Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-20 / 39. szám
Ec jy ritka ar anyl noz vezető út Augusztus 26-án olyan eseménynek voltam szem- és fültanúja, amelyről általában a nagy nyilvánosság alig vesz tudomást. A napilapok, a rádió és a televízió ugyan egy-egy röpke hazai hír erejéig az idén is beszámolt róla, de nem valószínű, hogy ezeket olvasvahallva bárki is felkapta volna fejét a kíváncsiságtól. A kitüntetés mindig azoknak jelent sokat, valami nem mindennapit, akik azt kapják, és legfeljebb a családtagjaiknak. Szlovákiában 1977 óta tüntetik ki az újítókat és feltalálókat, eddig 1111 -en részesültek ilyfajta elismerésben, s közülük csupán tizenegy a nő. Tehát egyetlenegy százalék. Az idén az „Érdemes újító” címet tizennyolc egyén kapta, s mindössze három nő. Egyikük, Olga Kolmanová mérnök, a trnavai Skloplast nemzeti vállalat termeléselőkészítő műszaki osztályának vezető technológusa arany fokozatot. Hogy miért? Több újítási javaslat szerzője, illetve társszerzője, melyek elsősorban a másodlagos nyersanyagok felhasználására és a devizaeszközök megtakarítására irányulnak. A társadalmi megtakarítás értékéből 1 038 000 Kcs Olga Kolmanová érdeme. Hogyan lett belőle ilyen sikeres újító, hogyan lett az egyetlenegy százalékot alkotó nők között is az, akinek a munkájára a termelési ágazat legfelsőbb szerve is felfigyelt? — Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, az üveg szeretetét örököltem. Szüleim, sőt az egyik nagyapám is üveggyári munkások voltak. Az általános iskola befejezése után hozzájuk hasonlóan én is a Lednická Rovné-i üveggyárba mentem dolgozni. Egy év után üvegipari szakközépiskola nyílt ott, amelyet sikeresen elvégeztem. A bratislavai műszaki főiskola vegyészeti karára már azzal az elhatározással jelentkeztem, hogy nem leszek hűtlen az üveghez, és olyan szakot választok, ahol lehetőségem nyílik a szilikátok átfogóbb tanulmányozására. Sikerült. A harmadik évfolyamba jártam, amikor a Skloplast ösztöndíjasa lettem. A főiskola befejezése óta itt dolgozom. A kezdet nem volt könnyű. Mint minden friss diplomás, én is nagy tervekkel léptem ki az iskola padjaiból. A néhány hónapos gyakorlati idő után müszakvezető, azaz mester lettem. Csalódott voltam. Minek ehhez a főiskolai végzettség? Elégedetlen voltam, de nem szóltam senkinek, és két évig csináltam. Aztán arra az osztályra kerültem a nyersanyagok technológusaként, ahol ma is dolgozom. 1974-től vagyok vezető technológus. Röviden ez a pályafutásom. Az eltelt csaknem tizenöt év alatt módomban állt részletesen megismerkedni az üvegszálak, és a belőlük készült fél- és végtermékek gyártásával is. Arra is gyorsan rájöttem, hogy az első két évben rosszul ítéltem meg a helyzetem. Nem káromra, csakis hasznomra vált az ott töltött idő. Most már meggyőződésem, hogy a műszaki középvagy főiskolát végzett fiatalok mindegyikének a termelésben kellene kezdenie dolgozni. Szerintem csak abból lehet jó vezető, akinek a kisujjában van a termelés legelemibb művelete is, hiszen a főiskola csak jó kiindulópont. A legkorszerűbb oktatási eszközökkel sem lehetne megtanítani mindazt, ami a gyakorlatban próbára teszi az ember szakmai tudását. Ezt saját magamon tapasztaltam, ezért most már egyáltalán nem sajnálom, hogy nem a képesítésemnek megfelelő beosztásban kezdtem dolgozni. A mostani munkám, a közvélemény szerint férfimunka, de én úgy érzem, hogy meg tudok birkózni vele nő létemre is. Igaz, ebben több tényező is közrejátszik. Valamennyi küzül a legfontosabb, hogy szeretem, amit csinálok, s ezt szerettem — akartam fiatal koromtól kezdve. S tudom, hogy szükség van a munkámra. A vállalat vezetősége olyan hozzáállást tanúsít a munkámhoz, hogy ez külön hajtóerő számomra. Ha valaki nem azért vállal valamilyen munkát, mert az érdekli, mert azt szereti, nem lehet boldog. Hiszen életének jelentős részét a munkahelyén éli le az ember. Aki