Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-18 / 4. szám

BARABÁS TIBOR --------------------------­Rákóczi hadnagya — Tűz! — kiáltotta a második kompánia jó kuruc hadnagya a zászló előtt és tnintha ő vezényelte volna a választ is, a labanc tábori ágyúk egyszerre dördültek meg a kisütött puskákkal. A vihar kezdeti halk morajára a teljes erővel nekivadult ég mennydörgése vála­szolt A labancoknál sorok dőltek le, Balogh István ezredéből fél oszlopokat kaszált le az ágyúgolyó. Mire vártok, magyar ágyúsok, pat­tantyús hadnagyok? — ezt ordította volna feléjük a sok ezer talpas, ha az élet-halál kérdése nem meredt volna elébe. A sebesültek és haldoklók kiáltása és jajveszékelése egyik seregtől a másikig hangzott. Bornemissza ott állt a kompánia élén, a lovasok kivont karddal várták a rohamra szóló parancsot. Matyi a dombtetőről belátta az egész völ­gyet amelyben megtizedelt gyalogszázadok vé­res áldozatai hevertek, halálos görcsben vagy örök mereven. A huszonnégy osztrák ágyúból a gomolygó szürke füst alatt újabb halál nyomakodott a kuruc oszlopok közé, széles kaszasuhintása ismét rendeket vágott jobbra­­balra. Végre — sóhajtott fel Matyi — a mieink is megszólaltak. A közeli dombtetőről megdör­dült végre a tizenkét magyar ágyú, jól irány­zott lövedékeik nemcsak az embertömegekbe hatoltak, de becsaptak az állásokba is, három tábori ágyút levegőbe röpítettek töltögetöikkel egyetemben. Egy ágyúgolyónak nincs ekkora ereje; az előkészített, a gúlákba rakott löve­dékbe csapott bele, azok vetették szét az ágyúállásokat. De a labanc tüzérek újra tölte­nek, aki rémületében meghátrált, az is vissza­tér az ágyújához. A fonott gyékénykosarakból új lövedék kerül a forró csőbe, a tűzmester égő szerszámmal új parancsra vár. . . Maty elá­­mult a csatán. Csupa láz volt, csupa kirobbanó akarat és csupa kérdés. Miért állnak ezek a seregek egymással szemközt, mintha csak pár­viadalt vívnának régi szokás szerint? Miért nem megy rohamra a Balogh-, az Inczédi­­ezer? Arra várnak talán, hogy az ágyúgolyók véres gomolyaggá változtassák őket is? Nem tudhatta Matyi, hogy mikor a két sereg össze­csap, bevégződik az ágyúk szerepe. Most mutatkozott meg a talpasok bátorsá­ga! Ha megrendülnek és visszafordulnak, ak­kor még egyszer tüzelhetnek a német ágyúk. A szuronyokat előreszegző oszlopok már ötven lépésre vannak a labanctól. Az ágyúk már nem lőhetik őket. Rajta, kuruc! Rajta! — kiáltásokkal telik meg a völgy, és vad csataor­dítások hallatszanak Matyihoz. Nem tudja, hogy hány jaj és átok emelkedik a völgy felé. A testekbe mártott szuronyok rettentő sebein hány kuruc és hány labanc vére ömlik a földre. Most, végre, eljött az idő! Vak Bottyán ismét meglenged ezüstfokosát, és a hozzá legközelebb álló Bornemissza-kompánia vilá­gosan hallja a parancsot: — Rajta, lovaskompániák! Lőjétek, vágjá­tok a labancot! Aprítsd, fiam. a kutyát: apád, anyád, néped nyomorítóját! Mintha Bottyán lova is megértette volna a generális tüzelő szavát, majd a rohamba ra­gadta harci lázban égő gazdáját is. Pedig Bottyánnak még a dombon volt a helye. Mennyivel jobb és könnyebb lett volna Boty­­tyán Jánosnak belerohanni a harc sűrűjébe, és vágni a németet. Matyit magával ragadta a lova, és vitte, ragadta Bornemissza után. János százada nekirontott von Hallstadt vérteseinek. Az osztrákok merev páncélján és sisakján táncolt a fény. Félelmetes nyugalommal, fele­melt karddal várták a lovasrohamot. Matyi fohászkodott: „Űristen, most segíts!” Végh János, a pápista keservesen káromkodott: (nöis) „Mész az anyádba!”, és akkorát sújtott egy vértes vállára, hogy tőből leszakadt a jobb karja. Bornemissza János, Fekete Mihály, Mé­száros Mátyás, Misik Janó: a régi összeszokott portya éket vágott a vértesszázad megingott falába. Matyi velük maradt, verte a dobot, verte, mint az