Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-02 / 32. szám
Gyermek fölé hajolva Emília Vásáryovát évek óta ismerem. Nemcsak a színpadról, a televízió képernyőjéről. Anyaként is ismerem őt. Olyan anyaként, aki maga vitte óvodába fiát, s aki nem hagy ki egy szülői értekezletet sem, legfeljebb fél hétkor elnézést kér, hogy mennie kell, kezdődik a színházban az előadás. S mint a legtöbb szülőt, őt is a fia iránt érzett felelősség hozza el az iskolai megbeszélésre. Tomás osztályelnök, példaképe a többieknek. Ő maga otthon, a családi körben, édesanyjáról vesz példát. Szerencsés gyermek, mondhatnánk. — De mit jelent a család Emília Vásáryovának? — Tömören és egyszerűen : az életben a legfontosabbat. Ebben a tudatban nevelkedtem, s az volt a vágyam is, hogy olyan családi légkört tudjak kialakítani, melyben nyugalom és szeretet uralkodik. A családhoz kötődöm egész érzelmi világommal. Csaknem ideálisnak mondható családi légkörben nevelkedtem. Ma már tudom, ez nem a véletlen műve volt; a szüleim nagyon tudatosan törekedtek arra, hogy igazi családi harmónia vegyen körül bennünket. Erős és szigorú, de nyugodt és kiegyensúlyozott szálak fűztek egymáshoz minket. Ez a biztonság, a valakihez való tartozás erős érzése segített áthidalni a legnehezebb helyzeteket is. Bevallom, nagyon nehezen tudtam elszakadni a családtól. Talán ez is az oka annak, hogy aránylag késön mentem férjhez. Tizenhét évesen hagytam el a Banská Stiavnica-i szülői házat, hogy Bratislavában folytassam tanulmányaimat. Az első hetekben, hónapokban, sőt még években is borzasztóan hiányoltam a szülők közelségét. Annyira, hogy meg is fogadtam: nem nevelem a gyermekeimet úgy, hogy annyira ragaszkodjanak hozzám, mint én a szüléimhez. Ketten vagyunk testvérek. Magda szintén Bratislavában él. Édesapa tíz éve meghalt, utána édesanyát felköltöztettük a fővárosba. Elfoglaltságunk nem engedi ugyan, hogy naponta látogassuk egymást, de az egymáshoz való tartozás érzése, az, hogy szükség esetén van kihez fordulni, magától értetődő. — Amikor már művészi pályára készült, hogyan képzelte el a saját családi életét? — Beismerem, akkor erre még nem gondoltam. A színészi pályáról vajmi keveset tudtam, a főiskolán aztán annyira szerteágazó volt az érdeklődésem, az elfoglaltságom, hogy férjhezmenésre, családalapításra nem gondoltam. Utólag úgy gondolom, későn értem meg. (nŐ4) — És amikor rákerült a sor, hogyan szerette volna kialakítani a családi fészket? — Ideális elképzeléseim voltak. Sajnos, az élet ritkán alkalmazkodik az elképzelésekhez. A férjjel együtt egy kétéves kislányt is kaptam. S ez megváltoztatta minden eddigi elképzelésemet. Azután megszületett Tomás. Két kisgyermek anyja lettem egy év alatt. Ez nehéz próba elé állított: összehangolni az anyaságot a színészi hivatással. Tomás négyhónapos volt, amikor munkába álltam. Akkor nagyon fontosnak éreztem, hogy minél rövidebb ideig legyek távol a színháztól. Má már tudom, fölösleges volt úgy sietnem. Helyt akartam állni a családban, a színházban, éjt napallá téve dolgoztam. Sajnos, az egészségem rovására. A gyerekek körül sokat segített a húgom, aki akkor még hajadon volt. Ma sem tudom, hogyan győztem mindent. Talán míg fiatal az ember, az elképzelhetetlent is valóra válthatja ... — Átélte azokat a gondokat, amelyeken a legtöbb mai fiatalasszony keresztül megy ... — Semmiben sem különböztem a többiektől. A hivatás, az otthoni mosás, takarítás, főzés, gyermekekkel való bajlódás éppen úgy várt rám, mint bárki másra. A gyerekek betegsége, a mellettük töltött éjjelek engem sem kerültek el. — Most hogyan intézi a napi teendőket, hogy mindenre jusson ideje? — Éppen úgy időhiányban szenvedek, mint a legtöbb mai nö. Vannak napjaim, amikor valóban nagyon lekötött vagyok. Ilyenkor elsősorban a férjem segít. A családi gondokat és kötelességeket egyenlően osztjuk meg. A férjem sokat segít a háztartási teendőkben is. Mindketten a tisztaság rabjai vagyunk, néha talán túlzásba is viszem, de nem szeretem a felhalmozott háztartási munkát, inkább minden nap takarítok, mosok, vasalok. A családban munkamegosztás van, mindenkinek idejéhez és erejéhez mérten kell teljesíteni a kötelességét, beleértve a gyerekeket is. Kéthetenként segít a bejárónő is, de én vele együtt takarítok. A férjem két sárgaság után itthon kosztol, Jurko nem jár óvodába, Tomás pedig a „folyton éhes" korban van, tehát mindennap főznöm kell. — A férje milyen pályán dolgozik? — Képzőművész. A televízióban dolgozik, kosztümöket tervez. Megért és támogat hivatásomban. Szükség esetén segít az édesanyám és az anyósom is, aki sokat foglalkozik a kis