Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-06 / 37. szám
A tiszta szobában vagy tízen szorongtak. Vera néni kukoricát főzött pár szem aszalt szilvával, kitette az asztalra, hogy csipegessenek belőle. Az idősebbek meséltek, hogy gyorsabban teljen az idő. Ki fonott, ki hímezett, de inkább pletykáltak. Itt mindent kiteregettek, semmit nem rejtettek véka alá. A ragyás Maris is megérkezett, Jusztinka barátnője volt. Úgy kicsípte magát, mintha lakodalomba lett volna hivatalos. Kék kendője alól kikandikált vörös, gyér haja, savószinű szemét körüljáratta az összegyűlteken, végkony egyenes szájából, ha nevetett, ragadozó fogai kivillantak. Juliskát kirázta a hideg, ha rápillantott. Kerek képén úgy ültek a ragyák, mint a mézes-vizes tányéron a lépre csalt legyek. — Ineköjetek má valamit, jánkák! — szólt Ágnes néni. — Nem halotti tor ez, hajjátok é! Juliska felé néztek, mert neki volt a legszebb hangja. — Jaj. Ágnyis nénnye, nincs mindig kedve énekönyi az embernek! — szabadkozott Juliska. — Csak ineköjetek, hagy mennyen e rajtunk vágabban az idő! — buzdította, és közben a kenderszálat nyalogatta. Az éneklésbe Maris fogott bele. „Idesanyám, nem tudok elalunnyi..de olyan hamisan, hogy senki sem tudott hozzákapcsolódni, ezért a többiek csak vihogtak. Ignác bácsi, llus apja afféle jó fülü lévén, a többiekre hunyorított. — Hallod, jánka, te inkább kint ineköhetní, legalább erímitenéd a patkányokot az istálló kömyíkirő! Juliska hálás pillantást vetett Ignác bácsira. A többiek nevettek, de Maris nem sértődött meg. — Istenkém, istenkém, hun vannak azok a szip rígi idők, amikó tízen is ütünk a guzsalyon, a csőrünk meg be nem át... — kezdte el Ágnes néni. Jusztinka Juliskára nézett, hogy kezdjen már valamibe, mert ha a három öregasszony belekezd az éneklésbe, nem lesz alvás! Juliska szép csendesen elkezdett énekelni. „Ha meghalok, csillag leszek, minden éjjel nálad leszek, beragyogok ablakidon, úgy őrködök álmaidon." Még az öregek szíve is átmelegedett. . . Bele-belekaptak az énekbe, de inkább hagyták a fiatalokat. — Hallgassatok csak — intett Badi néni —, má rágják a lúdak az ajtót! — Csak rágják — szólt Ignác bácsi —, egypár suhanc meg vín legíny ... — Jaj, ne akadikoskoggyá, még bevetyik a tökét a kútba, ezektö kikérő. Mikó gyüjjenek, ha má megvínőtek? Nincs igazam, Ignác? — Felöltem! Maris is forgológott. Húst biztatta. — Mennyé má, ki tuggya. kik lehetnek! llus tétován nézett a szüleire, a vének meg noszogatták. — Ugorjá má, me erágják a sarampót, több lesz a kár, mint a haszony! — Hát akkó mennyek, mama? — Tőlem! — szólt kelletlenül az anyja. — Te fogod iket kerőgetnyi! llus a tükörben megigazította a haját, és lábujjhegyen kisettenkedett, majd az ajtóból visszanézett. — Csak mennyé, hagy bolondozzanak, meg oszténgat mások is vannak itt, no! Megálltak a kezek, a szemek, figyeltek, a legények hol aprózták, hol meg nagyokat koppantottak, zörrent a retesz ... — Jó estét! — Be szabad mennyi? — Csak gyertek! Csizmáikról leseperték a havat, már a konyhában sugdostak. Badi nénit majd felvetette a kíváncsiság, ki is kiáltott. — Kik, mik vattok, atyámfijaji? A válasz késett, majd valamelyik