ellenséget. A szorongása egészen elmúlt Egy nagy, lesújtó kar porcikája volt csak, egy oszthatatlan test része, és ez kitörölte belőle azt. ami megremegett benne, és egyszer­re vidámmá és sebezhetetlenné vált Először érezte a harcosok boldogságát a csata kavar­gását, a nagy kohót, amelyben minden erő, akarat vágy és furfang összeolvad ... Sötét idők magányos hősei, ti sosem éreztétek a seregben előrenyomuló forradalomnak ezt a boldogító mámorát. Kardok csapnak le. és csattannak a vérteken, a csákókon ... Néme­tül hívja egy elbukó lovas az anyját! Egy golyótól talált vértes a Szűz Máriát! A kuruc káromkodva vágja-aprítja őket, és szitkozódva hull le a lováról. Bornemissza csapatával mé­lyen benn járt már a vértesek között. Némán és okosan verekszik. Egy szemvillanás, és már látja, hol kell lecsapni, mikor kell elugrania. és mintha összeforrott volna a lovával, úgy tán­col. mozog, jár és visszakozik az ellenséges tömegben. Matyi Fekete Miska ordítását hall­ja maga előtt. „Hegyibe, hegyibe!” — és látja, hogy vág és szúr Fekete Miska, mindig János mellett. Fekete Mihály arca most nemcsak a verejtéktől fényes. János gyűlölettel harcol és okos figyelemmel. Fekete Mihály vidáman és mámorosán, Misik Janó, mintha csak kaszál­na. a rendes munkáját végző ember alapossá­gával. Végh nekikeseredve. Rácz Miska vadul, vérengző módon verekszik. Mészáros Mátyást hátulról csapás éri. a vállába hasítottak, a kard kihull a kezéből. Négy bajtársa verekszik érte. körülötte. Kivágják magukat a vértesek gyűrű­jéből, és nyargalva viszik bajtársukat a sebkö­tözőhöz, a borbélyokhoz. Azután visszavágtat­nak a csatahelyre. Egy hársfa alatt állt meg Fekete Mihály, hogy lélegzetet vegyen. Máris egy vértes rohan felé. — Huj, az anyád! — rikkantja Miska, oldalra táncol a lovával, és kiveri a kardot a vértes kezéből, az megretten­ve bámul Feketére, visszarántja a lovát, és meghátrál. Miska ledurranthatná. de különb legénynek szánja ő a pisztolygolyót, hadd fusson a szerencséden. Matyi csak ámuldozik Fekete Mihály különös nyugalmán. — Miska bátyám! Ez mán a vitézség, ügyi? — Semmi ez, Matyikám! Emeled a kardot, nekimész, lesújtasz rá. de jókorát így ni!... Ezzel befejezte a leckét Miska, mert egy rátámadó németre oly irtózatosat csapott, hogy az véresen, megrettenve fordult vissza. Nem is a Balogh István szárnyát fenyegette veszély, hanem a derékhadat Az osztrák gya­logoszlopok egyszerre elszakadtak a talpasok­tól. s a rettentő kegyetlenséggel szúró, ölő hajdú ezredtől, és a német ágyúk ismét tüzet nyitottak a Kiállások elé került kurucokra. Nincs az a gyalogság, amely ekkora csapást rendületlen kiállna. Ez volt Heister generális legfőbb cselvetése ... A talpasok, a hajdúk az első lövedékeknél még tartották a zászlót, de a másodiknál már visszafordultak, s a hátukba kapott golyók még nagyobb rendet vágtak a gyalogoszlopokban. Bottyán János tartalék századával, legjobb lovasaival a talpasok közé zúdult. — Megálljatok. fiaim! Megálljatok! Újból csatarendbe. Jön már a segítség, itt vagyunk, fiaim! Rohamra lelkesíteni az amúgy is harci vágy­tól égő fiatalságot nem nagy feladat, de meg­fordítani a megrettent, lelkét vesztett ezreket, és hitet, erőt önteni beléjük — ez a kuruc vezér igazi próbája. (folytatjuk) *Reca V Január 21-e Vlagyimir lljics Lenin halálá­nak évfordulója. 1823.1.21-én született Alsósztregován (Dolná Strehova) Madách Imre, Az ember tragédiájának szerzője. Százkilencvenöt évvel ezelőtt, január 22-én született George Gordon Byron, an­gol romantikus költő. 1868.1. 23-án született Kiskaposon - (M. Kapusany) Erdélyi János költő, filozófus, népköltési gyűjtő. Január 24-e a Kölcsönös Gazdasági Segít­ség Tanácsa megalakulásának napja (1949). A Szlovák Nemzeti Színház bemutatta Eugene O’Neill-nek a mo­dem amerikai dráma megterem­tőjének. a XX. század drámairo­dalma kiemelkedő alakjának Eljő a jeges című drámá­ját. (A darabot O'Neill 1939-ben írta. ősbe­mutatójára csak később. 