitáncóhattya magát. A fiatalok egymásba kapaszkodva csúszkáltak végig az udvaron, ök pedig gyönyörködve néztek utánuk. — Miklós! Miklós! — kiáltott utánuk nene. — Mikó mígy vissza? — Hónapután hajnaba! — De máj szalaggyá fő. kíszítek valamit! Miklós integetve távozott. Juliska hosszasan nézett utánuk, azok meg bolondoztak. Ilus akkorákat visított, mint egy lakodalmas a nyakába zúduló hótól. Kicsit irigyelte Jusztinkát, de csodálta merészségét, hogy még sehol semmi, és fel mert jönni Miklóssal a házukhoz. A nagy árok felé nézett, hátha meglátja Gergőt. De a vakító napsütésben csak hunyorgott ... A hegyek fehérben páváskodtak, az árokszéli bogáncson cinkék csipegettek, szép, kék tollúk fel-felvíllant. A madarak Bözsit juttatták az eszébe. Szomorúan beballagott ... — Mé nem menté, Juliskám ? — kérdezte nene. Sajnálta öt hogy igy mindenről lemarad. — Nem lehet, még kipes megrángatnyi, az meg minek? — Jó mongya, Terka, nagyon jó, csak ne keresse rá az okot! — helyeselt sógor. Egész nap kedvetlenül tett-vett. Bántotta, hogy Gergő nem jön. Sógor megérezte, hogy mi a baja. — Gergő se gyün, de igény okossan teszi! — Mé? Hirtelen nem tudott mit válaszolni. Köhintett egypárszor, hogy időt nyerjen, majd folytatta : — Hát, ő jobban tuggya, ezt ehiheted, de ne fi, majd gyün az, ha úgy gundója! Nene pislogott... — Gyuri, há hugyan is merne, jányokhó még nem gyühet, me ezt így edöntöttük, hej, pegyig Julist ez is eszi, hogy másugyan van, mint ahugyan ő szeretnyí. És nem taknyos az má. hogy csak úgy beállíjon, mint pár ívnek előtte, nos nincs igazam? — Haj, haj, iszeny ez az! Valójában csak azért beszéltek, hogy magukat is megnyugtassák. Boldog karácsonyi ünnepeket azért kívánhatott volna gondolták, csak éppen ki nem mondták. Nagyon későre járt, a lakodalmasok énekelve hazafelé ténferegtek. Hajnal óta esett a hó, úgy kilenc óra felé felkerekedett a szél, alig láttak ki az ablakon. A lábasjószág az istálló elé húzódott, a szélvédett helyre. A templom harangjának hangja szinte elveszett a hóviharban. Otthon maradtak a melegben. Nene elövette a'zsoltáros könyvet, hol imádkoztak, hol meg énekeltek, igazi karácsonyi hangulatot varázsoltak. Ebéd után sógor nekiált volna a lapátolásnak, de lebeszélték. — Ne mennyé, majd ha megá, úgyis behorgya. Juliska unta magát, mert hímezni az ünnepek alatt nem lehetett. Úgy döntött, megmossa a haját, mert szenteste nem maradt rá ideje. — Juliskám, ne tedd ilyen nagy ünnepen — intette nene. — Akkó mit csinyájak? — Vedd a olvasót, imádkozzá, ne fi, mingyá itt az este. — Hiszeny még két óra sincsen, nem hogy este... A karácsonyfa alatti kosárból szőlőt csipegetett, majd bekönyökölt az ablakba, amely a határra nézett. Alig látott ki rajta, de előtte a földtáblák, rétek tavaszi díszben pompáztak. a rozs szélén búzavirág, pipacs, szarkaláb virított. Még a rozs virágjának az illatát is érezte. A teheneket őrizték, gondtalanul futkároztak bekerítették a gyepet: a vakondtúrás volt a szénakazal, a számártövis a diófa, a hangyák a lábasjószág, ök pedig játszottak, bolondoztak önfeledten. Egy tavaszon Gergő a patakból apró békatojáscsomót próbált kiemelni két bottal, de az minduntalan lecsúszott. — Hadd, sajnányi fogja iket a annyok. — Igazán? — Nyizd csak, olyan mint a böcső, ahugyan a viz ringattya. Leültek a patak szélére és vártak. — Ne físzkelöggyé, megládd, mingyá gyün a bika! Juliska le is guggolt, csak a kacáját markolta össze hátul és felhúzta a térde között, nehogy Gergő odapislantson. Hol a patakot, hol az állatokat figyelték. A varangyos béka nemsokára előbújt. — Ez a annyok? — Má láthatod, a másik még dogozik valahun ... ládd, hugyan ringattya, íjje meg inekö nekik, hogy hamarabb megnyőjjenek. — Lehet, hogy itt nyő a bíkakirály ... — No — bólogatott Juliska. — Az a nagy lapu, az lehet a várjok. a szentgyörgyvirág meg a kertjek. Jaj minő szip, ügyi ? Órákig elüldögéltek. Nem volt olyan része a kis pataknak, amit el nem neveztek volna. Ez a rész a békavár lett. Ha pacsirtafészekre bukkantak a fűben, elzavarták az állatokat is, hogy bele ne lépjenek. Hunyorogtak a magasban röpülő madár után énekét hallgatva. — Istenem, istenem, Gergő most mit csinálhat, mire gundóhat... Ha bekopogna, ha bekopogna... — mormolta magának. És valóban megverték az ajtót. Ilus kiabált be. — Juliska, nyisd ki, hallod, nyisd ki! — Mi jaz, megnyergeted a szelet? Hogy nem taszított föl, te jánka! — Jaj, Terka nénnye, a kutyát se érdemes kiengennyi! — Hát te? — Kár, hogy tennap nem gyüttél Juj, hogy ott mi minden vót! Olyan tán még nem is vót! — hadarta kapkodva a levegőt. — Máj mingyá mindent elmondok. Ha magok azt látták vonal Juliska kijött a konyhába és nekidőlt a szobaajtónak. Ilus a konyha közepén forgolódott, sehogy sem tudta a hátul megkötött kendöt kibogozni. — Szabadíjjá meg tőle! E vannak gímberedve a újjaim. Kibzejík, még húsva is kinákottak. Bözsi meg Margit néne járt vele körbe-körbe, meg kalácsva, meg borva. — Tehetyik, jánka. tehetyik! — pusmogott az orra alatt sógor. — A Zsiga meg úgy be vót rúgva, hogy az ótárná majnem ráesett a papre! — No fene! Tán azé tutta mit mond?! — Mindent meg köjjött neki ismétönyi! A Bözsi meg rit, és mikó má mentek haza, a Ferenc karóta meg. Hát... Ja, hárman mentek kettő helett, ha nem nígyen! — Hugyan nígyen! — kérdezte pislogva nene. — Mé hugyan? Hát, hogy úgy van! — A Bözsi ? — Az hát, hiszeny má hirdetískó is rosszó vót, nem montad e Juliska? — Nem szót az semmit, de még Gyuri se! Á, á, á, hát mé, mit kő szípítenyi! Ne fi, ha te vóná úgy, bezzeg ö nem hagatna, no nem? — Isten ménes, még ilyenre gundónyi is, Ilus! — Csak mondom ... — Kint meg ipenghogy fordót vele Zsiga, má tántorgott is befelé. — Hát te? Sokat forogtá? — Á. nem sokat, pegyig még György is kigyütt értem. — No fene! — De nem én mijattam! Hát ezé ... Má vót a fejibe, Juliskát kérdezte ... — És, mit montá neki? — Hogy azé, mer beteg a nene ... jó montam? — Jó, nagyon jó. (folytatjuk)
