Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-09-06 / 37. szám

AZ ISKOLAI PÓDIUMOK

Egy szüntelenül dolgozó, cselekvő ember körül előbb vagy utóbb keletkezik valami atmoszféra, amely a benne élőt is kötelezi. Aki ilyen atmoszférát tud maga körül teremteni, az nem kesereg, ha ráébred, hogy az átadott ismeretanyag széthullt, más ismeretekbe olvadt be, mert tudja, a szív őrzi a jó és szép emlékeket. Pesszimista az a pedagógus, szülő vagy jóbarát, aki úgy véli, hogy a diákjai, gyermeke vagy barátja fejébe temetett meséknek, regényeknek, verseknek és az együtt megélt történeteknek sosem lesz látszatja, mivelhogy az adni akarás múló erőfeszítés, ha az áttevő nem küzd meg az anyagért, s nem valami óriási, személyes érdek véseti emlékezetébe. Pesszimista az ilyen szellemtárs, mert föltehetően nem tudja, hogy éppen a személyes érdek felébresztése, állandósulása a mindennapi élet megkövetelte egyik legnagyobb pedagógiai feladat, amelynek igazolása azonban nemcsak a tanító és a diák dolga, hanem az egész társadalomé. Ha a társadalmi igazolás elmarad, a pedagógiai szenvedély is szétmorzsolódhat, de véglegesen sosem szűnhet meg, hiszen az emberi életnek törvényszerűsége, a társadalmi életnek pedig követelménye a tudásanyag átadása, ami sem az iskolában, sem a családban, sem baráti körben nem megy pedagógiai szenvedély nélkül. S aki hisz a pedagógiában, azt hiába sanyargatja a lemondás, Németh László szerint, csak optimista lehet.

Egy szüntelenül dolgozó, cselekvő ember csak optimista lehet. Na, nem az olcsó optimizmus híve, aki minden kampányba ugyanazzal a lelkesedéssel lovalja bele magát, s mindig többre és többre akarja megtanítani a gyermeket, holott befogadóképessége annak sem határtalan, hanem annak a szeretetre nevelő optimizmusnak megszállottja, aki cselekedeteire, tanítására nem azonnali elismerésben kéri a fizetséget, hanem megvárja, mig egykori diákjai szellemi és

érzelmi felnőttségükkel igazolják, hogy különbbé nevelődtek, mint ő maga, mint az addigiak. És bízik magában.

Biztosra veszem, hogy a Dunamenti Tavaszon verssel, prózával bemutatkozó gyerekek pedagógusainak zöme bízott magában, mint ahogy biztosra veszem azt is, hogy a verselő, pódiumra kerülő diákok fölkészítöinek pedagógusi szenvedélye az idei tanévben is jelesre vizsgázik. Vagyis nem csupán ő, a pedagógus, elsősorban a választott anyag — versek, prózák, regény- és drámarészletek — neveli majd a gyerekeket mindarra, amivel elmondhatják önmagukat, életüket, korukat, véleményüket. Sok verset olvastatnak majd a gyerekekkel, és sosem egyedül, mindig a gyerekekkel együtt, észrevétlenül az ö kreativitásukra bízva bontják föl egy-egy szöveg szövetét. Bizonyos vagyok abban is, hogy az élményt nyújtó Racska Gábor, Nyúl Péter és Czibor Károly azzal a hatalmas szabadsággal értelmezte, elemezte, gondolta végig választott szövegét, aminek mindenkor szellemi küzdelem a neve. Ezért is lehetett az I. és II. kategóriákban minden tekintetben magasabb a színvonal, mint a versmondás III. kategóriájában, amely, függetlenül attól, hogy „átmeneti" kategóriának is nevezzük, szintén megköveteli a magabiztos, a gyermek személyiségjegyeinek megfelelő versválasztást. Nem tartom helytállónak azokat a véleményeket, amelyek szerint a tizenkettőtől tizennégy évesek korcsoportjában a legnehezebb a szövegválasztás, hiszen éppen a prózamondók III. kategóriája volt az, amelyben nemcsak Keszegh Tímea, hanem valamennyi díjazott megállta volna helyét a Jókai-napokon is. Azért is tartom védekezésnek e kifogásokat, mert ennek a korcsoportnak is van véleménye a világról, ennek a korcsoportnak is rengeteg gondja, baja, öröme van, amit szeretne kimondani magából, és sem a magyar költészet, sem a világirodalom nem oly szegényes, hogy kellő

Racska Gábor versmondó. Köbölkút (Gbelce) — I. kategória, megosztott első díj

olvasottsággal, körültekintéssel és érzékenységgel ne találkozhatnánk benne a tizenkét-tizennégy évesek világát kifejező művekkel.

Az idei Dunamenti Tavaszon csak töredékekben mutatkozott elavult versmondói és előadói felfogás, a szövegértelmezéssel nem voltak különösebb problémák, a gyerekek értették azt, amit mondtak. A rossz hangsúlyozások, a helytelen kiejtések sem elvi problémákról tanúskodnak, hanem arról, hogy a gyermekek, nyilván pedagógusaikkal egyetemben, elsősorban a vers érzelmi tónusait szólaltatják meg, kevesebb figyelmet szentelve a formának, a versszerkezetnek, ami, persze, irodalomoktatásunk szempontjainak rovására írandó.

Mindezt azért mondom el, hogy a pódium iskolás korú „művészeivel" foglalkozó pedagógusainkat már tanévkezdéstől a verselö-előadó gyerekekkel való közös munkára serkentsem, s hogy nyilvános elismeréssel is adózzak munkájuknak, amelynek, lehet, semmiféle látszatja nem lesz, ám ne feledjük, az emberi érintésekből, a villanyáramból, a motorokat hajtó gőzből sem marad semmi fogható, mégis ezek az erők hajtják a társadalmat. Ilyen hajtóerő a tanuló és tanító szellemtársi munkája, a vers és a próza is, amely mindenkpr vállalás, s ha nyilvánosságot kap, mégha az iskolai pódium nyilvánosságát is, máris közüggyé nemesedik, felelősül. Ezért sem mindegy, milyen verset, prózát választunk. S most nem arra utalok, hogy az idei Dunamenti Tavasz huszonhárom prózamondója közül csupán kettő mondott hazai magyar szerzőtől — Rácz Olivértől és Duba Gyulától — szöveget, egy pedig hazai magyar népmesét a Rozmaringkoszorú című válogatásból, hogy a prózamondók II. kategóriájának nyolc előadója közül négyen mondtak Móra Ferencet, s azt sem követendő példaként említem, de mindenképpen

Czibor Károly prózamondó, Marcelháza (Marcelová) — az I. kategória győztesé