Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-05 / 28. szám
Miből élnek hát meg a martosiak? Fóliáznak. Nem régtől, kb. öt éve. Jóval elmaradva a környék olyan falvai mögött, mint Marcelháza (Marcelová), Naszvad (Nesvady). Kötött a talaj, sok munkát igényel, de jó művelés után terem bőven. Fóliázik is mindenki — mondják —, az az egy-két család, amelyik nem, nem is megy semmire. A havi keresetből nem lehet házat építeni. Márpedig faluhelyen, aki lakni akar, építkeznie kell. — A hatvanas években épült a legtöbb családi ház Martoson — mondja a nemzeti bizottság elnöke. Farkas József —, némelyik évben tíz kérvényt is továbbítottunk a járás felé. Mostanában már csak hármatnégyet. Persze, nehéz az utóbbi években engedélyhez jutni. Martos nem központi falu, s egy újabb rendelet értelmében csak a helyben dolgozók kaphatnak építkezési engedélyt. Sok fiatal már el is ment tölünk. Tíz év alatt ötvenhéttel csökkent a lakosság száma. Pedig a falu közművesített. Több nagyobb községet is megelőztünk a környéken például a gáz bevezetésével 1975-ben. Eddig a háztartások 50 százalékában van gáz, s még további 30 százalékukra kaptunk ígéretet. 1 966-tól az utcák nagyrészt portalanítva vannak. Hatvanhétben bevezettük a vizet is, bár ez a hálózat sem terjed még ki a falu egészére. Van új óvodánk, 60 férőhelyes. Sajnos, nincs kihasználva, ha kerekeken volna, már rég elgurították volna. Kis község vagyunk, nincs ezer lakónk se, így az utóbbi években már nem kapunk költségvetést új beruházásokra. Az elcsatolt puszták. Agyagos és Kingyes nagyon hiányoznak nekünk. Persze, nehéz közmüvesíteni az ennyire szétszórt településképű falut, mint Martos, vagy legalábbis nem gazdaságos. De hát ez az embereket nem érdekli, hajlandók saját erejükkel is hozzájárulni a munkákhoz, pl. kiássák az árkokat, csak vezessék be a gázt. Némelyik falurész mégsem reménykedhet abban, hogy valaha is elér hozzájuk a vezeték. hol határt szab falukrónikák '83 Martos neve fogalom a paraszti kultúra hagyományai iránt érdeklődök körében. Valamikor vizek, a Nyitra és a Zsitva által közrezárt, ártéri halászfalu volt. S e természetiföldrajzi adottságokból kővetkező bezártság évszázadokon keresztül konzerválta a társadalmat is szokásaival, kultúrájával együtt. Archaizmusait még e század közepén is élő formájukban vizsgálhatták a kutatók. A sorsdöntő társadalmi változások azonban Martost (Martovce) is kiszakították régi bezártságából. A századforduló óta fokozatosan végbemenő vizlecsapolások következtében megváltoztak természeti viszonyai is. Halászni már Martoson is csak horgászbottal lehet a halásztársaság tagjaként. (Ha éppen nincs „nagytakarítás" a surányi (Surany) cukorgyárban és nem döglött halakat sodor a víz; pár éve ugyan már nem panaszkodhatnak a martosiak, mert Érsekújvár (Nővé Zámky) fölött elterelték a Nyitra folyását, s a cukorgyár nem szennyezi a vizeiket.) A régi vízivilág emlékét a megmaradt néhány tó őrzi még a faluban és a padlásokon lapuló ősi halászszerszámok. Miből élnek ma a martosiak? A szövetkezetből, amelynek 210 fő körüli a tagsága. A falu lakosainak a száma 929 (ebből 55 személy szlovák nemzetiségűnek vallja magát); az ötvenes években még 1400 volt. Azóta Agyagos és Kingyes pusztát elcsatolták Martostól, ami jelentős vesztesége a falunak a közigazgatás szempontjából. A szövetkezet kicsi — 1400 hektáron gazdálkodik, ebből ezer hektár a szántó — és nem tartozik a járás jó szövetkezetei közé. — Miért? Kicsit talán elaludtak a martosiak — mondja Horváth Zsigmond, a fiatal agronómus. — Nincs melléküzemága a szövetkezetnek, kesztyügyártás, homokbányászás vagy hasonló. Pedig manapság ez adja a pénzt. Most már, amikor az üzemanyagfogyasztástól kezdve minden annyira „limitált", nehéz ilyesmit létesíteni. Az állattenyésztés és a gabonatermesztés nem nyereséges. Száznegyven korona egy mázsa búza. Nevetséges ár! Az órám apró rugóját hetven koronáért javítják meg! Azt szokták mondani, a martosi ember ne kérje az esőt, csak tegye a dolgát. Kötött talajok nekünk s magán vannak nálunk, nehéz a művelésük. Korszerűtlen berendezésekkel mindez manapság már alig megy. Állattenyésztésünk is nagyon elavult. Ilyen munkakörülmények között a fiatalok nem szívesen dolgoznak, inkább elmennek a faluból. Ha meg elmennek a fiatalok, egyre fogy a tagság. Nincs elég munkáskéz, nem lehet például kertészkedni sem, ami ugyancsak lendíthetne a szövetkezeten. S a kör bezárult; maradunk kis szövetkezet, annak minden hátrányával együtt. Eleve lemondunk a nagy lehetőségekről, a legújabb berendezésekről, új, nagy terméshozamú magfajtákról stb., ezekre nekünk nincs pénzünk. S mert nem vagyunk benne egyetlen kiemelt termelési rendszerben sem, egyedül kell boldogulnunk. A tagság átlagkeresete az elmúlt évek során fokozatosan emelkedett. Most 2500 korona. A vezető dolgozóké hat éve áll. Ösztönözhetne az év végi nyereségrészesedés ... Az utóbbi éveket azonban veszteséggel zárta a szövetkezet. Hogy mégis jutott a tagságnak némi részesedés (mindez száz korona után nyolc), az állítólag egyedül a biztosítónak köszönhető. Egyre kevesebb a fiatal — és az óvodás is