elváltoztatva hangját megszólalt. — Erre irányítottak bennönköt, hogy itt szíp jányok tatáltatnak! — Akkó jó monták, csak gyertek! Simont, a falu leggazdagabb legényét tolták előre, és a háta mögé bújtak, mert nemcsak magas volt, de kövér is, vízibetegségben szenvedett. Amikor hatalmas termete megjelent a szobaajtón, kitört belőlük a nevetés. — Ez meg a Simony é! — rikkantotta el magát az idős Borka nene. — No, mozdójatok má meg! Hoztak gyerek, vagy a magad lábán gyütté? — Nem, lóháton! — Azzal a legények egymásba kapaszkodva befelé indultak. Elől Simon, utána Nyihere Bertók, a Kajla Kázmér, a Szemérmetes Laji fia, Imre és Gergő. Ragyás Maris nagyot sikított, mikor meglátta Gergőt. — Be sok hideget hoztatok magatokva, ebattákl — Hoznyi hoztunk, szip jányt viszünk helette! — Hát csak válogassatok, van mibö! — Jusztink má eket! — visított szeplős Maris. — Má csak mink vagyunk hárman, tik meg nígyen vattok! — No, aggyon az isten szíp jó estét! — emelte magasba kalapját Simon. A kabátok a kemencére kerültek. Mindenki elhelyezkedett, csak Gergő támasztotta az ajtófélfát. Bertók Angyal a szép özvegy mellé került. — Hé, hé, ne fiszkelőggy Bertók, me lenyomó a székrő, de akkó a guzsályt a nyakad közé hagyítom! — Hagyítanyi, hagyíthatod, csak a nyakamba ne üjjé, mint az ördögnek a székely menyecske! — Vagy te az enyimbe, oszténgat le nem vethetlek! Mindenki nevetett, Juliskát kivéve, aki szaporán öltögetett a gyér világosságnál, llus forgolódott, kínálgatott. — No, vegyetek kukoricát, még meleg. — Nem vagyunk mink lúdak, hallod-e! Még a gigánkra szalad, betömögyik tőle a fütyölőnk! — vihogta Bertók. v, Gergő a siskónak támaszkodott, a hátát melegítette, llus, Gergőnek behozta a zsámolyt. — No, üjjé má le, me kidöntöd az ódalát — mondta, és ezzel elindult az évödés. — Haggyad, llus, így jobban szem ügyre véhetyi a jányokot, mint a kakas a szemétdombról Nyíhihihí! — Hallod, ne nyeríjjé a fülembe, me a orsót a szádba gyugom! — Jó mongya. Angyal nene — nevette el magát Gergő —, ha má a kukorica nem kő neki. Szeplős Maris lángolt, a kendőjével legyezte magát. — Kázmór, az irgalmát a fejednek! — kiáltotta feléje Bertók. — Mire valók a fülejid, ha a Maris a kendöjive legyez? Nyizzitek, má Imre is lángot kapott tőle! Ignác bácsi, jobb lesz, ha kiszítyi a puttonyt, nehogy a tető zsúpjába kapjon! — Nem a, én még úgy látom, hogy az Angyal kenderkóca füstő a guzsalyon. — Jó mongya, Ignác bácsi! — szólt Gergő. — No, no, te jobb, ha hagacc, me nekem még harminc esztendős körömre is van tyüzem, de tíged a siskónak kő főmelegítenyi, nyíhi-hihí! Imre Gergő segítségére sietett. — Ény is úgy látom, mint Ignác bácsi. Inkább Angyal nénnyiné van a tyüz ... — Ott, Imre, ott, nálam meg a csóvája ... Badi néni akkorát horkkantott, majd leesett a székről. — Az má szent igaz, gyerek! Bertóké má csak füstő, mint a vizes fa a porhétba. — De még a vín tyúk is megfőne fölötte a fazikba! — vágott vissza Bertók. Simon szuszogva nevetett, ormótlan nagy teste rázkódott. — Gergő! — emelte meg a hangját Bertók —, jobb. ha megfordósz! A bal karod má igenycsak megszáradt, a nagy fa hevítő ... Juliska énekbe fogott, mert a