1946-ban került sor.) E színházunk fennállása óta csupán ötödízben nyúlt O’Neill-műhőz, s hogy az amerikai drámaíró közölnivalójával mennyi­re érdemes foglalkozni, azt a mostani jól sikerült bemutató is példázza. A cselekmény fö vonulata igencsak egy­szerű. a helyszín sem változik a darab folya­mán: a társadalom kirekesztettjeinek világa tárul elénk egy alvilági amerikai kocsmában. Harry Hope kocsmája ez, azoknak az odúja, akiknek nem maradt más a birtokukban, mint egy csokorra való hamis illúzió, valóra sosem vált remény, miközben a realitás, a valós világ, mindennemű értékrendszer szét­hullott abban a nagy mennyiségű alkohol­ban. amely ezeknek az embereknek a felol­dódást hozza. A napok itt úgy telnek, hogy a vidám és .jobban fésült” Hickey-re várnak, az üzletkötőkre, aki évente kétszer érkezik hozzájuk egy csomó pénzzel, hogy aztán /megint a némaságig igyanak, ugyanazokon az elcsépelt vicceken röhögjenek, ugyanazo­kat az emlékeket idézzék, pontosan ugyana­zokba a konfliktusokba, ellentétekbe keve­redjenek és pontosan ugyanolyan séma sze­rint másszanak ki belőlük. Most az egyszer azonban nem a régi. megszokott Hickey érkezik. Még a szokásos viccét a jegesről sem mondja el. Azért jött, hogy kétes egzisztenci­ája, cinikussá lett, alakoskodó és kitartóan reménykedő barátait megmentse a tespedés­­től, ráébressze őket az igazságra, rávegye őket, hogy hagyják el nyomorult tanyájukat, tegyenek valamit testi-lelki felemelkedésü­kért, mint ő maga. Hogy honnan az erő Hickey-ben, milyen árat fizetett azért, hogy másoknak mutasson kiutat a hamis illúziók útvesztőjéből, arra csupán az öreg Larry Slade érez rá: gyilkossá kellett válnia, hogy lelki egyensúlyt nyeljen. De addig, ameddig fény derül Hickey tettére, látszólag sikerül neki felráznia a társaságot, kikergetni őket az életbe, oda, ahol éppen kimaradtak belő­le. felébreszteni bennük a tettvágyat, hacsak egy pillanatra is. Hickey letartóztatása meg­könnyebbülést jelent a társaságnak, mély lélegzetet vesznek Hope csavargók és hátat fordítva az igazságnak, visszatérnek a régi kerékvágásba, a hamis illúziók „kancsalul" festett világába ... Az előadásé amely O'Neill szavaival élve a hamis álmokról szól, Pavol Haspra rendez­te. Rendezésének határozottsága a gondolat érzékeltetését és az egyes figurák mélységét valamint a társaságnak — mint homogén egésznek — lelkét formázta plasztikussá, tette érzékelhetővé, kézzelfoghatóvá. A tár­sadalom és az egyén tragédiája sűríti az álom és valóság örökös jelenlétét az emberi élet­ben. s egyszercsak azon vesszük észre ma­gunkat. hogy túlléptünk a tér és idő (a két világháború közt játszódik a darab) korláta­in, s hogy O'Neill drámája — amely a szerző talán legborúlátóbb és legszorongásosabb darabja — nem veszít aktualitásából itt és ma sem. A dráma jeles színészei teljesítményekre ad alkalmat a majdnem mindvégig jelenlevő szereplők számára. Karol Machata Hickey­­ként néhány helyen bizonytalanná vált, Gus­­táv Valach kitűnő volt az öngyilkosságra predesztinált Larry Slade szerepében! Harry Hope-ot Ctibor Filfík játszotta, jól. Meg­megcsillant a továbbiakban Jozef Kroner, Sofia Valentová, Michal Doéolomansky is. A díszletet kellően egyszerű, de cseppet sem egyhangú vagy fárasztó (Vladimír Suchánek munkája). (friedlich) január 19.: Párkány (Stúrovo) — Homokon épülő ház (19.00) január 20.: Felsöpatony (H. Potön) — Ho­mokon épülő ház (19.00) január 21.: Felsőszeli (Horné Saliby) — Homokon épülő ház (19.00) január 22.: Nagykeszi (Veiké Kosihy) — A peleskei nótárius (19.00) január 28.: Komárom (Komámo) — Szeret­ve mind a vérpadig (19.00) január 30.: Komárom — Szeretve mind a vérpadig (19.00)

Next

/
Thumbnails
Contents