Jurkóval. Ő viszi sétálni, amikor előadásom van, esténként is eljön a gyerekekhez. Úgy is mondhatnám, most ideális helyzetem van; a biztos családi háttér nyugodt légkört teremt művészi pályámhoz is. — Hogyan szeretné nevelni a gyerekeket? — Jól. Nincs pontos tervem, de azt tudom, hogy nagyon fontos a bizalom, hogy a gyerekek érezzék, minden nyugodt légkörben zajlik, mindenre van idő és bármi történjék is, a család mindig mellettük van. A családban olyan légkört igyekszünk kialakítani, hogy a gyerekek bármilyen problémájukat megoszthassák velünk. Ha nagyon dühös vagyok, magamban inkább tízig számolok, mintsem hirtelen cselekedjem. Úgy gondolom, az csak rosszat szülhet, ha a gyerek pánikba esik, s nem tudja mit, hogyan. Ekkor fordul el szüleitől, fut el otthonról. Az ilyen helyzetet igyekszem elkerülni. Nem járunk szótlanul egymás mellett, nem ülünk némán a televízió előtt. Megválogatjuk, hogy mit nézünk meg, inkább beszélgetünk. Lehet, hogy ez néha untatja is őket, de akkor sem fölösleges, hiábavaló. — Szeretné, ha a gyerekek is a szülök művészi pályáját követnék? — Nem is tudom, ez nálunk eddig nem téma. Nem irányítottam őket soha különösebben a színház felé. A TV-ben sem figyeljük különösebben azt az előadást, amelyben szerepelek. Tomás mindössze háromszor látott a színházban. A gyerekek úgy veszik, hogy számomra a színház annyi, mint másnak a munkahelye. A sikereimnek természetesen együtt örül az egész család. De én a jól végzett munkát tartom fontosnak, bármilyen pályán dolgozzon is az ember. Örülök, hogy Tömést érdekli a matematika, Evicka harmadikos lesz a gimnáziumban. Mindketten jól tanulnak, önállóak. Az ellenőrzésüket feltűnés nélkül végzem, beszélgetés közben. — A család számára az esték a legmeghittebb pillanatok, amikor mindenki otthon van. Ön viszont éppen ekkor indul a színházba . . . — Az esték helyett kárpótlásul ott vannak a délutánok, amelyeket a családdal töltök. Ebéddel várom a gyerekeket, tudják, délután itthon találnak, s hozhatják a barátokat friss kalácsra ... Meg aztán a szünet két hónapjában is együtt lehetünk. — Születés-, névnapra, a jó bizonyítványért, vagy osztályzatért kapnak a gyerekek ajándékot? — A tanulás az kötelesség, ezért jutalom nem jár. A születés- és névnapokat családi körben ünnepeljük kisebb ajándékkal, a kedvenc étellel és kaláccsal. — És zsebpénz mennyi jár? — Ha szükségük van valamire, megmondják, s megvesszük nekik. Ha a testvéreknek, nagyszülőknek akarnak ajándékot venni, arra is kémek pénzt. Tomás zsebpénze annyi, hogy naponta visszaviszi a boltba az ásványvizesüvegeket. Ebből vásárol újságot, egy-egy fagylaltot. — Közismert szülők gyermekei gyakran állnak a figyelem középpontjában a barátok, osztálytársak körében. — Tonnásnál ilyet nem vettem észre. Ő arról, hogy az anyja színésznő, egyszerűen nem hajlandó beszélni. Evickával más volt a helyzet. Azért is, mert lassanként kiderült, hogy nem vagyok az anyja. Az emberek szeretnek mások magánéletében „turkálni", öt gyakrabban megkérdezték, hogyan is van otthon? Szerencsére, minderre jól fel voltam készülve. Az apám, körültekintő, okos ember volt, ezekre a problémákra jó előre figyelmeztetett. Ma már nem szívesen beszélek róla, mert az ember szeretne szabadulni a keserű emlékektől, de mondhatom, szörnyű időszakot kellett átélnem, amíg végre úgy döntöttem, elválok. Mert minden erőmmel össze akartam tartani a családot, Evicka miatt is, aki nagyon ragaszkodott hozzám. De végül ő volt az, aki sürgetett, menjünk innen. Az első házasságom sikertelenségének „köszönhető", hogy Tomás annyi mindent átélt, amiről nekem gyermekkoromban fogalmam sem lehetett. Én szinte búréban nőttem fel, elképzelni sem tudtam, hogy egy házasság rosszul is végződhet. Szerencsére, most már minden a legnagyobb rendben van. A férjem nagyon jó ember, Tomás is imádja, Evicka is szereti, kölcsönös a megbecsülés, egymás tiszteletben tartása. Legalábbis eddig. Mert még nem kiabálhatom el. ki tudja, mit hoz a holnap, az idő, amíg a gyerekek felnőnek, megokosodnak. De minden erőmet, igyekezetemet arra fordítom, hogy ezt így megtarthassuk. — Szándékosan nem kérdeztem a színészi pályájáról, pedig tudom mennyire szereti munkáját. Mégis: mit tart fontosabbnak, a rendezett családi életet, vagy a hivatását? — Minden tudásommal és tehetségemmel igyekszem jó munkát végezni. És igazán szeretem a hivatásomat. De ha sorrendbe kell állítani a kettőt, akkor gondolkodás nélkül a rendezett családi életet teszem az első helyre. Számomra ez a legfontosabb. Színészi munka nélkül tudnék élni, de család nélkül nem! Köszönöm a beszélgetést: H. ZSEBIK SAROLTA I
