Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-13 / 38. szám
ÚTON, ÚTFÉLEN A szöcske ugrándozására ébredtem. A lábam száráról a hátamat vette célba és, hogy begyakorolja a talajra érést, egypárszor megismételte ezt a távot. Kissé dühösen ébredtem. Úgy látszik, hogy a mai nap arra hivatott, hogy az igazi problémák, az apró kis bajok, bosszúságok próbára tegyék türelmemet. Félórája se lehet, hogy a kislányt haragosan elküldtem. Ma még találékonyabb volt, mint máskor. Már megszoktam, hogy ha strandolunk, napozunk, akkor a legrafináltabb ötletekkel hiúsítja meg pihenésünket. A mai napon kis zsebkendőjét áztatta be a Duna vizébe, s azzal borogatta a naptól áthevült bőrömet. Mire ezt megszoktam, addigra már a fülembe csurgatta a zsebkendőjéből a vizet. Szóval, hatéves létére kifogyhatatlan nála az ötletek sorozata. Felültem, körülnéztem a Duna-parton. A kavicsos részen jópáran napozgattak. A víz szélében kisebb-nagyobb csoportokat alkotva, hangos ricsajjal labdáztak a kisgyerekek. Visszafeküdtem pokrócomra, s próbáltam magam teljesen átadni a kikapcsolódásnak, pihenésnek. Rövid nyugalmamat az odarohanó kislány zavarta meg. Magamban felkészültem a következő csinytevésre. De most a huncut, kárörvendő mosolyt ijedtség, a kétségbeesés, a féltés váltotta fel. — Hozd ki a labdámat — hadarta zavartan, s a Duna közepe felé tartó nagy labdára mutatott. Látván reménykedő tekintetét a vízbe vetettem magam. Vad, gyors úszásba kezdtem, de az ár addigra legalább száz méterre sodorta tőlem a labdát. Teljes eröbedobással úsztam. Tudtam, hogy a kislány hisz benne, hogy elérem és kihozom a hömpölygő áradatból kedves játékszerét. Nem szabad csalódást okoznom neki. Egyre vadabbul úsztam, és sikerült jó tizenöt méterre megközelítenem a labdát. Éreztem, hogy fáradok. Már rég nem úsztam ilyen tempóban. Szokatlan volt. Csak most vettem észre, hogy mennyire eltávolodtam a parttól. Idegesség és félelem vett erőt rajtam, makacsul küzdve azzal az elhatározással, hogy ki kell mentenem a labdát. Bíznak bennem, ezt várják tőlem. Ekkorra azonban a labda elért a gyors sodráshoz, amely pajkosan kapta fel a hátára. Előttem a mélységet jelző bója tűnt fel. Rövid mérlegelés után feladtam az egyenlőtlenné vált harcot, és a bója felé vettem az irányt. Sikerült ügyesen elkapnom, s ezzel időt nyertem, hogy kipihenjem magamat. A bója oldalába kapaszkodva keserű arccal figyeltem a gyorsan távolodó labdát. Mintha nevetett volna rajtam. Valami furcsa érzés fogott el. Ez a kislány hitt benne, hogy ki fogom hozni szeretett játékszerét. Hogyan fogok odaállni elé? Milyen arccal? Hogyan fogom megmagyarázni, hogy nem volt elég erőm hozzá hogy kimentsem a labdát? Meg fogja-e érteni? így gyötrődtem a Duna közepén. Pár perc után visszaindultam a part felé. Mikorra felmásztam a köveken a füves partra, a kislány már ott várt. Szótlanul széttártam a kezemet. — Sajnos, nem sikerült — nyögtem ki lihegve. — Nem baj — nevetett —, az apuka majd vesz másikat! VÖRÖS LAJOS KICSIK ES NAGYOK Verőfényes délelőtt az óvoda udvarán. Bármennyire is tűz a nap, az apróságok futnak, rohannak, ugrálnak, s egy cseppet sem zavarja őket, hogy arcukon és nyakukon csíkokban folydogál a verejték. Három kislány és egy fiúcska a játékvillamos ablakából ugrál kifelé, hangos kiabálás közepette. Felmásznak, ugranak, és újra felmásznak... — Égszakadás, földindulás, ég a fejünk fölött a szalmatető! — harsan Szilvia hangja, ahogy a villamos tetejére mutat. — Itt ugrik Szandokán! — kiált erre a fiúcska, s hatalmas lendülettel kipattan a villamosablakból. — Kiugrott Szandokán! — nyugtázza boldogan. Aztán újra nekiindul. — Tamás! Én vagyok a Szandokán! — szőtt parancsotóan Szilvia az ugráló fiúra. Tamás egy pillanatra megáll, de gyorsan feltalálja magát. — ... Én pedig a Marianna! — és folytatja a játékot 2. Beborult az ég, s hatalmas cseppekben megeredt az eső. Benn az óvodában a gyerekek lefekvéshez készülődnek. A hároméves csemeték nagy igyekezettel húzták fel a pizsamát. Egyszer csak dördült egyet az ég, aztán még egyet, s a kicsik arcáról mintha eltűnt volna a bátorság. Néhányan összedugták a fejüket és suttogni kezdtek. Hirtelen hangos sírás törte meg a csendet. Egy apró lányka szeméből patakzott a könny. —- Mi a baj, Mártika ? — kérdeztem, de ő csak sírt — Bántott valaki? — próbáltam ismét hátha válaszra bírom. Akkor újra megdördütt az ég, s a kislány hangos zokogásban tört ki. — A Roman azt mondta, hogy bombáznak ... Ugye nem ? — szólt, s az ölemben keresve védelmet tovább pityergett.-MM-3. — Apu...! Mi az, hogy tízéves házassági évforduló? — Tíz éve házasodtunk össze. Tíz éve élünk együtt anyával. — Én akkor hány éves voltam ? — De bunkóéi vagy! Te még akkor nem voltál meg, hisz most vagy hatéves — Aha... Most már értem. Te tíz éve élsz anyával, én pedig hat éve élek anyával. Ez is évforduló ? - g -Az ember gondolatai szerint cselekszik. Hogy Anatole France véleménye szerint mi azoknak a mozgató ereje, megtudhatják e heti rejtvényünkben elrejtett aforizmájából. Készítette: L L A 36-os keresztrejtvény helyes megfejtése: Nem éri jogtalanság azt, aki maga is akarja, amit vele elkövetnek. A tizennégy helyes megfejtés után könyvjutalomban részesül: Zsolták L, Kassa (Kosice), Jakab P., Ipolyság (Sahy), Majthényi M., Klempa I., Dunaszerdahely (Dun. Streda), Szabó G„ Nagymegyer (Calovo), Kirschner M., Humenné. (nŐ23)