nem ismer, most azt hiheti, hogy ezek csupán nagy szavak, aki meg ismer, az meg azt gondolja, hogy persze, nekem könnyű így beszélni, hiszen nincs gyerekem, férjem, akikkel törődnöm kell. Nem tagadom, ez is befolyásolja szemléletemet, sőt abban is biztos vagyok, hogy nagymértékben ennek a függetlenségnek, szabadságnak köszönhetem, hogy az újítómozgalomba bekapcsolódhattam. Nekem nem okoz gondot munkaidő után a gyárban maradni, ha a munka úgy kívánja, vagy ha egy újítási javaslaton dolgozunk. Sőt az is az igazsághoz tartozik, hogy két fivérem is technológusként dolgozik a gyárban. Gyakran a családi dolgok helyett szakmai kérdéseken vitatkozunk otthon is. Nem tudom, hogy ez már megszállottság-e vagy sem, de ilyen vagyok. Ha az ember figyelmesen jár-kel a gyárban, biztosan feltűnik neki valamilyen hiányosság, amit ki kellene küszöbölni. Van, aki elmegy mellette, van, aki nem. Azt hiszem, én az utóbbiakhoz tartozom. De nekem az újítás amellett, hogy a műszaki haladást szolgálja, egyfajta önmegvalósítást is jelent. Az egyik újítási javaslatunk által sikerült elérni, hogy az addig veszendőbe ment üvegszálakat újra fel tudjuk használni. Nem szerénytelenségből mondom, de azóta, ha járom a gyárat, és olyan feltekercselt üvegszálat látok, amelyet azelőtt eldobtunk, de most vigyázunk rá, mert később még felhasználjuk, az nekem örömöt jelent. És akkor újra meg újra úgy érzi az ember, hogy érdemes dolgozni. A Skoplast vállalat az üvegszálak gyártásához szükséges alapanyagokat, üvegszálas készítményeket gyárt, amelyeket különböző célokra használnak fel a népgazdaság egyes ágazataiban. Ezeknek az anyagoknak olyan gyártási folyamatuk is van, melyeken mócfosítani, javítani laboratóriumban sokszor egyszerűen lehetetlen. Csak a nagyüzemi termelésben kísérletezhetünk. A vállalat vezetősége erre is lehetőséget ad, a kockázatok ellenére. Mert kockázat nélkül nincs előrelépés, ezt tudjuk valamennyien. Hiszen az újítás szinte mindig egy kis csapat munkájának az eredrrfánye, és azon munkatársainkénak is, akik sem a kitüntetettek, sem az újítók névsorában nem szerepelnek, pedig valamilyen módon ők is hozzásegítettek a sikeres munkához. Nekik is köszönet jár ezért. Nem említettem még az újítási javaslatokért járó jutalmakat, amelyek, nem tagadom, nem lehetnek közömbösek az ember számára, de meghatározók sérti. Akinek már van megvalósított újítása, az tudja ezt legjobban. Senki sem ülhet le az íróasztal mellé azzal a szándékkal, hogy szükségem van egy kis pénzre, hát gyorsan kitalálok valami újat. Egy-egy jó ötlet legtöbbször a munka közben születik. Az utóbbi időben vállalatunknál több nő kapcsolódott be az újítómozgalomba, s nem akármilyen eredménynyel. Most nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy kitüntetéssel méltányolták az eddigi munkámat. A jövőben talán épp valamelyik munkatársam ér-. demli ki, az is lehet, hogy épp egy többgyermekes anya lesz az. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy csak a magamfajta független nők tesznek-vesznek, munkálkodnak azon, hogy egy-egy munkahely hasznára váljanak. Sok olyan családos asszonyt ismerek, aki a gyereknevelés mellett is tud időt szakítani ilyen munkára. Őket külön is tisztelem, mert a mai életstílus mellett ez nem mindennapi vállalkozás. Ez talán egyértelmű magyarázatot ad arra is, hogy miért van annyival kevesebb nő az újítók között. Többször félbeszakítom, és megkérem arra, hogy önmagáról mondjon valamit, de szinte mindig visszatér munkájához, és arról beszél elragadtatással. Búcsúzóul rám veti határozott tekintetét, és elmosolyodik: azért ne higgye, hogy másra nem is gondolok, csak a munkára. Akad nekem azért szabad időm, és akkor olvasni szeretek leginkább. S mikor megkérdem, mit olvas legszívesebben, észre sem veszi, hogy a szakirodalmat említi elsőnek, aztán hirtelen hozzáteszi: — Azért a jó krimit sem vetem meg! BARANYAI LAJOS
