Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-26 / 31. szám

rozsdamentes festéket. Ott, az a szomszéd a jövő héten megy Csehországba, hoz majd neki hóláncot. Igaz, messze még a tél, de erre már most kell gondolni, és ha neki nem jutott volna az eszébe, mi figyelmeztettük volna.

Nincs kommentár. Ránézek D. T.-re. „Jól van no, de ez még csak egy — mondja. — Gyerünk további"

A másik ház előtt néhány fiatal anyuka ácsorog, gyerekkocsit tologatnak ideoda. Éva Smatláková Bratislavából jött ide férjhez.

— Már megvolt a gyerek, és én még nem akartam ideköltözni. A főváros után egy ilyen eldugott fészek ... Bizony féltem ... De a férjem bányász, szereti a munkáját, hát végül is mit csinálhattam volna? Rábeszélt, és most már egyáltalán nem sajnálom, hogy rá hallgattam. Van itt mindenféle üzlet, sokszor jobb dolgokat kapok, mint Bratislavában, a húgom is itt vásárol be, amikor meglátogat. A lakótelepünkön nemrég új önkiszolgáló nyílt, most már nem kell sorba állni...

— Ez igaz — mondja D. T. és buzgón bólogat. — Amikor hazautazom Ságra, innen viszek húst. Az anyuék otthon csak akkor kapnak, ha korán reggel beállnak a sorba, de akkor is a sor elejére kell állniuk. Itt meg bemész az üzletbe, és kapsz. Vegetát is kilóra vehetsz ... Pedig ha azt vesszük, ez egy fiatal város, újak a boltosok is, nincsenek meg az összeköttetéseik ...

A kórháznál járunk.

— Ez jobbra itt az egészségügy csodája — mutatja a fogorvosi „pavilont", majd meggyőzően ecseteli a kürtösi fogfájósok kálváriáját, akiknek más fúrja, más tömi, és megint csak más szabályozza a fogát... Azután becsöngetünk

a bratislavai születésű gyógyszerészhez, aki kísérőm jó ismerőse. D. T. szeretne már valami rosszat is hallani, de megint nem sikerül. Már szinte sajnálom. — Talán, ha több időnk lenne és tovább maradhattunk volna — mondom neki.

— De akkor is — válaszol csodálkozva. Én ezt nem értem, nem értem — hajtogatja. — Talán ennyire zárkózottak lennének az emberek, ennyire nem akarnak idegennel beszélni a gondjaikról?

— De hiszen más városokjjakótelepein sem nyíltabbak a lelki kapuk, mégis hány panaszt hallottam, jegyeztem fel — válaszolom.

Vagy talán ennyire elégedettek lennének? Van, aki igen. Hiszen különböző igényű, különböző környezetből kiszakadt emberek élnek itt, sokuknak épp a lakótelepen lakás jelenti az értéket. Ugyanakkor mások — s az előbbiek éppen ezt a másik csoportot szeretnék követni életmódjában — épp családi, kertes házba vágynak ... Tehát nem lehet mindenki mindennel elégedett .. . Hát akkor? Elgondolkodva én is ezt kérdezem, azután eszembe jut valami. Egy újabb ellentmondás mozaikként összeálló képe. Mosolyognom kell. Hányszor hallottam a kürtösiektől: „nincsen őslakosság, nincsenek hagyományaink! Vagy: „Mikor lesz ez igazi város ... Talán soha ..És most mégis. Kürtös presztízskérdése lett a városlakóknak. Legyen városi közlekedés — ha nem is használjuk —, mert Losoncnak (Lucenec) is van. Legyen videódiszkó, olyan, amilyen még senki másnak nincs. Te pedig először bizonyítsd be, hogy valóban akarsz segíteni, majd azután tárgyalunk tovább. Mert azért csak a mi Kürtösünk ez...

1. Néhány adat: 11 347 lakos, 5805 nő és 5542 férfi. Laknak a Písek, Dél, Közép I. és Közép II., valamint az Észak lakótelepeken, továbbá Maié és Veiké Straciny községekben.

