Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-20 / 39. szám
azafelé ballagott az éppen csak szitáló délutáni esőben. Lelki szemei előtt hófehér betűk sorait rótta lankadatlanul egy láthatatlan kéz egy hatalmas, hamuszürke táblára. Vince a kellemes meglepetések kitörő örömével vette tudomásul, hogy ez a kéz tulajdonképpen az ő lelkét magába záró ostoba fásultság, makacs közöny, s egyre aggasztóbb szórakozottság csonthéját töri fel bámulatra méltó könnyedséggel. Egy pillanatig sem bánta, hogy engedett a csábításnak, és munka után betért a barátaival egy útjukba eső, csöndes kis ivóba. A füstös helyiségben, úgy az ötödik pohár után jelent meg előtte a tábla, s Vince rögtön megérezte, hogy csupán szép lassan végig kell olvasnia a villogó, fehér sorokat. s máris kezében a kulcs, mellyel végre kinyithatja tartós rosszkedvének börtönét. Időnként meg-megtántorodott a sima aszfaltúkul, ám ez korántsem zavarta, hiszen elméjét tisztábbnak és frissebbnek érezte, mint addig bármikor. Úgy vélte, hogy ez az ismeretlenből felbukkanó tábla, s a láthatatlan fürge kéz végre mindenre magyarázatot fog adni neki. — Mást sem teszünk naphoszszat — betűzte ki gondterhelt arccal —, csak ingázunk a kötelességeink és a jogaink között. Viszont jó, ha az ember ismeri a . kettő közti határt... Különben könnyen kellemetlenségei adódhatnak ... — Az ám! De mennyire, hogy így van! — hagyta jóvá elégedetten, amikor a tábla mögül váratlanul előtoppant a felesége, s csípőre tett kézzel, arcátlanul elismételte, amit nemrégiben, a huszadik házassági évfordulójuk ünnepére összehívott rokonok, jóbarátok társaságában mondott: — Nem szégyen az, ha valakinek lejár az ideje ... Embere válogatja: az egyiknek előbb, a másiknak később ... Az én Vincémnél bizony már lassan eljön u kapuzárás ideje! Ugye, korán? De hát mit tehetek?! Pedig én még... Vince emlékezetében még elevenen élt a felesége szavait követő. kőzáporként rázúduló részeg kacagás, megalázó élcelődés... Csak nagy üggyel-bajjal sikerült visszaszorítania a folyton előszemtelenkedő asszonyt a tábla mögé, s buzgón figyelte tovább a láthatatlan kéz útját. A kapuban megtorpant. — Sürgősen változtatnom kell az életemen! — mondta ki hangosan. Gépies mozdulattal süllyesztette zsírpárnás kezét a nadrágja zsebébe. Finom bőrből készült, puha kulcstartójának érintése helyett azonban csak kiszóródott dohánytörmelék tapadt az ujjaira. De nem bosszankodott emiatt, s a kulcsait sem kereste tovább. Becsöngetett, és türelmesen várt. A tábla azonban hirtelen szertefoszlott a szeme elé táruló látványtól: — Nini. egy oroszlán! — kiáltott fel csaknem ujjongva, ám valójában minden meglepetés nélkül, hiszen a tábla útközben azt is elhitette vele, hogy számára — akivel annyi minden megtörtént az életben — semmiféle rendellenesség — csoda vagy varázslat — nem jelenthet már igazi meglepetést. — Hát persze hogy az — tette hozzá kaján mosollyal, és elégedetten mustrálgatta az állatot. — Egy szép. kövér nőstény oroszlán. A nőstény ellenségesen végigmérte őt. s mozdulatlanul megállt az utca túloldalán. Vince látta ugyan, hogy az állat vicsorog rá, mivel azonban a kaput még mindig nem nyitotta senki, nem kis bosszúságára mégiscsak meg kellett keresnie a kapukulcsot. Amikor a kapu kinyílt, egy pillantást vetett a behemót állatra. majd könnyű léptekkel megindult lakásának bejárata felé. Az oroszlán lomhán követte öt. — Végül még beoson utánam ez á fenevad! — villant át Vince agyán, és ügyesen berántotta maga mögött az ajtót. Az oroszlán erre hatalmas erővel nekirontott az ajtónak, s az rögvest kivágódott, hogy pompás üvegablaka szilánk-szőnyeggel borította be a konyha kövezetét... Az állat morogva végigfeküdt a heverőn, nagy fénylő szemét le nem véve a férfiról. Vince odaült az asztalhoz. Ismét megpillantotta a táblát és úgy határozott, hogy a továbbiakban nem tulajdonít különösebb jelentőséget az oroszlán közelségének. Fejét két karjára támasztotta, mert ugyancsak elnehezült, amint a friss levegőről belépett az ételszagé, meleg konyhába. Elgondolkodva nézett körül a már félhomályba borult, zsúfolt helyiségben. — Hogy került a lakásomba ez az undok jószág?! — kapta föl aztán a fejét, s végre őszinte felháborodásában az asztalra csapott. — Mit akar tőlem ez a hatalmas hústömeg?! Az oroszlán lustán feltápászkodott. majd le nem véve szemét az ellenfeléről, hatalmas üvöltéssel táncra penderítette a vitrin üvegfala mögött sorakozó poharakat. A férfi felugrott a székről.. . Nem