Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-18 / 4. szám

— Már az „öregfiúk” között is az idősebbek közé tartozom, hiszen hetvennyolc éves vagyok — kezdi a beszélgetést nevetve FrantiSek Hulán —. és bizony kevés velem egykorú férfi futkározik rendszeresen a sportpályákon. így az „öregfiú” jelző számomra még hízelgő is. Talán furcsábban hangzik az. amikor a hetven év körüli asszonyokat hívják úgy a dobókörhöz vagy a startvonalhoz, hogy jöjjenek a „kislányok”, de ugye ez még mindig jobb. mintha azt mondanák ... öreglányok . .. Egy magyarországi versenyen tiszteltek meg bennünket a rendezők — persze szeretetből — ezekkel a jelzőkkel. Mi meg vettük a lapot, örültünk, hogy jókedv, derű övez bennünket, hiszen tréfa nélkül mit sem ér az élet! De azért a versenyt megnyertük mindketten, mert azt mindig komolyan vesszük.

A Hulán házaspár lakásának előszobája akár egy kisebb sporttörténeti múzeum. Egy ember hat évtizedes, sikerekben gazdag sporttevékenységének fényes tükre az a rengeteg érem, serleg és oklevél, amely elkápráztatja a lakásba lépő idegent. Ennek a nem mindennapi gyűjteménynek azonban van néhány különös érdekessége. A legértékesebb, féltve őrzött ereklyéket Hulán bácsi jóval túl a hetvenedik esztendején szerezte. Ugyancsak a hetvenedik évében járt Jolán néni, Hulán bácsi felesége, amikor a „soha nem késő” jelszóval aktív sportolásba kezdett és „berobbant” az európai élvonalba, győzelmeivel gazdagabbá téve Feri bácsi fantasztikus trófeagyűjteményét, amely most már mindkettőjük jóvoltából gyarapodik.

De nézzük először, Feri bácsi hogyan is érte el azt. hogy a világ legjobb veterán atlétái között tartják számon.

Feri bácsi 1905-ben született a Nitra melletti Cabaj községben, de tízéves korától Bratislavában él.

— Tizennégy éves lehettem — emlékezik vissza a kezdet kezdetére a még ma is fiatalosan mozgó, szikár atléta — amikor kíváncsian figyeltem a Téglamezőn sportoló katonákat. Az egyikük hirtelen maguk közé rántott: Gyere, öcsi. fuss te is! Aztán eldördült a lövés, és a többiekkel futni kezdtem én is. Talán azért, mert féltem, hogy a lábamra taposnak. Mert én mezítláb voltam, ők meg bakancsban. Két kilométert is futhattam már, amikor intettek, hogy vissza. Akkor vettem észre, hogy nagyon lehagytam a többieket, de bizony visszafele egyre fogyott az erőm és csak negyedikként érkeztem célba. Azon a katonai versenyen több katonaüszt is jelen volt, az Első Bratislavai Sportklub vezetőségéből, ők hívtak maguk közé. Ott kezdtem sportolni.

Frantiäek Hulán neve ettől kezdve egyre gyakrabban szerepelt az újságok hasábjain. 1920-ban a Siemens céghez került inasnak, elektroműszerész lett. A bratislavai sportklub lelkes alapítója, majd sportolója volt.

— Szerény körülmények között, de szorgalmasan sportoltunk. A gyár csak—látszólag pártolt bennünket. Járhattunk versenyre, de a hiányzó órák bérét levonták a fizetésünkből. Mi azonban ezzel sem törődtünk. Akkor valahogy nagyobb volt a lelkesedés az emberekben a sport iránt, mint ma. Emlékszem — csillan fel a szeme —, 1923-ban a Pozsonyi Torna Egyesület rendezett egy versenyt, amelyen vendégként vett részt a franciaországi atlétikai EB-ről hazatérő magyar Grósz István is, az ötezer méteres síkfutás aranyérmese. Természetesen, itt is megnyerte a versenyt, de én szorosan mögötte a második lettem. — S már mutatja is az emlékezetes ezüstérmet, nem titkolva máig is tartó határtalan örömét.— Számomra ez a verseny felejthetetlen. Az, hogy az újdonsült Európa-bajnok mögött értem célba, önbizalmat, erőt adott és rangot is jelentett.