2. Nagykürtös a bányászvárosokra vonatkozó rendelet értelmében kereskedelmileg előnyben részesített város.

3—4. Kocsi és gyerekek — gyakori kép. hiszen a lakosság átlagos életkora 26 év

5. ..... a barátunk új kocsit vett..."

r

Pillanatképek egy lakótelepről

— Ez nem szövetkezeti, ugye ? — kérdezi tapintatosan kolléganőm, amikor a második emeletről kísérem le a lépcsőkön.

— Nem, ez állami — mondom óvatosan és az idegen szemével pillantok végig a lépcsőház fekete vasfestékkel mázolt korlátjain, a lepattogzott zöld o/ajfestékű falán, amelyre gyermeki üzeneteket, vallomásokat karcoltak késsel, mázoltak tussal és örökiróvai A vendég elhallgatásomat tán sértődésnek véli, ezért enyhítené kérdése különbségtevő élét:

— Sok múlik azon is, milyen a házmester — próbálkozik.

— Szó se róla — felelem —, a mi házmesterünk nagyon rendes.

Nem érti, én meg nem magyarázom, mennyi munka és türelem a letört kilincs miatt szólni, a kitört liftablakot megcsináltatni, a szétszórt szemetet naponta öszszetakarítani, hiszen annyi itt a gyerek.

— Jobb helyen is találhattál volna lakást — tör ki belőle az őszinteség.

— Nem rossz itt — felelem, de nem hallja, mert éppen akkor dübörög ki mellettünk a bejárati ajtón egy egész gyermeksereg.

Éjszaka hangos veszekedésre ébredek.

— Nem nyitom ki, maradj ott, ahol eddig voltál.

— Nyisd ki, mert betöröm, te büdös k . ..

Döfömbölés, csapkodás, csörömpölés, fél óra artikulálatlan üvöltözés, majd csend.

Reggel hétkor az első emelet erkélyéről a negyedikre magyarázza jól tagoltan, az egész ház számára hallhatóan a szomszédasszony, hol járt a férje, miért jött berúgva, mit mondtak egymásnak, mit törtek el, egészen odáig, hogy most főzi neki a jó erős reggeli kávét.

— Köszönj szépen, Andrea! — tanítja a nagymama az alig másfél éves kislányt, az unokáját.

— Csókolom — mondja szépen a gyerek.

— Tud magyarul is ? — csodálkozom, hiszen anyukája szlovák, apukáját is így hallom beszélni.

— Annyi ember, ahány nyelvet tud — szögezi le a nagyi, s az anyuka büszkén néz rám, mit szólok hozzá, milyen ügyes, okos lánya van.

Két másik gyerek áll meg mellettünk. A kisebbik magyarul szólal meg, hallván, úgy beszélünk. Nővérkéje rászól:

— Te buta, így csak falun, a ‘nagymamánál kell beszélnünk!

Vasárnapi zsongás. Mindenütt szól a rádió, a magnó, könnyűzene, magyar nóták, hírek, s minden konyhából illatok áradnak, edénycsörömpölés hallatszik.

— Szomszédasszony, szomszédasszony! — suttog sürgetőn az egyik ablakból kihajolva egy kipirult, derűs fiatalasszony. A másik ablakban egy hajcsavarós fej jelenik meg:

— Mi az?

— Megfőtt a kávé, átjön, vagy itt isszuk meg?

— Nem mehetek, kifut a levesem.

— Akkor várjon, idehozom.

És a két konyhaablakból kinyúlik két kéz, először két pohárka konyakot koccintanak össze, majd óvatosan kevergetik-kortyolják a kávét. Végül cigarettára gyújtanak. Aztán vissza húzódnak. Folytatják a főzést.

Szolgálati útról érkezem, villanegyedhez szokott elvtársnőm felajánlja, hogy hazavisznek hatszáztizenhármasán. Megérkezünk, köszönöm a szívességét, szállók ki, ő közben nézeget kifelé a kocsi ablakán. A rózsák a melegtől kókadtak, a ház szürke, a fű eléggé kiégett.

— Ez itt milyen környék? — kérdezi finnyásan.

— Lakótelepi, régebbi kifejezéssel munkásnegyed

— mondom keményen. És a ház körül estéli trécselésbe merült, barátságosan köszöngető szomszédok között — mintegy a régi május elsejék indulói ritmusára

— vonulok fölfelé, s harciasán dúdolom, egyik ember

annyi, mint a másik .. . -mészáros-4