a rémület, hanem a féktelen düh feszítette meg izmait. Jobb fegyver híján megragadta tömött aktatáskáját, s teljes erejéből hozzávágta az oroszlánhoz ... A csatát ezzel befejezettnek tekintette. Helyére - tette a felborult széket, leroskadt rá. s fejét az asztalra hajtva élvezte a hirtelen beállt csendet. Szinte körülölelte, ringatta őt ez a jóleső némaság. Kis híján elszenderült. amikor váratlanul fáradt kárálásra lett figyelmes. Még az oroszlán iránt érzett mélységes undoránál is nagyobb kíváncsiság kerítette hatalmába: a vadállatot mintha a föld nyelte volna el.. . Helyette — Vince legnagyobb ámulatára — ldfakult tollú, vergődő tyúkocskát látott a heverőn. Hosszú, szótlan csodálkozás után önelégülten nézett végig nagy. nehéz kezén: — Hát igen. erről van szó ... — dünnyögte. — így már egészen más... Pillanatok alatt visszatért józanságának birtokában odalépett a tűzhelyhez, és megemelgette a rajta sorakozó fazekak fedelét. Tóth Anikó irodalmi pályázatunkon nyilvános dicséretben részesült. Gáspár Mária Írását pedig közlésre érettnek találta a bíráló bizottság. Gáspár Mária A ÜAMQSZQRKE TABLA TÓTH ANIKÓ Nagy kék biztonság (Vallomás helyett) Nézlek. Nézlek a műanyag-világ tetejéről. Minden embertelenség elbomlott. Minden szomorúság elszakadt. Minden igazságtalanság ellobbant. Mégis szabadulni akarok. Fogva tartanak konok szavak és mozdulatlan gondolatok. Nem tudok szabadulni, és nem érdekel a külvilág, akármilyen pózban is vesz körül, akármilyen hanggal próbál belém hasítani, már semmi sem fontos, mert valahol messze lebegek az éjben viola- vagy liliomszárnyakon, és nem látom már az alattam elterülő műanyag-világot, csak téged. Talán itt kezdődik az ájulások kora ? Valahol a távolban leguggolt a Szépség, és most felugrani készül, hogy észrevétlen belelibbenjen a Mindenségije.-A szavak itt zsonganak körülöttem. A szavak, a régi szavak, melyek csak addig voltak hitelesek, amíg ki nem mondtuk őket. Bemocskolták az ölelés tisztaságát, egy kicsit széttépték a Szerelmet. És egy kicsit mégis féltettük őket, mert hozzánk tartoznak. Szeretném, ha nem állnál ott lenn tovább, és idejönnél mellém. Látod, így jó. Szétpattannak és elgurulnak a sajgó félelmek és a rút kétségek. Bolondosat szeretnék játszani veled, de komolyat és érzékenyét is. Nem kell, hogy mozdulj felém. Elég, ha nézel. És ne szólj! Emlékszel? Egy lengő nyár-éjszakán ültünk a fűben, és néztük a csillagokat Rózsaillat járt bársonytalpaival a föld felett. Titkok zizzentek a virágok lábainál. Szelíd árnyékok kergetöztek a levegőben. És homlokunkon megrezzent a Szeretem. Összeért a bőrünk, és a sötétben megmegcsillantak a csodák. Ketten voltunk a nagy kék biztonságban. Megmagyarázhatatlan. De nem is próbálom megmagyarázni, mert így nagyobb élmény. És mindenki számára érthetetlen, pedig érthető, mert ott vonaglik forrón egy jéghegy lábánál, csak nem veszik észre. És most miért mész el? Szeretnék vadulni, és közben olyan szelíd vagyok, hogy majd megbénulok belé, és fáj, és nem segít senki — most még te sem —, hogy kiszabaduljak végre! Csak a józanság ordít bennem így, és szeretném, ha a világ összes öröme idesereglene körém, és mindenki, akit szeretek és aki szeret... Nem tudod, mi ez? Talán senki sem tudná megfejteni, de biztosan azért nem, mert tű! egyszerű ez a bizonytalan fájás, és köröskörül csak bonyolult dolgokra beprogramozott, nagy szaktudású agyak léteznek, érzések, ösztönök, szerelmek nélkül, és nincs menedék ... Jönnek és megfertőznek. De én nem akarok olyan lenni, mint ők! Segíts! Egyszerűen csak ember akarok lenni veled, meg mindenkivel. Pedig ez is egyszerű, és látod, hiába védekeztem, már belém verték az ösztönös bonyolultat, amelyik már nem is az egyszerű dolgokra épül, mert azok elvesztek valahol a végtelenségben. És megint félek. Velem akar takarózni a hideg, de én irtózom tőle, és inkább megkeresem a tavaszt, amely előtt legalább tündérkedni lehet És jönnek majd a kétségek is. De nem hagyok nekik a testemből, és nem fognak eljutni az agyamig sem. Mert szeretlek, és egyszer volt egy nagy kék biztonság, és akárhányszor segítségül hívom, elmenekülnek a kétségek. Azok is félnek. Félnek a nagy kék biztonságtól, mert túlságosan egyszerű, bármennyire is fellengzősen, bonyolultan, érzelgősen hangzik. Hiába csörtetnek felém a hatalmas, tömör árnyak össze kapaszkodva a Hdércekkel, nem tudnak rám törni. Az ájulások korának vége. Nézlek. Nézlek a műanyag-világ tetejéről, és nem tudom, mi lesz velünk.