beszélgetés fonala rossz irányba kanyarodott. „Este van, este van, de nem minden jányná, csak annak van este kihez sokan járnak..." Mindenki bekapcsolódott az éneklésbe. Juliska meg bánni kezdte, hogy belefogott. Hátha Gergő azt gondolja, hogy megsajnálta. Angyal Bartókkal évődött. Kázmér Szeplős Maris cérnáját babrálta. Juliska feléjük pillantott. Ez való Marishoz, nem az én Gergőm, gondolta, és Maris mellé képzelte Gergőt. A szíve összeszorult. Maris fején látta a szép gyöngyös, rezgés koszorút, és a cérnát most Gergő kezében látta. — Istenem! — csúszott ki a száján. — Mi jaz? — fordult feléje Angyal. — Semmi, csak a tő... Belészaladt a kezembe. Angyal szedelőzkődött, de Bertók is vette már a kalapját. — Csak maraggyá, llus, majd én elkísértem ... — Nocsak, nocsak, Bertók, főforrott a szék alattad? — pislantott feléje Ágnes néni. — Á nem, csak kő a hel Gergőnek, me a siskó mellett is béderesedett, még szeretnyém a szővén fognyi Angyalt, hátha a nyakamba akarna űnyi... — Csak maraggyá, a szomszídba níköled is haza találok. De alig húzta ki a lábát, már ment is utána, llus kikisérte, de szalad is mindjárt vissza. — No ügyi, ügyi, a zsák a fóttyát csak megtalájja! — csámcsogta a szavakat Badi néni. — Fijatal még ez az Angyal, a Lukcsinak se híre, se hamva, minek tartogassa magát, nem igaz?! A három öregasszony összehajolt, úgy bólogattak, hogy majd leesett a fejük, már nem kellett énekelni, pár napig volt min rágódniuk. Gergő Angyal helyére ült, de nem nézett Juliskára. Ő meg lopva Marisra pillantott, akinek vékony szája elsavanyodott, mintha vackorba harapott volna. Simonnal Ignác bácsi beszélgetett, a felesége fülelt... A fiú ugyan nem az ő szájuk ize szerint való, de mit számít az, hisz a földön dolgozni kell. Nem adnák sokért, ha megfoghatnák, vagy az asztal lábához köthetnék. Húsnak intett az anyja, hogy kínálja a csipegetni valót. Ö felkapta a tálat és először Simont kínálta. — No, markó belé, de vegyé a szívábó is! — Ha meg óma vóna vagy körtí! — Pegyig abbó is van bőven! — szólt oda az anyja. — Ha legközelebb együvő, majd főzök. Mindenkit megkínált. Gergő markába szilva is került. A kukoricát felcsipegette, a szilvával Juliskát kínálta. — Kő? — Mi? — A szíva. — Nem, de edd meg gyorsan, me Maris kinyízi a markodbó. — Ugyan má, ne izé! Akkó ínekő, no... De amikor Bertók elment, elment vele a bolondozás is. llus és Jusztinka Juliskára kacsintott, és ö buzdításukra éneklésbe fogott. Az öregasszonyok feszengve forgolódtak, mert így nem értették jól egymás szavát. Juliska szépen hajlitgatta hangját, Imre bele-beletercelt. Gergő fészkelődön, majd megszólalt. — Tudod, Juliska, hun ewe, hun awá szalatt át... Még a szölőkapáláskó is: eccer a kapa, máskó a ásó törött e, én meg nem mujáskodhatok, te is tudod ?! Az anyja még a pincébe is behítt bőrre, de megittam, nos, jó van ... — Csak híjjanak. csalogassanak, majd rádcsukják a pinceajtót! — Rám? Nem vagyok én jány! — Meg ény is láttam, amit láttam ... — Ne butáskoggyá, nem élig az anyád?! Má üzenget, még te is tetized?! — Me nem tudom, mihö tartanyi magamot! Csak üllők otthon, mint a szövíndek, te meg ki tuggya hun kacsmargó? (folytatjuk)