A fiatal Hulán a későbbiek során, a középtávfutás országos ifjúsági bajnoka lett. Később a főiskolások sportklubjához került, bejárta Közép- és Dél-Európát. Egy varsói versenyen nemzetközileg is figyelemre méltó teljesítménnyel nyert, szlovákiai csúcsot ezerötszáz méteren.

Felfelé ívelő pályáját azonban kétszer is megtörte a történelem. A világháborúkat ugyan túlélte, de az évek elszálltak felette, álmai füstbe mentek.

— Műszaki ellenőr lettem a postánál — emlékezik a második világháborút követő évekre —, de a munkahelyemen nem voltam közkedvelt. Az országot járva ugyanis gyakran előfordult, hogy egy-egy falu közti távolságot gyalogszerrel, futva gyorsabban tettem meg. mint a vonatra várakozó kollégáim, így a munkával is hamarabb végeztem. Pedig én nem akartam nekik rosszat, csak annak örültem, hogy futhatok.

Hogy legalább a sport bűvkörében maradjon, megpróbálkozott a sportélet szervezésével is, de igyekezetét nem koronázta siker.

(nö- 4~)

Európa-bajnokok

hetvenévesen

— Egy általam, egyetemistáknak szervezett atlétikai versenyen az ugrógödröt segítettem rendbe tenni, amikor egy fiatal, fölényeskedő versenyző megsértett. Majd én megmutatom neked, hogy nem vagyok azért még vén ember — gondoltam magamban —, és versenyen kívül beneveztem abba a futószámba, amelyikben ő indult. Meg is előztem. Mintha újjászülettem volna. Negyven év ide, negyven év oda, újra versenyezni kezdtem. Igaz, nem mindig bírtam az iramot a huszonévesekkel, de sohasem tört le, ha nem végeztem az elsők között. Nekem az edzés, a verseny hangulata, a mozgás kellett. Versenyeztem még egy id^ig, aztán új lehetőséget láttam a honvédelmi versenyekben, amelyekben sok szép eredményt értem el.

A honvédelmi versenyek mellett benevezett a felszabadulás után országszerte rendszeressé vált futóversenyekre is. • Harmincszor indult a Prága—Béchovice versenyen, ahol az utóbbi években négyszer egymás után győzni is tudott. Ugyancsak harmincszor indult a Devín—Bratislava futóversenyen és nem hiányzott még a „Grand Prix Cabaj-Cápor” küzdelmeiről sem. hogy csak néhányat említsünk.

Aztán a hetvenes évek közepén, mintha csak FrantiSek Hulán valóra nem vált álmainak kárpótlására született volna a japán, majd a kanadai orvosok fejében a gondolat: rendezzenek az idős emberek számára is sportvetélkedőket. Azóta Európa-, illetve világbajnoki szinten is rendszeressé váltak az ún. veterán-bajnokságok. Ezek a versenyek jelentették számára a „nagy visszatérést”. Átgondolt edzéstervet dolgozott ki, amelyet becsületesen betart a mai napig. Ehhez már csak a soha nem lankadó akarata, sportszeretete. egykori tehetségének felélesztése kellett, meg egy-két év, és máris ott termett a világ legjobb veterán atlétái közt.

Az 1977-es gőteborgi, második veterán VB-n az ötezer méteres síkfutásban 21 :46.0 idővel a nyolcadik a tízezer méteres síkfutásban pedig a kilencedik lett. Egy év múlva az olaszországi Viareggioban megrendezett veterán EB-ről